Gyümölcsös mondóka.
2010.06.09.
Cseresznye, cseresznye, rozsdás a levele,
Rozsdás a levele, megrepedt a szeme,
Megrepedt a szeme, gyümölcse elhagyott,
Gyümölcse elhagyott, pedig nem is sok volt.
Körtefa, körtefa, hová lett termésed,
Hová lett termésed, amiért szenvedek,
Amiért szenvedek, eső csepp elverte,
Esőcsepp elverte, szívembe temette.
Szilvafa, szilvafa, meghasadt a törzse,
Meghasadt a törzse, elszállt az élete.
Elszállt az élete, oda szép világa,
Oda szép világa, szilvafa árnyéka.
Almafa, almafa, miért vagy szomorú,
Miért vagy szomorú, elemészt most a bú,
Elemészt most a bú, almád mind lehullott,
Almád mind lehullott, szeretőd elhagyott.
Reggeli ima.
2010.06.10.
Oly könnyű írni az estről:
Benne van az elmúlás szépsége.
A megújulás, mint felébredés,
Az emberben félelemmel van tele:
S én mégis a reggelt szeretem nagyon,
Hisz ilyenkor lehet mosollyal égni,
Mert, ahogy kinyitom a szemem
Minden új, semmi nem a régi.
Volt benne szép, s volt csúf is,
Átlagos volt, meg átlagon alul is…
Nem különös, mondhatná az ember,
S mégis, szeretettel teli…
Szerelem, mit magam iránt érzek,
Nem olyan, mint, amit fiaink megélnek:
Régente férfit imádni volt jó,
Ma, a magunk imája a feloldozó.
Féltem e kortól, akár az esttől,
Izgatottan vártam, mikor elvágytam Pestről:
Merre veszi irányát az éltem,
Hogyan fogom átélni, amit már megéltem:
S mikor megnyugodni látszik már a lélek,
Akkor érnek be, a várva-várt remények.
S mitől úgy féltem, ha majd megöregszem…
Az adja azt, mit eddig nem képzeltem.
Imádom a reggelt, hiszen újra élek,
A napot magamba fogadom,
Imámmal, térden, az égre nézek…
Végre, már semmi sem álságos,
Minden tiszta lett körülöttem,
Tétje csak annyi volt, hogy élhettem.
De jó, hogy lettem, fogy felébredtem,
S e világot végre, a magamévá tettem.
Őrzöm a napot.
2010.06.12.
Szemembe süt, a lemenő nap sugara,
Lágy szellő suhintja a hold jármát…
Ott, hol még látszik a narancs mosolya,
Kis idő multával, a homály lesz Urrá.
Pillám beleremeg, szelíden kitárulkozik,
Megcsillan csalfán alant, szemem ékköve:
Hisz semmi sem az, mint aminek látszik,
De az enyém, és ez lelkemnek gyönyöre.
Hová sietsz, merre szaladsz te drága lény,
Ki oly melegen tartottál egész nap engemet,
Maradj kicsit még, ne vedd el máris a fényt,
Hisz a sötét ég, meg fogja bántani lelkemet.
Elengedtelek, drága ifjúságom, el kellett…
Mert mind elhagytak azok, akiket szerettem.
Látni, érezni a friss illatukat, hinni bennük…
Nem bölcs, eldobtam hát utolsó reményem.
S most szemem lesütve várom az alkonyt,
Szégyellni valóm nem maradt semmi sem.
Akikért aggódtam, már felnőttek, nagyok,
Itt őrzöm a napot, hogy ne ölje meg az éjjel.
Mariannának.
2010.06.12.
Engedd el a vétlent,
Hadd mehessen végleg…
Angyalka szárnnyal,
Óvva vigyázz téged.
Engedd el, integet,
Hisz várják őt nagyon,
Hadd hagyja itt e földet:
Lovagolhasson a napon.
Engedd el a vétlent,
Bár tudom, nem akarod,
Higgy benne, meglátod,
Ha érted is jön angyalod.
Csoda történt!
2010.06.14.
Csoda történt! Nyár lett egyből…
S most reggelre, fény a sötétből.
Tegnap szenvedtünk a melegtől,
Mára hűs szél érkezett napkeletről.
A fény homályba ment át, beborult,
S ennek most, nagy jelentősége volt,
Mert az izzó hőséget vitte magával el,
Meghozva a megváltást, kis szellővel.
Édes természet, te mindég tudsz nevetni,
Ha arcunkra fagy a mosoly, fel tudod oldani.
Csivitelnek madárkáim, boldogok a fecskék,
Szárnyukat próbálgatják az aprócska csemeték.
A gólyafészek népes, kukucskál a gyerek,
Hol járhat az apja, anyja, sírni kinek lehet?
Mikor hozzák a reggelit, mindenki oly éhes:
A csoda itt van velünk, ettől lett a méz is édes.
Reggel van, az udvarom is ezer színben pompázik,
Harmat cseppek szárítkoznak, száz tő rózsa nyújtózik:
Nekem szánták, e sok csodát, mosolyogjon mindegyik,
Mikor álmomba ringat a nyár, és egyszerre bimbódzik.
Mint a dalban éneklik, olyan színben lengetik,
„100 szál rózsa”, száz imája a fülemig hallatszik.
S mikor reggel ébredek, az egész udvar népes,
Nekem dalol a madár, szívszaggatót, élcest.
Hurka mese.
2010.06.15.
Hová a madarak csak énekelni járnak,
S a tarka kutyák a jegenyefán hálnak,
A világ végén, sőt még azon is túl,
Hol a kacska lábú kis malacka túr,
Volt egyszer egy ember, jó nagy,
S annak fia, ki olyan lusta, s oly vad,
Amilyen nagyon mesze termett falva,
Semmihez se volt egyetlen jó szava.
Kicsi gyereknek, sete-suta, keze kurta,
S mint egy jól megtermett májas hurka,
Olyanná vált, a lusta és rest pára,
Dagadt, akár nagyanyjának lába szára.
Semmit nem akart, csak enni, inni,
Keservesen kellett iskolába vinni.
Nézte az ablakon, hátha lát valamit,
Kicsiny madarat, egy lógó ágat,
Amibe órán bele lehet kapaszkodni.
Mindent akart, mégis semmit, hisz
Ő már csak ilyen, s ette is az uzsonnát,
Az egész osztály helyett, ingyen.
És csak nőt… nőtt… növögetett,
Hisz az élet olyan, hogyha mása nincs
A kövérnek, egy szelet kenyere csak van.
S van abban csillag, varázsló, minden,
Mi lelkének jó, a boldogság lehelete,
Eltemetve, egy jó karéj zsíros kenyérben.
Mitől esznek e faluban ilyen jót az emberek:
Az óvodában híznak el, az aprócska gyerekek,
Mert, kinek a szája hangos, annak be kell tömni,
Ez módszer a néniknek, ha mást akarnak hallani.
Van, ki tud nemet mondani, mert be tud illeszkedni,
Na de ki más, mit tehet? Nem tud ám, csak enni.
Így történt meg e faluban, hová elkerültem,
Hogy egy ember, apró fia, soványból, kövér lett.
Utálta az iskolát, menni oda kényszer,
Nem is tanult éveken át, mígnem egyszer…
Mit nem gondolt a szegény gyerek?
Zenélni lett kedve, és akkor a tehetsége,
Nem is hagyta őt már cserbe, kérte anyját,
Halk szóval, az apja meg ne hallja,
Mit szólna hát ahhoz, ha gitározni tanulna.
S az anyja nyelte csak a szót, hisz értette fiát,
Kitörni készült végre, a semmit tevés falát.
Közelegtek ünnepek, s egyszer véletlenül,
A férj és feleség egy bútorboltba betérült.
A falnak támasztva állt ott egy gitár szerényen,
S ekkor az asszony rámutatott, ez kell neki egészen.
A férj gyorsan nemet mondott, van odahaza játék,
Nem kell az senkinek, nem ad pénzt egy rongyért.
Használt volt a drága szer, s jófajta a hangja,
De bizony a házaspár mégis ottan hagyta.
S másnap megint elmentek vásárolni éppen,
Amikor a feleség egy olcsó hangszert nézett.
A kedves párja ekkorra megértette végre,
Gyereküknek akar kedvezni a játék vétellel.
Megvették hát a semmit, játékszer lesz belőle,
Mert akinek ajándékul ez jut majd az ünnepre,
Pár napig fogja forgatni, s ennek sorsa, mehet,
Hogy talán egy hét, s utána a padlás poráé lett.
S, hogy nem úgy van, azt az asszony előre érezte,
A gyereket gitározni tanulni, titkon ösztönözte.
El is járt a nagy melák, egy komoly emberhez,
Kinek áldott zenéje, a szívét mételyezte.
Hamarosan igény lett, egy normális hangra,
S így történt meg a faluban, hogy ma gitár hang van.
Mert a gyerek zenész lett, s tanított még párat,
S mára már egy kis együttest is csinálnak.
Bizalma lett egyre nagyobb, s mi lett a kövérből:
Daliás szép emberré nőtt, önbizalma bővült.
Fogyni akar, hajat növeszt, olyan sikkest, szépet,
Igénye lett a zenében, s igénye kinézetben.
Amit elrontottak akkor, az óvodában régen,
S folyamatosan bántották az iskolában is szépen,
Annak vetett véget végre a zene tudása,
S adott erőt a kis hurkának, a megújhodásra.
Imádkozzatok emberek, hisz új csillag született,
Egy szép dalia, kinek kezében egy csodadolog termett.
S hol volt, hol nem mesének, amikor vége szokott lenni,
A szegény legénynek királynőt kellene találni,
Lakomát ülni illenék, az ifjúnak meg kéne nősülni,
Hisz a mese végénél, jó nagyot kell enni-inni.
De a mi fiúnk ettől messze van, hisz más neki az útja,
Muzsikát tanul serényen, s néha elpattan egy húrja.
Ott, a világ végén túl egy faluval a zenészek,
Összetartanak tücsökmód, énekelnek szerényen.
Tanulnak sok dallamot, hátha egyszer valaki,
Felkarolná a kis hurkát, s tudna érvényesülni…
S most az ember is boldog, e végkifejletben,
Az asszonya szíve remeg, várakozással telve.
Csicsereg a nehéz gyerek, kinőtt már a szárnya,
S eldobná az egészet, ha zsíros kenyeret látna.
Itt lenne vége a mesémnek, hogyha mese volna,
Higgyétek el emberek, igaz, amit mondtam.
Vihar.
2010.06.16.
Sötét van, éji sötét lett, és én félek…
Démonok tánca ez, amit újra felidézek:
Megéltem sok ilyet, volt benne részem,
A maitól mégis remegek, ezt nem kértem.
Eddig se jött kérésre, csak úgy magának,
Nem tisztelget előtte semmiféle vágynak.
Nem tisztelte érzéseim, sem szívem óhaját,
Nem értette miért van az, hogy nem őreá várt.
S most gomolyog a felhő, őrült tombolással,
Mit megúsztunk, hatalmas csapkodással,
Azt ma végleg elvigye, elpusztítsa magát,
Ne hagyjon maga mögött élő, sudár fát:
Ne hagyjon semmit nekem, vigye, amit adott,
Helyette milliomnyi szépet, és igazat kapott.
Ördögi a természet, súlyos bűn, mi terheli,
És miért az isten őt, egyszer nagyon megveri.
Fel se fogja, mily hatalmas annak haragja,
Hiszen ő csak a rossz arcát, önmagát adhatja.
Tör, zúz, semmit nem kímél a kertemben,
Döbbenetes erővel, tör bele a lelkembe.
Betör a szobámba, töri annak csendjét,
Visszanézni nem fog, nem érzi a vesztét.
Pedig vesztes ő, nagy, csak fel sem fogja,
Hiszen a jó a rosszat, a markában tartja.
Kisütött a nap.
2010.06.17.
Kókadt levelek, izzadó virágok,
Elverte a jég a mesében az álmot.
Itt a drága kertem,előttem pőrén áll,
A sok rózsámat álmodom oda már.
Megbarnult bimbóiról menekülve,
Csusszan le a megadó eső cseppje,
Az elvonult vihar utolsó lehelete,
A mindent elsöprő cselekedete.
A teraszom mind, ennek ellentéte,
Muskátli özön virágzik, mosolya
Megtölti szívemet, nincs olyan baj,
Mi az ő látványuktól el nem múlik.
Vége hát a nagy viharnak, lelkemben,
Andalító lágy zenét zeng egy angyal,
Nyugtat: - állj, várj, csak csendben,
Indulj el, ma minden megváltozhat.
Szabad lett a lelkem újra, elvonult
Egy hatalmas sötét árny belőle.
Ahogy a vihar verte el a fáim,
Úgy vert a sors, évekre előre.
De ma csend van, megújhodás,
Várva várt béke negédes reménye.
Mától tisztán, és igazságban állok,
Isten! - itt vagyok, és megyek elédbe.
Nem perelek tovább, a zivatar elszállt,
S a démonom is megkövült lelkemben.
Kidobtam hát, ne húzza súlya többet,
Az amúgy is oly gyönge szívemet.
Zuhanj te gonosz, már nem kellesz,
Leszámoltam veled örökre, elmehetsz.
Mi nem működött eddig, az ma már
Csak felesleges könnycsepp lenne.
Menjen gyorsan, ki menni készült,
Haladok utamon tovább, nélküle.
Szabad vagyok, akár a madárka,
Kinek tolla kinőtt, hiába is tépte.
Újra vannak szárnyaim, repülhetek,
És nem állok meg többé soha sem.
De ezúttal örökre, örökre, feljebb…
Feljebb, és nem nézzek le a mélybe.
Hazám… Sárrét.
2010.06.20.
A Sárrét szívében, szép vidéken élek,
Hol a lengő búzatáblák nyugovóra térnek.
Ahogy ring kecses testük, ők a zenészek,
Az árpának szól a daluk, aratásra készek.
Az asszonyok mennek, ki-ki párja mellett,
Úgy dolgozik akár régen, kasza fogja a rendet,
Mert a modern eszköz: csak gazdag kiváltsága,
Még most is arat a paraszt, amelyik nem gyáva.
S énekelnek közben, istenem, de szép dalt,
Talán ezért van az, hogy a szívem oda hajt.
Sehol a világon annyi fényes csillag nincsen,
Mint kis falumban, égnek tisztán, igaz mécsben.
Nem itt születtem én, de mégis ide vágyok,
Otthonra másfelé, már soha nem találok:
Hisz itt kezdem érezni, mindazt, mit odahaza,
Hol az édesanyám ringatott, altatókat dúdolva.
Úgy lengedezik a kalász, néhol sérült szárral,
Mint a szívem, mikor gyötri a keserves bánat.
S hol lehetne szebb nyár, hát máshol, sehol,
Mert e tágas térben itt, az egész világ honol.
Ha hegyet kívánnak szemeim, nézek a déli tájra,
Máris megjelenik kedvenc csúcsom a délibábban.
Ha homokos pusztát akarok átölelni, mint régen,
Akkor pilláimat sütöm le, karom nyújtom szépen.
Mikor Kőrös vizére vágyom, a habokon állni,
Éji álmot látva, lebegek, tanulok a vízen járni.
Templomunk tornya előtt, kettéválik a felhő,
Kikerül az is, fele délnek, másik északnak dől.
A nap mosolya kedves, erre a vihar is tompa,
Kicsiny falum előtt megszelídül az is, nyomban.
Ott, hol a kakas forog, őrködik körbe, karikában,
Minden itt lakónak utat mutat, az idegen tájban.
Ne tévedjen el, ki ide tartozik, otthonára leljen,
Boldog úgy sem lehet senki, más, idegen helyen.
Hol lehetnék otthon én is, széles e nagyvilágban:
Itt, hisz igazi hazám itt van, hol a kicsiny házam.
A költő születése.
2010.06.21.
Miből lesz a rózsa, s annak szép virága:
Miért teremtett isten ennyit a világra:
Kinek szánta, és miért, az illatos loncot,
Minek vett a nyakába ennyi sok koloncot:
S ha már adott csodát, szülessen bimbója,
Nyissa magát gyorsan, és sose legyen gondja.
Ahogy a virág lassanként szirmait bontja,
Úgy nő nagyra a költő, születik a líra.
A költő születése, isten víg mosolya,
Hiszen az egész világot, neki adta oda.
Amit nem adhatott egyszerű halandónak,
Mind megadta az őt követő szószólónak.
Teremthet a művész a semmiből, véglegest,
Előre látja sorsát, a függöny ellibbent.
A lelke is az övé, azt is neki adta,
Hogy a világ fényessége, betakarhassa.
Mire kinyitja a rózsa, mese virágát,
Az író is bölcsebben bontogatja szárnyát.
Míg a virágot védik annak tövisei,
A költő pőrén áll ki az emberek elé.
Ahogy hull egy-egy szirom, túlnyitja az idő,
Érik a firkász, dolgozza meg a teremtő.
A virág elnyílik, csúnya lesz, mert elszárad,
A költő líráját fényezi sok évszázad.
Halandó rózsában született halhatatlan,
Itt áll előttem, s én vele szemben magam.
Mit adhatnék neki, hisz valamit kellene,
Csak egy rózsabimbót fogok most a kezembe.
Szavak pásztora üli születése napját,
A fenséges istennek adjunk ezért hálát.
Egy pár strófa neki, kit társamnak tudhatok,
Az isten áldja meg, adjon neki víg napot.
Éljen hát a nagy költő, míg a világ, világ,
Hát erre ürítem most, ezt a boros kupát!
Szeles reggel.
2010.06.22.
Sűrű Por kering az éjszakában,
Dühöng, s mindjárt világos lesz.
Fújja, rúgja, dönti a bús világot,
Ez a csúnya, ostoba szeles reggel.
Nem hívtam ám, de pofátlanul
Mint kit gyötör a rossz gondolat,
Már megint itt ólálkodik nálam,
S megkeseríti éltem, minden nap.
Csavarja kedvencem leveleit,
Gyümölcsét már mind megette,
S most arra a csepp zöldre támad,
Hogy még maradékát is elvegye.
Mert vinné a fiatalt, törné ketté,
Nem elégszik meg azzal, ami van,
Miért rombol és keserít örökké:
Nem adom a fáim, adom magam…
Az életemet viheti, annak mindegy
Az újat nincs erőm meggyászolni,
Inkább küldöm lelkem, az elmegy…
De nem kellek, az mondja rám, régi.
Még nem vagyok, máris annak vél,
Na, takarodj innen, légy az ördögé.
Nem adom fáim, nem győzhet a szél
Soha, maradnak itt nekem, örökké.
Reggeli harang.
2010.06.23.
Bing-bang, bing-bang, bang…
Jöjj kedves, jöjj hozzám, idő van.
Csendül a harang, elérkezett az óra,
Ne késlekedj, ébredj ima szóra.
Aprócska kicsiny fehér ház,
Mi annak tövébe épült régen,
S most üresen áll, múzeum lett,
De sokat látott vendégül engem.
De sokszor mentem vigaszt lelni,
Kedves lakójával néha beszélgetni.
S ma minden csendes, rendben udvara
A templom annak a közvetlen szomszédja.
Van egy kicsiny ház, a templom mögött,
Kicsiny ablakában a mosoly könyökölt.
S ma minden kietlen, hiába a precíz rend,
Mert annak lakója réges- régen elment.
Mennie kellett, hisz a kora diktálta,
S egy gazember, ki éjjel tört reája.
Így tűnnek el drága kis falum lakói,
Maradnak magukra évszázados házai.
Elhallgatott a harang, elütötte a reggelt,
Lassan nekem is indulni, menni kell,
De előtte még benézzek oda, az udvarba,
Hátha még egyszer legelhet tyúk abban,
Hátha víg nótát fogadnak be öblös falai,
S nem az elmúlást hirdetik szomorú fűzei.
Istenem, de sok szolgád távozott innen,
Csak azokról szólok, kik még éltek itten
Akkor, amikor úgy döntöttem maradok,
S az egész életemmel e falunak áldozok.
Itt leltem békére, s majdan itt lesz helyem,
Odakint a csendes gondozott sírkertben.
Felismerés.
2010.06.25.
Lelkem ma a múltban gyökeret vert,
Megismerni akarok mindent, ahol
Eddig csak álmomban járhattam.
Látni akarom azokat, akiktől lettem,
Feledni a sok rosszat, befogadni a jót,
Vágyni, elűzni a gonoszt, helyre tenni,
Megőrizni az igazi értékeket, a családot.
Elérkezett az idő, más szemmel látok,
Már nem kellenek napellenzős sapkák,
Sem szemüvegek, nyíltan, tisztán állok,
A pucér semmiben is régmúlt emlékekre
Drága őseimre, elfeledet, sírokra vágyok.
Lelkem titkos sarkában egy vadvirág nőt,
S az jelképezi mától az egész világot:
Mi most épp kifejlődőben van bennem,
Azzal tudom megérteni és megismerni
Életem értelmét, s azt a nagy vándort,
Aki a testembe költözött születésemkor,
Hogy vele együtt utazhassam el hozzájuk,
Kik nagyon várnak rám, valamerre távol.
Hív, megtérni akar ezerszínű muskátlis,
Rezedás, lonctól illatozó, klemátiszokkal,
Csüngő begóniákkal, akácokkal, kedveseimmel,
Drága rózsáimmal befutott aprócska szívem,
Mert amit szépnek hittem az mind semmi,
Semmiség ahhoz képest, ami vár rám ott.
S, most hagyom magam elkísérni,
Most hagyom megismerni azt, ami
Türelemmel állt ott, néha kopogott,
De választ nem kapva várt csendben,
Kivárta az alkalmasint időt, ami itt van,
Itt vagyok, benne én, a szelíd szemű,
Őszike tekintetű, még ifjú vándor.
Hát ide azzal a bottal a kezembe,
Hadd másszam az ismeretlen hegyet,
Legyetek velem egyek, kik vártok ott.
Valami történt
2010.06.26.
Kopogtatnak… de vajon ki lehet:
Már megint esik, s én épp ébredek.
Talán csak álmodom, az éj még van,
Ágyamon ül, vagy már itt a hajnal:
Érzem, amint karja ölemen csúszik,
Szép ébresztőt muzsikál a szívem,
Karom vállának lágy bőrén nyugszik,
Felemelő megadást énekel a lelkem.
S míg ide bent a szerelem dala jár,
Odakint esik az eső, álnok tagadás,
Istenem, hová lett a fennkölt varázs,
Ablakomon elázva kopogtat egy darázs.
Drága bogárka, élni akarsz, ugye?
Nyitom máris a száradás kelyhét,
Hisz aki eljut idáig, nem fázhat meg,
Szárítkozz meg, jöjj, van itt hely elég.
Mint aki érti, a résnyire nyitott ablakon
Bemászik, véznán csoszog, haldoklón,
Megül, csendben rebegteti szárnyát…
Érzi valami történt, amit ő megzavart.
Érzések
2010.06.27.
Mikor rigóm déli dalát trillázza,
Megmozdul valami a torkomban,
Tudatom más hangját dudorássza,
Azt várja a fülem folyamatosan.
Kiirtani mindent, mi még itt lakozik,
Költözzön testemből a gaz hazátlan,
Nem maradhat, hisz mindég hadakozik,
Fájdalmat okozott, s viseltem bátran.
Hálátlan érzés elhagyottnak lenni,
A vadász épp friss áldozat után néz,
Mert akit éveken át tudott szeretni,
Álom volt, annak is nagyon merész.
Most vasárnap délre kondul a harang,
S bennem is megszólal valami hang,
Nem értem miért nem hallgat már el,
Pedig kidobtam, s ő mégis itt énekel.
Maradt, még mindég szépen mondja,
Tiporja, öli a lelkemet álnok módra.
Nem lesz nyugtom tőletek lidércek:
Többé nem hagyjátok el a szívemet?!
Mire feleszmélek, a harang elröppen,
Ülök az asztalnál, valamit épp eszek,
De oly megszokott módon ebédelek,
Mintha ez lenne az utolsó levesem.
Bátraké a nap
2010.06.28.
Pihe szellő, a mezőn
Szorgos embert talál.
Lenge ruháját a vállán
Megtépázza, úgy muzsikál.
Amott sír a pásztor furulyája,
Nem ért meleget idén a nyája.
Mellette ugrál Bodri kutyája,
Pőrén didereg a sok birkája.
Június vége van már, a nap
Csak még mindég kacarász,
Elbúvik egy felhő mögé
S onnan halkan dudorász.
Ez a nyár már nem az övé
Rég átadta valami másnak,
Cserbenhagyva az embert
Kinek miatta csak sár van.
- Hallod-e te Nap, hát gyere csak ide le!
Majd megmutatom neked parasztosan
Milyen annak, kit te elhagysz komótosan!
És e beszédre a nap szelíden előbukkan:
- Ejnye, ki az a nagy bátor, kinek velem
A nagy Úrral, incselkedni való kedve van,
Tán van mersze szemközt nézni a Nappal?
Dohog ott fent, s jön nézni ki beszél itt lent.
S míg morog nagyokat,
Egyre fennebb kúszik,
A horizontot elárassza untig
Hirtelen kisüt a büszke Nap.
Ilyen az, ha a parasztnak
Kapálni megjött a kedve,
Nem szereti az a hideget,
Inkább a napot mérgesítette.
Mert ki a napba belenéz,
És meri azt megszólítani,
Azé a világmindenség,
Nem a csendes bátortalané.
S hol pihe szellő a mezőt
Tarolja egyenesbe, ott kapál
Egy apró ember, elmerengve,
Vígan, fütyörészve jó melegben.
Reggeli ricsaj
2010.06.29.
Hajnali béke, a szobámban,
Odakint egy motor zajong,
S míg nyújtózok az ágyban,
Ő egyhamar tovább robog.
Fordulok egyet, korán van,
De amott az utca végében
Egy kombájn szeli a zabot,
Le- s feltöri a kusza növényt,
Hatalmas teste csattan nagyot,
Épp szemet nem is hagyhat
Belőle, oly nagy lármával arat:
Csak a hű eb az, aki hallgat.
Hajnalban keltem, odakint
Őrült zsibvásárt rendez a veréb,
Párja a fészket igazgatná épp.
De valamit rosszul tett arrébb.
Na, van is miatta hatalmas galiba,
A piszok ifjonti jól meg szárnyalja,
De cudar a hím még madárnak is,
A nőstény meg csak a fejét takarja.
Adnék én neked, te kis vakarék,
Hát még neked se jó semmi szép:
Minden rossz, mit párod készít,
Egy idő után, még a nap sem ép:
S mert nem bírom a hangoskodást,
Gyorsan visszabújok a takaró alá.
Reggeli zajban, kelni vétek lenne,
Alszom inkább a nagy ijedelemre.
Vízió
2010.06.29.
Szédületes ritmus visz föl a magasba,
Valahol egy csoda keringőt húznak,
S míg röpít engem egyre gyorsabban,
Mesék csillogását álmodhatom abban.
Volt egy csoda tánc, mit együtt roptunk,
Pedig még csak lepedő sem volt alattunk:
Koszos párnán, évtizedes paplan alatt,
Pörgött a keringő, s pörgött az idő alant.
Hunyd be szemed, halld a lágy muzsikát,
Hajnalban imára szolit valahol egy pópa,
S te épp akkor vagy a legbűnösebb pózba,
Mit adhatott neked a teremtő ajándékba.
Esd szám a bocsánatát, ifjonti vérem
Mennyire hajtotta a felhevült lelkem,
Hol az éj napba váltott át, testemmel
Mint a vad, még mindég szeretkeztem.
Édes volt a csók, máskor nem szerettem,
Azon az éjen minden mámorban úszott,
Bíbor színű árnyakat festettek a fellegek,
S az egyik nap, a másik árnyába áthúzott.
S ma már nem hallom a csoda dallamot,
Gusztustalanná váltak az öreg paplanok.
Kit őrjítő kéjjel fogadtam magamban,
Már megölte a szépet, régen elhagyott.
