Dezső
Ilona Anna: Csak vagyok önmagamnak…
Készült: 2009.évi verseimből, pár korai és korábbi vers hozzáadásával.
Mottója:
„ A világot alkotom máglyának:
Benne vagyok önmagamnak.”
Szeretettel köszöntelek, virtuális kötetemben. Egy kis útbaigazítást
szeretnék adni a könnyebb eligazodás véget. A
verseim 1-11 oldalak, a 2009-ben írt verseimet tartalmazza, kivéve 7-t,
ahová a korábbi évekből, és a 8-t amelyre a nagyon korai verseimből
tettem fel kis ízelítőt. A 12.oldaltól kezdtem el feltölteni a
2010-ben írt műveimet.
Korábban, minden évben más blogot nyitottam, így szétszórtam saját
alkotásaimat. A honlapom egy éves, remélem sikerült folyamatosan
érdekes, igényes tartalommal gazdagítani. Leld benne nagyon sok
örömödet, hiszen érted, olvasóért van, és bővül napról-napra.
Sz. E. elkezdte az oldalak korrektúráját. Hálás köszönet érte, magam és
minden kedves olvasóm nevében.
Jó időtöltést, kellemes szórakozást kívánok!
Kis egyveleg a 2009.-ben írott
verseim
közül.
Vagyok… magamnak
2009.04.30.
A világot alkotom máglyának,
Benne vagyok önmagamnak.
Esthajnalcsillag a vetett ágyam,
Vánkosom a bús, nehéz telihold.
Kérlek, ne vedd el tőlem a virágot,
Hadd éljen békében, ha már kinyílott.
A tavaszt ne öld meg, élni hagyd,
Ne bántsd őt, ha már kivirradt!
Úgy fénylettem, akár egy gyertya,
Ki olvadni kész voltam azonnal:
Ha az est leple árnyékot vetett,
Máris ott voltam, és világítottam.
Fényemmel nyaldostam a karod,
Öleltem, nem kérdeztem, akarod?
Csak csókoltam az ajkad, esdve…
Hátha észreveszed, mit szavalok.
Mert szavaltam neked a füledbe,
Szavaltam éjjel, és lopva kéjben.
Verseltem neked, csak úgy zengett,
Csak úgy zakatolt a lelkem, zenéltem…
Most itt vagyok veled, és magam.
Világom halovány, nem csábítom
A Holdat. Napként én ragyogtam,
A mindenség, a mindened voltam.
Látod? Itt vagyok, mégis tőled távol,
Álmomban egy fényes csillagon járok:
Behunyt szemmel udvarodban állok,
De szívem messze van… Elkopott!
Bús a hegedű hangja.
2009.07.19.
Hegedűvel húzzák fülembe a gyors ritmust,
Szívemből szólóan tör elő az ellopott rigmus.
Ötszáz éjszakán át, félve álmodtam egy dalt,
Csak lopva mondhattam ki néha egy-egy jajt.
Mostanra szabad… bármikor énekelhetnék…
De ajkamra fagyott a dal, mire hozzád érhetnék.
Már nem akarok semmit, nincsenek szép szavak,
Elfogyott érzelmekre gyógyírt egyik dal se ad.
Valahol messze egy hegedű bús ritmusa szól,
Hangja oly távoli, nekem többé nem dalol.
Olyan, mint ő volt, más nem lesz ezután soha,
Mámoros taktusa, idegen nő fülében muzsika.
Nyár a kertemben.
2009.07.07.
Kint, a reggeli napfény
Dicső harmóniában ég.
Bent, a készülődő kávé
Illatára nyújtózom még.
Oly mesés, oly pazar,
Oly csillogó a nyári rét…
S én itt tündöklök, itt
Fekszem nesztelenül,
Boldog tudattal látom,
Hogy az ég, mily kék!
Csak maradna mindég…
Csak nyárban égne az ég…
Ne jönne az ősz, maradnának
A madarak itt mindörökké.
A búza meghasadt, aratni kell,
Az árpát döngöli a sok gép.
Címerezve visong a kukorica,
A szőlőm bogyója mind ép:
Kékül a szilva, csurran zamata,
Vidáman dalolnak a fülemülék.
Istenem! - Hogyan lehetne leírni,
Hogy lássa az is, ki vak,
Mily mesés, mily parádés,
Az alföldi nyári kép.
Smaragd zöldben cikázik
Fogócskát játszik a levél nép,
Egy szöcske épp pipázik:
A másik nászát vigyázza:
A sok rigó trillázza:
A tilinkóm fuvolázza
A nyár mesés, egyedi zenéjét.
Ó te sok csoda maradj itt mindég,
Ne tűnjetek el nyári gyöngyharmatos
Barackok, szám őrizze örökké az ízét,
Körtém leve nyakamon csurogjon
Míg a világ él, benne élnék.
Szeretem e lapos, mesekertet,
Szeretem az Alföld pazar színét.
Tűz a nap nemsokára, kopáran
Villognak a búzatáblák,
Mikor bearatják, szalmájuk bálája
Csillog már csak, de a tücskök
Akkor fogják leginkább dalolni a nyár
Ezerarcú varázsos színét.
Ring a délibáb a rónán,
Leng egy madárijesztőn
A rongyos nadrág, férjem ingén
Madárka dalol, párját hívja,
Fiókáit már felnevelte, most
Ő kóstolgatja a hitvese szívét.
A gólyák fél lábon várják párjukat,
Aprajahad kirepült, már menni készül,
Alig ért ide, máris készülődik
A nagy útra, mit meg fog tenni,
Mit nem kerülne el semmi kincsért.
Kíváncsian fejét ingatja, lenéz,
Visszaintek, szép vagy…
Érti szavam rímjét, lát.
Már ismer, itt tölti élete felét
Az udvaromban. Reggel
Békát szed, őt figyelem…
Lábujjhegyen járja kertem,
Sugdosva beszélek csak,
Hogy ne zavarjam, rám néz,
Visszaintek, értem, de jó élnem…
De jó átélnem az otthonom ízét.
A tücsök.
2009.06.10.
Te aprócska kis lovag.
Te, te világ csavargója?!
Hát már megint itt vagy:
Itt muzsikálsz, egész este
Ablakom alatt, mint egy vad
Szerető, ki édes csókot remél?
Szerenádod éjfélbe kísér,
Bár az semmit sem ígér.
Van olyan ki téged nem ért:
Van olyan, ki nem érted él:
Ki nem szerelmes beléd:
Aprócska lovagom te itt vagy
Én bentről hallgatom bús zenéd.
S te nem unod meg mosolyomat,
Bár mást nem adhatok neked én.
Fújod szüntelen éji nótádat,
Amint a Hold megvillantja lantod.
S te csak zenged a muzsikád,
Dalolsz éj, mint éj, a hajnalt imádva.
Engem lenyűgöz kitartó udvarlásod,
Szerenádod, mi egész éltemben elkísér.
A Nap
2009.06.08.
Behunyt szemmel is érzem a Nap lágy kezét,
Amint simogatja testem, rám leheli lelkét.
Cirógat, incselkedik, játszik velem szelíden,
S én tűröm, mert sugarának ölelését kértem.
Értem, de nem természetes e hatalmas kegy,
Látni, amint lustán kel fel, és estére elmegy.
Érezni, szinte tapintani az áldott melegét,
Senki sem érdemli magától óriási szeretetét.
Adja magát, én fogadom, hálás vagyok érte,
Amint az arcomat forrósággal telten elérte.
Oly puha, bársonyos, vibráló csiklandása,
S én tűröm, nem foglalkozom semmi mással.
Amíg lehet, amíg szabad itt lennem alatta,
Addig tiszta tekintettel nézek fel a Napba.
Mikor majd eggyé válok aranyló testével,
Én foglak simogatni az ő áldott kezével.
Ha sellő lehetnék
2009.05.28.
Ha élhetnék veled, valamerre,
Egy nagy víznek közelében,
Én lennék a sellő lány, s te?
Ó, te lennél a nagy sellő király.
Testem mikor nyaldossa a víz,
Hulláma hozzád, a királyhoz visz.
Ott udvarhölgyeid nézhetnének,
Epedve, sziszegve kérkednének.
Szemem lehunyva érzem a
Szerelmes szájuk susogását,
A tenger vizének sós marását.
A király lennél te, én a lány.
Akkor nem hagynálak árván,
Nem árulnám szerelmünket el,
Nem futnék el többet gyáván.
Ám én itt élek e földi gyalázatban,
S te ott lent a vízi káprázatban.
Nincsenek átjárók hozzád.
Ha tudnád, ez engem mennyire bánt.
Nem érted, csak kérded miért?
Nem érzed, csak bátran hittél
Egy álomban, mit veled álmodnék,
Mit soha többet el nem engednék,
Csak még egyszer hozzád oda le,
A mélynek sötétjébe lemehetnék.
nek sötétjébe lemehetnék.
Változik a világ
2009.05.19.
A táncot a legtöbb népek, körkörösen járják,
A férfiak megcifrázzák, a nők csak toporzékolják.
S miért kell járni ezt állandó kőrforgásban:
Talán, hogy ne tudjunk gondolkodni másban.
Mióta az első király magát megkoronáztatta,
Azóta van kijelölve a szegény paraszt, vele
Szemben a gazdag gazda, ki here életébe’
Mást nem tett, mint parancsait osztogatta,
Majd a rábízott életeket méltatlanul fosztogatta.
Ám gyors léptű új világunkban a férfi toporog,
Az asszony a kör belső felében járja a hoppot.
S az ember hanyagolt méltósággal, homlokáról,
Kalapját leveszi, elfelejtkezik a darvának tolláról,
Mi azt ékesíti. S asszonyának átadva a kalapot,
Trehányul szabadulva tőle, elfelejti az ádámi napot.
Hogy őt teremté Isten, maga példájára, férfinak,
Erősnek, hogy viselje gondját az asszonynak.
Bordájából adta mellé asszonyát, kit szerethet,
S örülhetnek együtt, a világ összes örömének.
Nem ugyanazt a világot sirassuk, azt a jogot.
Ez nem oly tisztességes, mint akkor az ott volt.
Ma felfordult minden, értéke semminek nincsen,
Már nem verekszenek gyémánton, sem kincsen,
Azt sem tudják, milyen volna egy ékkő a kilincsen.
Az a régi munkás dolgozott, éhezett méltósággal,
Ha kellett, utcára ment, nem törődött a nagyvilággal.
Ám e mai? Azt sem tudja dolgozni hogyan kéne
És ha kéne, akkor azért merre és mit mérne.
Változott a világ, nem jobbra, sokkal rosszabbra,
Várhatunk még elég napot majd a virradatra.
Mikor tudatosul e balga nép, kit szétzilált az ármány:
Kit a rendszerváltás úgy ért már csak némán, kábán...
Sok víz fog majd sajnos, a Dunán még lefolyni
Mire megtanuljuk, hogyan is kell uralkodni.
Hogyan is lehet építő ellentét ellenzékből,
Nem ellenfél és nem ellenséget gyűjtő a népből.
Oly sok volna a lecke meg kellene tanulni,
Hogy a gyermeknek elsősorban kenyeret kell adni.
Ha este van, és az nem megy hamar aludni,
A drága népnek, mindegy ki fog itt uralkodni.
S akkor talán érvényét veszíti bús imánk, himnuszunk,
Csapások helyett, jó sorsunk lesz majd a rigmusunk.
Reggeli idill
2009.05.18.
Verandámon ülök, előttem vászon.
Előttem vászon, ecset, festék, irón.
Parádés együttese a nyári reggelnek,
Mi ott lent az udvaron, a napban csillog.
Az ecset kezemben megáll, hallgatom,
Ahogyan arrébb a fán egy tilinkó dúdol,
Olyan meghitten, olyan szívszaggatón.
Édes szép világom, vajon én még nótázok:
Lesz olyan reggel, mikor korán fuvolázok:
Most itt ülök csendben, hallgatom más dalát,
Szívemben a fájdalom, elhalkult, megállt.
Drága kicsi madárka, ki erdőbe’ laktál,
Miért fészkeltél nálam? Itt senki sem bánt:
Az ember elzavart otthonodból talán:
E drága helyen van helyed neked is,
Gyere, lakj itt tovább, itt semmi se fáj.
Gyere mellém, fújd bús nótáját az életednek,
Mit a szél majd visz tovább, egyre tovább.
Megférünk e helyen sokan, te a fészkeddel,
Én az állványommal, ecsettel kezemben,
Valamit festeni kellene rá, valamit, mi nem bánt.
Ó te drága, kicsiny erdei madárka, jöjj!
Egy kedves kéz meghozta a reggelit már.
Nekem kávét, friss gyógyteát, hogy alkossak.
Neked apró kukacot, hogy neveld új énekeseit,
Ez aprócska világnak, mi nagyon beszűkült,
Kivetett az erdő magából, elűzött, hogy bejöjj
Az én verandámra, hol e gondos kéz ápolhat.
Látod, drága? Mindketten jó helyre tévedtünk,
Itt szeretet honol, kizárva a sok gyalázatosat.
Kicsiny sziget ez, melyben mi túlélhetünk,
Minden csalfaságot, oly sok gonoszságot,
Földi csábokat, számkivetett álnokságokat,
Mit ember csak rosszkedvében okozhat,
És mégis okoz, értelmetlen sok butaságokat.
Jó e hely árnya, jó szívének melege, megnyugtat.
Kezére szállj, köszönd meg a jót, azt, hogy ad.
Én megcsókolom ajkát, kimutatom hálámat…
Imát repes cserepes szám érte a megváltónak,
Hálát és köszönetet, mindazért, amiért van,
Mindazért a sok jóért, amit általa nekünk ad.
Ugye madárkám, jó a gazdája e verandának?!
Mosoly
2009.05.13.
Álmomból ma mosollyal keltem,
Ma is kipróbáltam az orvosságot.
A gyógyszert, mit szívünk ütemére,
Isten jókedvében az arcunkra varázsolt.
Nem kell a mosolyhoz földi ékszer,
Nem kell hozzá semmilyen csillogás.
Csak a Nap fénye kell, s felvirrad ránk
A holnappal együtt, egy apró villanás.
Magunknak teszünk jót e földi keggyel,
Beragyogtatjuk vele a reggeli imánk.
Kitől rég féltünk, ma végleg űzzük el,
Ne tűrjük a könnyet, a zsarnoki igát.
Van egy tábla, hozzá palavessző
2009.04.12.
Azt mondtad ma nekem, van egy tábla,
S van hozzá egy kedves palavessző.
Arról minden letörölhető, ami nem tetsző
A lelkünknek. Minden újra kezdhető.
Tényleg ily egyszerű lenne életünk:
Csak egy tábla, hozzá palavessző:
Egy táblára írja fel a magasban valaki,
Azzal a tollal, amit élek majd itt lent:
Hol az a tábla? Hol a palavessző:
Hol van mindaz, ami kitörölhető:
Add ide, hadd szorítsam magamhoz,
Add nekem ezt a vidám világot,
Ha ott minden elölről kezdhető,
Ha ott, ily megbocsátó a Teremtő.
Tényleg nem fog elszámoltatni soha,
Mindazért mit tettem rosszat:
Add a táblát és egy ruhát mellé,
Olyat mi mindent töröl, mi volt,
Hadd kezdjem vesszőfutásomat,
Újra... bár tudom, az ember olyan,
Hogy mindig ugyanazt választja,
Ami már egyszer az életében volt.
Ó, add a táblát nekem, hadd
Töröljem róla keserű könnyeimet,
Mit oly sokat hullattam annak előtte,
Értelmetlen, buta dolgokért el.
Add a vesszőt is hozzá, hadd írjam,
Írjam újra nevemet rá örökre fel.
És akkor elhiszem neked, hogy van,
Létezik olyan igaz tábla az életben,
Amire egy palavessző lett rákötve.
Egy tábla, amin sorsunk követhetjük.
És ott senki se kéri tőlem számon,
Mit írt a vessző még mellékesen be,
Ha nem jót, akkor mind ki lett törölve:
Egy láthatatlan kéz vezette az irónt,
Mikor elfáradtam, rosszalkodtam, ő jó volt:
Hát mindent törölt, ami eleve nem tőle volt:
De volt, s most gyötrődik érte beteg lelkem,
Fürkészve kémlelem az eget, lát-e az,
Ki a táblát tartja nekem és a vesszőt:
Vajon ő adja a kezembe: Vagy én írom
Kesze-kusza butaságait életemnek le:
Add nekem a táblát, add ide a kezembe.
Add vele a vesszőt nevem hadd véssem bele.
Hadd legyek immár örökre, mindörökre.
Már álmomban se
2009.05.12.
Már egyre halványodik szép emlékem,
Alig látom a Kárpátok lágy vonalát.
Álmaimban sem jelenik meg, egyszer sem,
Hiába szeretem az erdő friss illatát.
Ott születtem én, hol a hegy kezd gyűrődni,
Ott még csak kecsesen, kedvesen emelkedik,
Arrébb valamivel már a magasba fénylik,
Követelve az örökkévaló hatalmat az égig.
S mégis, életem a sík semmiben éltem le,
Ami csak halk imát rebegett nekem.
Nem volt büszke, mint a hegy csúcsa,
Nem emelt gyakran föl a magosba:
Húzott ide le, magához, vonzott a sárba,
Ragasztott egyre alábbra, be a mocsárba.
Ám valami titkot tudott ez, mit amaz soha,
Hogy a földnek van a legszebb mosolya.
A hegy büszke, gőgösen magasra törő,
A síkság nemesen, csendben tűrő.
A bércek követelik a vélt szabadságot,
A róna megadón adja a mezei virágot.
S hol élhetnék szebb tavaszt meg ma,
Hát itt, a róna poros sarkán, mi otthonom,
Mi hazája lett hontalan lelkemnek, akkor,
Amikor a hegy magából büszkén kivetett.
Könnycsepp
2009.05.08.
Csillog a könny a szem lesütve vár.
Csillog a könny, vibrál a pillán,
Legördülni készül egy mély barázdán,
De vissza-visszatekint a szemre mélán.
Miért dobsz ki te szem? Nem kellek?
Miért hozol újabb könnycseppeket?!
Vagyok neked, jaj! - megsemmisülök!
Egy zsebkendő anyagán elterülök...
S a szem, csak vibrál némán,
Újabb könnycseppeket hullatván.
Könyörületességet nem ismer,
A szív parancsa, ha szaporán ver.
A három rög
2009.05.04.
Mindig hiányzik valami,
Valami, ami enyém volt.
Az otthonomat adta,
Életemet, de elmúlt.
Hiányzik a szél, a homok,
Mit sodrott magával alkonyatkor.
A porral teli táj szépsége,
A Kiskunság, mely kis időre befogadott.
Pedig nem volt a szülőföldem,
Mégis igaz otthonomnak számított,
Mely felkarolt és istápolt...
Fiatalságom gyönyörűsége, de elmúlt.
Ott voltam igazán anya,
Ott értem feleségnek be,
S onnan indultam, akár a fergeteg,
Majd értem révbe, értem ide.
Hiányzik a szülőhazám,
Hiszen ott várt haza az anyám.
Vár most is, ha néha arra tévedek,
Bár láttam már ahhoz eleget,
Hogy elfeledni akarjam, mind,
Mindent, ami ott ért engemet.
De ott állt vak Bottyán ősi vára,
Mely mindig felhívta magára a figyelmet.
Tudatta, a hegy ormán van hazája
Annak, aki ott született.
S most itt vagyok, a magyar róna
Sarkában itthon, a családom otthonában.
Se idill, se más, ami titkon kötne,
E sivár, színtelen szívű földhöz,
Melyben hiszem, hogy örök fekhelyem
Lesz egykor majd, a sírom mélyébe.
Három táj, három külön egysége,
Szűkebb s távolabbi otthonom.
E háromszög kerületén belül
Volt életem s minden dolgom.
Volt szerelem, bánat, szépség,
Kudarc és siker nyaldosta az arcom,
De szeretem mindhárom rögöt,
Mindhárom az enyém, az otthonom.
Az a fontos
2009.04.25.
Csak te légy! Mert csak te vagy a Földön.
Minden egyéb körítés, számodra öröm,
Számodra bánat, ad, elvesz, élj a mának!
Élj úgy, hogy holnap már nem leszel,
Tedd azt, mi szemednek kell, lelkednek kell:
Te legyél ma, s a holnap, ha lesz, veled lesz.
Ma van a holnap, s nincsen tegnap, elkopott,
Ma vagyok, s majd holnap lehet, szertefoszlok.
A tegnap lényegtelen, hiába tűnő álom volt,
Mi a felejtés tengerén, hirtelen elillant, elfogyott.
Az a fontos, hogy ma vagy, hogy itt vagy nekem,
Hogy a Földön élsz, teszel, lélegzel, érettem.
S én érted vagyok, míg meghalok, egészen.
Álom lenne
2009.04.21.
Leszáll az ég sötét, árnyas leple,
Álomba ringat egy aprócska éji lepke.
Majd felemel, lebegtet és röpít a magasba,
Egyenest fel a fénylőn vörös pirkadatba.
Nyitnám a szárnyam, de nem lehet,
Megkötözték gonosz, rossz emberek.
Lepke volnék tényleg? Vagy éji madár talán,
Ki ott ül s néz rám esténként a szemközti fán?
Álom ez az érzés, netán gyarló valóság?
Álmomban pille lettem, kicsiny apróság,
Vagy remegő szívű, félő kis éji madár,
Vagy én lennék, ki kacagva a Holdon jár?
Tündér vagyok, esőcsepptől ázott virágon:
Fátyol szárnyam néha leheletnyit rázom.
Ázom, fázom, szállnék veled csuda országba,
De a takaró lecsúszott, az álomból ennyi mára.
Köszönöm.
2009.04.21.
A fák lombjai zöldre serdülnek lassan,
A kertben velük vagyok fent, magasban.
Nézem az éledő piciny rügyek árnyát:
Isten hogy teremthette ily szépre világát?
Mennyi munka, mennyi fáradozás bére,
Ahogy fényt keltet a csúf nagy sötétbe.
Zöld lett a puszta szürke semmiségből,
Életet adó cseppek, a bárányfelhőkből.
Én kicsiny semmi ember nagy örömére,
Adta a kertet nekem. Nem várva hálát érte,
Nem várva semmit, csak maradjak benne
Én, és bennem maradjon örökre a fény.
Köszönöm, hogy lehetek partnere ebben,
Mert ez az érzés álmaimból ver fel engem.
Keltsen is fel, hisz aludtam eleget az éjjel,
Aludtam éveket, mi csak egy nappal ér fel
Édesanyámnak.
2009.04.07.
Te, kit oly sokat gyötört a bánat,
Te neveltél engem édesanyának.
Kinek válla roskadt a munkától,
Megkíméltél a világnak dolgától.
Hogyan köszönhetném meg neked,
Mindazt a jót, mit átéltem melletted:
Reszkető kezed, ha látom, de fáj!
Hová lett arcodról a mosolygó báj:
Hogyan múlhat el a féltő érzelem:
Hogyan homályosodhat el az értelem:
Hogyan lehet a szépségből, rút ránc:
Mindez a sok kérdés engem úgy bánt.
Nincsenek szavak, mit mondhatnék,
Hogy ha veled szemben most állhatnék.
De nem tehetném, mert távol vagy,
Mert a sors szele oly nagyon nagy,
Hogy messzire fújt féltő karodtól,
S csak emlékek maradtak mindabból,
Mit tőled kaptam, s adtam tovább…
Ilyenek vagyunk mi mind: édesanyák.
Az esti Nap
2009.05.11.
Vörös csíkot fest az égre,
Az esti Nap lenyugvó fénye.
Nagyot pislog, fejét ingatja,
Álmos szemét betakargatja.
Hold anyó kergeti, szemközt
Megáll, és integetve fenyegeti.
Már mosakszik a végtelenben,
Csillogó kő akar lenni a sötétben.
Még visszanéz a Nap: még vagyok…
De mire árnyékába burkolózok,
Hirtelen mozdulattal lepihen,
A horizonton túl, lefelé billen.
Szaladnék utána, várj még!
Ő egyre halad, messzebb,
Messzebb suhintja jármát,
Lassan már alussza álmát,
A csoda bíbor végtelenben…
Elillan az ég nagy kékjében.
Pillám lágyan rebeg belé,
Így látom én őt, estefelé…
