Beteljesült álom
2010.10.15.
Új életemnek reggelére ébredtem,
Tegnap jelentek meg elsőre könyveim.
Éltem apró rezdülései kezemben,
Áztatják lapjait most bőven könnyeim.
Megfogalmazhatatlan fenséges érzés,
Oly rég készültem e hihetetlen napra,
Aggódás leginkább, amit érzek, féltés,
Mi lepereg végtelennek hitt agyamba’.
Isten bőségében teremtett megáldva,
Tehetségét két marokra vakon szórta,
Meghallgatta régi imám, minden vágyam,
Most kaptam saját helyet a nagyvilágban.
Éjszakai árnyak
2010.10.16.
Ma éjjel fura alakok nyaldosták szívem,
Égetően marcangolták lelkem legjavát,
Fényükkel érintették alvó szemeimet,
Osztogatta a telő Hold drága sugarát.
Csillogó katonák mímeltek szabadságot,
S elvárták, hogy masírozzak velük tovább…
Pedig bent vagyok jó, odakint minden fájó,
Nem akarom elhagyni a kényelmes szobám.
Simogassatok ti drága, idegen kezek,
Ha már ennyire megöregedett az anyám,
Kezei remegőn szerettek, felneveltek,
Reggelre nem dicsőít, kinevet a világ.
Jöjj drága Hajnal, nyújtsad felém fényed végre,
Hisz várom oly rég a reggeli feloldozást,
Hogy meg se kísérthessenek már soha többet,
Az éjszakai árnyak leplei odaát.
A mindenség virága
2010.10.19.
A mindenség tetején van egy virág,
Benne ül lelkem összes bölcsessége:
Kelyhéből fakad az egész rút világ,
Mit eltakar külső mázának fénye.
Ülök szirmai között, ott lehetek
Megpihenő gyermeke Istenemnek,
Kezem ölembe teszem, s lebegek,
Elég teret hagyva tekintetemnek.
Már tudom, ezentúl több nem lehetek,
Mindent elértem, amire csak vágytam,
Hiszen közben voltam néha veletek,
Kik velem együtt szomjaztatok bátran.
A csúnya hernyó pillévé kell legyen,
Bár tudja, ezzel vége életének,
De ahhoz, hogy sorsa beteljesedjen,
Át kell adni magát a természetnek.
Nem mindég pusztít hiába a halál,
Van, amikor új reményeket éleszt,
S ki meg tanul változtatni magán,
Példaként állhat, igaz hitet ébreszt.
Ismeretlen
2010.10.20.
Ismeretlen, sötét ösvényeken járok,
Lelkem óhajtja az örök kalandozást.
Kisgyermekként egy szürke világban állok,
Álmodom a rég áhított feloldozást.
Igaz szabadságra vágyakozom végre,
Valami ősi ösztön súgja fülembe,
Ki erősnek született, újra az lehet,
Még itt ég emléke mélyen a szívembe’.
Mikor megszülettem, anyám elengedet,
Hagyta elvágni a közös köldökzsinórt,
Majd egyből az édesapám kezébe tett…
Jött a végső ítélet, tőle elsodort.
S most itt állok magamban: itt az Ember!
Utjaimat nézem, egymást keresztezik.
Jó irányba sodor-e az Élettenger?
Azt csak Isten tudja, ha tényleg létezik.
Esőcseppé válni…
2010.10.21.
Beidegződéseim börtönében élek,
Kitörni kellene, de erősek a falak…
A fekete-fehér tér mögött is színt vélek,
Nehéz változtatni mindenen egy perc alatt.
A felhők császárságából apróddá válni?
Egy kor után kényszeres a sötét valóság:
Meg kellene tanulni lábaimon állni,
Mert a keskeny, egyenes út visz csak odaát.
Élni akarok végre, többet nem kapkodni,
Világom így halovány nem látom a napot…
Alázattal, szerénységgel magamat adni,
Mindenkire rákenni a jóság balzsamot.
Aprócska fénysugárrá válni a sötétben,
Beleégni az anyag olvadt viaszában…
Eltűnni időben a mindenség ködében,
Esőcseppé válni az élet viharában.
Virág vagyok
2010.10.22.
Virág vagyok, igazi ősszel nyíló fehér rózsa,
Habos szirmaimon könnyeimet lengeti a szél.
Hajnalban egyetlen harmatcsepp száll felém dalolva,
S én boldogan hajladozok, hisz a virág nem fél.
Pillanatnyi öröm csupán, az őszben tavaszt látni,
Szívből őrizni a látványt, és vele együtt hálni,
Gyönge vízi gyöngyszemeket mindörökké imádni,
Nem látni az élet kincsét, amikor el tud szállni.
Egyetlen perc a valóság, mikor a hajnal mesél,
Szívemben egy villanás, harmatcseppem örökké él,
S bár dér lengeti rózsám barna, csapzott levelét,
Hisz virágként díszítem az ég végtelen mezejét.
Ha csak egyszer látnám titkát az öreg őszi éjnek,
Gyönge testem meghajtanám, odaadnám e képnek.
Hogy az egyetlen kincsem világomtól megvédhessem,
Lehessek hát egy a teljesben, millió az egyben.
Hunyd be…
2010.10.24.
Hunyd be fáradt szemeidet, s lásd meg valós éned,
Játszadozik bent, kacag, öröm ódát zeng egy gyermek.
Ki ölni készül embereket, önmagát öli meg,
Szétrúgja a homokozót, adja magát a Földnek.
Csukd be hát a szemeidet, s örülj most az egyszer,
Nézd magadat a réten forogsz, agyadban a fegyver.
Körbevesznek ezernyi őszi kikericsek bátran,
Ott van csak igaz boldogság, ahol az erdő fátlan.
Ne keress fájó álmokat, a múlt már nem tér vissza,
Szökdécselve, ugrándozva szaladjál gyorsan haza.
Éjszakáid lehetnek igazak játékaidban,
Őrzöd híven, mind épp benned, ott élnek álmaidban.
Kinek örömét nem okozta drága hajas baba,
Az nem fogja azt értékelni életében soha.
Magának szánta búját, hívta a mesés mostohát,
Teremtette, tette mellkasára a fojtó mohát.
Hagyjad a játékot, most fuss, és ne néz többé vissza,
Forogj, ugrálj akár egy őz, a harmat hajad issza.
Izzó ritmust verjen agyad, mikor válladra borul,
Megszűnik a haláltánc, hogyha vágyad kiszabadul.
S, ha már az is meg lesz végre, ügyelj reá nagyon,
Mert ki játszani tud ébren, az fekszik le ágyamon.
Majdan egyszer, ha megbocsátasz, szíved utat kapar,
El kell fáradni annak, ki bölcs öregedést akar.
Jáger Lászlónak!
2010.10.24.
Megadhatja-e az ég, mindazt mit ellopott:
Nyújthat igaz vigaszt az, ki régen elhagyott?!
Ha van ily máglya, jobb talán, hogyha meghalok,
Égni tudjak, boldog lenni, ha már nem vagyok.
Tisztítson meg pokol tüze, soha ne fájjon,
Kiengesztelő füstje tőlem messze szálljon,
Csak az égben tudhatják rám vigyázó kezek
Ki is voltam ideát, igaz ott fent leszek.
Készítsék a fáklyát, világoljon fénye,
Az legyen az itt töltött időm igaz bére,
Mikor meg kell állni a feledés oltárán,
Simogasson végre meg, ne hagyjon itt árván.
Elsárgult levelek
2010.10.25.
Elsárgult levelek köszöntöttek reggel,
Lábam elé szőnyegként terültek,
Vajon tudom-e hol lesz az igaz helyem,
Ha már csillagként, vízzé dermedek…
A hatszögek világa leáldozóban,
Elfogyott rég, az igaz vándorút…
Ki ismeri a hópelyhet, az tudhatja,
Hogy a hat csúcsból lett, hat véres út.
Meséink hatos létét rég beszennyezték,
Rút fekete és gonosz fegyverek…
Elvették tőlünk Aphrodité virágát,
Mert nem ismerték őt az emberek.
Hisz Salamon pecsétjével éltek vissza,
S bár igaz hitű magyar vagyok,
Még is hiszem a csillagok kiváltságát,
Mert testemben hívő ember lakott.
A hatos szám hatalmas nagy keggyel átívelt,
Tökéletesen jelzi az utunk,
Isteni bölcsességet, harmóniát kelt,
Mely egyetlen bő forrású kutunk.
Lábam elé hulltak a levelek mára,
Gyarló voltomban rajtuk taposok.
Egy-egy csillogó őszi dér-maradványa
Meséli, valójában ki vagyok.
Magányom
2010.10.27.
A varázslatok álma kísért ágyamon,
Megégetnek vágyaim, elepeszt a bú.
Éjjel szemem lehunyva lelkem kitárom,
De a magány olyan, akár egy százlábú.
Elcibálnak testemből gonosz emberek,
Vízió csupán a kergetett szeretet…
Ezer éjen át a dübörgő tengerek,
Nyaldosva gyógyítják egyre több sebemet.
Hajnalra forró lávaként tör rám a vágy,
Anyám méhében hajtom nyugvóra fejem.
Oly jó, biztonságos e mesebeli táj,
Létem ritmusát szíve dobogja nekem.
Csak addig lesz jó, míg elbújhatok éjjel,
Idekint nappal színt kellene vallani…
Ki is vagyok, valójában ott bent dől el,
Az anyám méhéből mindent kihallani.
Erőszakkal cibálnak ki a világra,
Jönni kell, hisz a társas lét ideje letelt.
A bölcsesség üvege törik szilánkra,
Néha vissza kell járni, hogy magad emeld.
Maradj te drága, te édes-keserű íz…
A magzatvíz tömény ragacsa arcomon:
Homlokomon hajnalonként lehessen dísz,
Hisz napjaimat magányosan harcolom.
Emlékezés
2010.10.29.
Csendes készülődés, lelkem béke járja,
Igaz méltósággal gondolok a halálra.
Sokszor ijesztgetett, rettegtem is tőle…
Ma már szeretettel nézek a szemébe.
Nem más ő, mint aki ad mély feloldozást,
Elménk fejlődésén nyújthat útmutatást.
Barát ő, csak hinni kell az öröklétben,
Együtt eltűnni a csodás messzeségben.
Fejlődésünk útján néha meg-megállni,
Egy-egy öreg sírhoz virággal kijárni,
Emlékezni arra, akiket szerettünk,
Magasztosabb nem lehet semmilyen tettünk.
Szeretteim teste messze pihen tőlem,
Megyek sétálni a rideg temetőben,
Kezemben egy rózsa, amit apám szeret,
Mert elhiszem, hogy a tekintete vezet.
Mikor megállok majd egy közös sír előtt,
Melyet a bús növény ölelve körbenőtt,
Leteszem virágom, legyen koszorúja
Annak is, kinek nincs hozzátartozója.
Égjen egy szál gyertya a vándor lelkekért,
Kik bűnükért oly rég megadták már a bért.
Miattam is égjen, utam legyen készen,
Mire itt a földön végzem küldetésem.
Emlékezzünk
2010.10.30.
Önző szív, mely nem ölheti meg mások szívét,
Azért dobog, ki soha nem érdemelte hitét.
Kegyelet napjai érkeznek el most sorban,
Bár még ma is csak állunk, benne élünk a múltban.
Hol vannak azok kiket oly nagyon szerettünk,
Gyertyát gyújtunk értük, hisz ma rájuk emlékezünk:
Ugyan kikre? Hisz boldogtalanok mi vagyunk,
Kik innen elmentek, rég nem őrzik e sírhantok.
Kétszínű játék, mit a világ elé tárunk,
Mert a sírok között is csak a pompára vágyunk:
Legyen oszlopos, avagy fekete márványa,
Emlékművel hódolunk, gondolunk a halálra.
Ne legyen hát sírom soha, majd ha meghalok,
Elég lesz, ha őrökké a szívükben maradok.
Ne gyújtsanak gyertyát sem, álnok szúrós szagút,
Hagyjanak meg emlékükbe, olyannak, mint vagyok.
Csak az élhet tovább, aki szabadon járhat,
Csak az lehet újra ember, ki emberrel hálhat,
Ki már fentről vigyázza az élő igaz’t,
Annak elég egy perc csupán, az is nyújthat vigaszt.
Csillagként telepedhet az egész világra
S megváltást hozhat az elhagyott családjára.
Angyallá legyen, ki élni kíván örökre,
Hogy áldást vigyen magával a másik életbe.
Apám ajkán
2010.10.31.
Apám ajkán ma búsan szólna a nóta,
Hangzatos hangját néha megremegtetné,
Útravalónak mindég önmagát adta,
De jó lenne, ha más is megismerhetné.
Állt az út közepén, anyámat karolva
S hagyta, hogy a sors vigyen tőle messzi,
A nagyvilággal megharcolva, dacolva
Engedte az élő rügyét megmetszeni.
Kórházi ágyán őt átkarolva tudtam,
Az idő közelembe már nem engedi,
Ajkam alatt ég ma is utolsó csókja,
Melynek helyét azóta is egy folt jelzi.
A halált testétől el nem zavarhattam,
El kellett engednem mellőlem betegen,
Nem lehettem vele, nem bátoríthattam,
Útravalót azóta is ő ad nekem
Úgy mulatni, mint ő, nekem sikertelen,
Lelkemben rég meghaltak az ősi dalok,
Balladája egy lányról, már ismeretlen,
Lehetett volna örök, mit reám hagyott
Miért nem figyelünk, mikor még lehet:
S miért nem érezzük a boldog perceket:
Kérdéseimre nem érkezhet felelet,
Mert fel kellett nőni, hogy felnőtt lehessek.
Hernyók
2010.11.01.
Kicsiny hernyók vagyunk, aprócska undormányok,
E formánkba gubózva, leszünk vaskos bábok.
Egy életen át várjuk a lepke életünk,
Észre se vesszük, általa mit is veszítünk.
Akár mindent, vagy semmit, lényeg a szenvedés…
Mindennek közepén, uralkodik a féltés.
Legyen elégedett a báb, mert ma még lehet,
Ha pillévé válik, elszáll tőle az élet.
Jöjj hernyóm, bár utállak, apró ízeiddel
Másszál végig a kitárt tenyeremen hittel,
Odanyújtom neked azt igaz szeretettel.
Ígérem, hogy lesz bennem annyi elfogadás:
Elengedlek, ha itt lesz az örök vándorlás,
És soha többet undorból nem ugorlak át.
Játszani kellene
2010.11.02.
Játszani kellene, gyermekfejjel élni világom,
Mitől lett ilyen bonyolult, már jómagam sem látom.
Fára mászni kéne, cicázni ezernyi veszéllyel,
Ostorral csattogni, nem törődve intő beszéddel.
Gyermekkorom elszállt, és helyette nem maradt semmi,
Mi akkor játékkal megszépült, elmúlt valamennyi.
Boldog lehetnék, hiszen ma minden feltétel adott,
De elmúlt, mi adhatott volna valós vigasz magot.
Az élet halad s egy percre, ha néha megállok,
Érzékelem, hogy elvesztettem minden féltett álmot.
Vajon ha együtt járjuk utunk, lehetünk még vadak…
Kik fej fenntartva viseltünk már minden féle hadat:
A kedves játék elromlott, jó kedvünk is megcsappant,
Mert éltes fának odvában, csak öreg bagoly lakhat…
De aki gyermekként mindig csak tisztaságot látott,
Bagolyszemmel nézheti ma, az egész nagyvilágot.
Együttérzés szigete
2010.11.03.
Az élet magján túl, hol még csak állat az ember
Megpihennék az együttérzés szigete mögött,
S e két lét között, melyre felérnem kellene
Vagy Te, az egyedüli múzsa, a minden fölött.
Vágytam megújult szívvel, hogy egyszer megköszönöd
Mit érted átéltem, a kettőnk gondjai között.
Valami meghalt a világban, alszik örömöd,
Nem maradt más csak mag és állat, a sors üldözött.
Elengedem a zsinórt lehessek újra gyermek,
Szállhassak sasként sziklájára egy magas hegynek,
Már csak ennyi a célom, de a szárnyam rég törött.
Strázsa helyett, együtt érző szívvel eléd állni,
Égő zsarátnokként a magmával eggyé válni…
Hamvából utat vájni, de a tűz megkötözött.
Beértem
2010.11.06.
Félelmeim szűrőjén keresztül haladok
Magam kereste úton, álmaim szabadok.
Utolért az idő, a „most” és „voltnak” vége,
Már csak a „lesz” a lényeg, az vihet előbbre.
Mindég azt tanították, hogy a mának éljek,
Bátran menjek előre és soha se féljek,
Így vittek helytelen utakra erkölcseim,
És gyülemlettek általa nehézségeim.
Lelkem finom húrjai szeretetre vágynak,
Öregszem és megértem, hogy vége a nyárnak.
Mikor azt gondoltam, csak a rossz következik,
Érkezett szebb, tudatom vele szövetkezik.
Elfogadom sorsom, nem ágálok ellene,
Hisz tudatos boldogság már annak jelene.
Mindent megkaphatok, érzem többé nem félek,
Azzal ki tegnap hátrált, bátran szembenézek.
Nincsen semmi rossz, csak mi álmodjuk a démont,
Barát lehet az is, ki eddig ellenség volt.
Kinyitom hát szívemet, jöjj és lakozz benne,
Kitől oly sokat óvtak, legyen arany-szennye.
Beértem végre, mostanra már azt se bánom,
Ha őrökre szétszaggatom megszokott rácsom
Képzeletem mezején nyílhatnak virágok,
Mert megtanultam megérteni a világot.
