Tartalom

Könnycsepp

Egy pillanatra


Egy pillanatra sötét lett a zajos föld,
Egy pillanatra lekapcsolták a csillogó fényt.
Egy pillanatra egymást szerették az emberek,
Megmutatták a győzelmet a sötétség felett.
Egy pillanatra emberré vált az ember,
Egy pillanatra béke honolt a szívekben,
Egy pillanat magány, csend és béke,
Lenyűgöző csoda, s mind az ember műve.
Ha lehetne minden perc a méltóságé,
Nem lenne az ember lelke másé,
Csak magáé és az igaz megváltásé.
Béke honolna a földön és szeretet,
Közös megegyezés a fontos dolgok felett,
Mely célért harcolni lenne a legnemesebb.

Két kezemben


Két kezemben tartom a világot,
Tenyeremben éled a tavasz.
Látod? Újra nyílnak a virágok,
A kikelet elhozta a vigaszt.

Mert vigasz kell a továbblépéshez,
Életet adó szavak, az élet mosolya,
A reggeli becézés és egy simogatás,
Egy erős kar, mi magával visz tova.

Jó reggelt Napocska! – Játék…
És a válasz: – Ébredj Napsugaram!
Mert hol megszűnik a párbeszéd,
Ott már nincsenek éltető szavak.

S szavak nélkül nem nyit a jácint,
Nem tarthatom tenyeremben a Napot,
Két kezemben tartom az egész világot,
Amíg rám ragyog az ő igaz mosolya.

Szavak


A szavak, ha zengnek, áldottak:
Ha zajosak, nagyon fájnak.
Ám a kimondott szó, ha szúr,
Örök bánat hegedűjén húr.
Mi öröm volt tegnap, átok ma,
A harag fején arany korona.
Mi tegnap fájt, az lehet ma ima,
Jó időben csilingelő muzsika.
Ha fröcsögve jön álnok:
Ha végét felviszi a dáma,
Olyanná lesz, akár egy páva.
Kekeckedő, aprózva dobálja,
Hencegő, csak úgy odavágja.
Mennyi bűje, mennyi bája,
A szavak nagy táborába, mind,
Mind csak úgy törik a szájban.

Szem és száj


Ha a szem szomorú, a száj halovány.
Ha a szív sír, nem látsz át a szem fátyolán,
Csak állsz némán, s vársz valami után.
Ha a szájból nem jön ki őszinte szó,
Olyankor e földön semmi se jó,
Mi addig az volt, mind behódoló.
A szem tükre, a lélek tükre, ám néha
Önmagadat látod meg a fényébe’.
Nézz bele, és miközben lelked fáj,
Ott látni fogsz! – valami súgja, állj!
A száj, résnyire nyílik csupán,
S máris ott ég a szívedben a FÁJ!
Mert a száj kéjes, hamis, hazug,
Mindég más, ami az eszedbe jut.
A szem, ha szomorú, álmod rossz:
Mindég ott látod előtted, ha gonosz.
A száj oly édes, sóvárogsz utána,
Akkor nem számít, mi a szíved vágya.
A szem taszít, amikor kell,
A száj valamit mond, amit lel.
A szem huncut is tud lenni olykor,
A szájon megjelenik egy mosoly.
Ha a szem vágyakat ébreszt benned,
A száj elcsitítja szódat, nem kérded.
A szem, ha tapasztalt, hazudni képes,
A száj, bármit mond, vágyakat ébreszt.
Az egyik az élet, a valóság háza,
A másik a szerelem, a lélek vágya.
Az egyik a fény, a mindent látó felleg,
A másik a megadó, az örök szeretet.

Szélcsengő


Az ereszem alatt csilingel egy szélcsengő:
Oly kedvesen, oly lélekmelengetőn,
Mintha csak a tavaszi szellő lengetné,
Mintha csak aprócska csengőit kergetné,
A lágy, lenge szellő… Nem veszi észre,
Hogy nem jó az, mi most őt érintve jő…
Nem libben ám, hanem leng a szélben,
Hisz a kegyetlen ősz hideg leheletével
Törékeny darabjait tépi szanaszéjjel
Apró darabokra, az agyag teste gyönge,
Akár a nyári harmat aprócska csöppje…
Nem törődve semmivel, bájosan összecsendül,
Finomka kis csingling-ling hangokat ejt ő.
Pedig az idő nem óvja, a bús öreg őt tépi,
Húzza, nyúzza, a leheletnyi formákat töri:
Ahogy a parányi csengettyűk egymás testét
Ütve morzsolják, veszítik el az igazi varázst.
Mi is ily tehetetlen iramban alakulunk át,
Nem téve ellene egy kor után semmit már.
Az idő múlik, a nyárt ősz, az őszt tél követi,
S mi haladunk a kanyargós utunk vége felé.
Meg nem állhatunk, és e nagy körforgásban
Haladunk. Nincsen vigaszunk semmi másban,
Mint a tudatban, hogy majdan, valahol,
Egyszer még megújulunk... az elmúlásban.

Gyertya


Gyertya, te fényes, álnok kígyó,
Mily hazug nyaldosó meleged.
Ha hozzád ér vágyódó ujjam,
Azonnal megmarod, megégeted.

Gyertya, te bánatos valóság,
Kitől lelkünket óvni kellene,
Ma ölel kezünk bársonya téged,
Mert azt hisszük, segít a fényed.

Gyertya, te, ki álnokul megcsalsz,
Mert adsz felesleges reményeket,
Halott mellett dicsőn feltámadást,
Karácsonykor a születést hirdeted.

Gyertya, ó te szomorú valóság,
Ma minden rosszat rád mérek,
Hiszen valakinek hordania kell
A sok bűnt, mit feledni remélek.

Bűn az élet és bűn a halál maga,
S e napon mégis róla emlékezem.
A halál napja, az ő diadala a mai:
De reggelre már új életet lehelek.

Homokváram


Aprócska színes álomvirág hercegnők,
S egy homokvár, visszavár az udvaron.
Nagyanyám virágainak kelyhei letépve,
Katonás rendben állnak már a várfalon.
Mintha gyerek lennék újra, és hagyom,
Had kápráztassanak, szemem becsukom.
Csillogó aranypor száll, ezüstszemek,
A homok melege, hideg, nedves belseje,
Egy kislány, ki annyi örömmel építgette,
Hisz e vár volt mindene, magát látta benne.
Most mind itt van, maradjon mindég enyém:
A vár ugyanaz, hisz agyamban őriztem meg én.
A virágoskert más, már csak nekem ragyog,
Sohase láthattak ennyi szépet az angyalok.
Saját halandó kezem és férjem keze munkája,
Ó mily sokat fáradt és görnyedt a kapára.
S most áll a régi váram, majd’ ötvenévesen,
Ugyanott a kupola, s ugyanúgy ülök benne.
A király a kardvirág, asszonya a tearózsa,
S a lányai mind egy-egy nemes futórózsa.
A pallérok állnak rendben, csendes hervadásban,
Petúnia virága a soros, ők őrzik ma is a váram.
Csak egy bohóc van benne, abból annyi elég,
Ő, ki beszélni tud, mondja is sűrűn a nevét:
Tátika… tátika, aprócska kezem ma is látom,
Amint játszott, s közben szétesett a virágom.

Tündérkert


Tündérkert világában csodanépek élnek,
Alig lett vége a napnak, máris útra kelnek,
A szép kisasszonykák, szépeket regélnek,
S minden igaz abból, amit ők mesélnek:
Hol volt, s hol nem, egy margaréta szirmán,
Ott ámult-bámult egyedül egy aprócska kislány.
De ki volt annak sírva szeme, remegett az ajka,
Szerencsére a virág levele estére jól betakarta.
Zizzent az éj, s egy csillanás nyújtott neki támaszt,
Nem más volt, mint a virágnak bogárlámpácskája.
S, hogy semmilyen más lény arra ne tévedhessen,
Őrizte őt jól a sáska, a levél alá beállt ügyesen.
A pici lányka szipogva, apró testére görnyedt,
S átadta magát valami csodás, álombéli zenének.
Vigyázták éjjelét virágok, oltalmául mind ráborultak,
Észre ne vegyék a jövevényt mások, kik gonoszak.
S mire hajnal derengett, a vén pók, hálót szőtt neki,
Hogy azon leereszkedjenek, a virágból úgy jussanak ki.
Hatalmas összefogás árán, a kicsinyke lány hazatért,
Mert nem messze volt otthonától, hol két virág összeért.
Volt nagy öröm a konyhában, mikor végre benyitott,
Kapta anyja az ölébe egyből, s apja jókat kacagott.
– Hol voltál, te drága gyermek, merre jártál az éjjel?
– Világgá mentem – mondja ő, és könnyet csal a szégyen.
– És hol aludtál édesem, mikor mi annyit kerestünk?
– Ott, hol egy virág betakart, szirmaiban álom rezdült.
– Ki adott enned vacsorát, miért hagytál árván?
– Harmatos mézet ittam én, drága jó anyácskám.
S már a gyermek fáradt is, a nagy mesének vége,
Mert tündérkertben olyan élni, mint az igaz mesébe’.

Homokóra


Vörösben izzik a gesztenye,
Rozsdás a nyár levele odaát,
Nézem áhítattal szomszédom udvarát,
S néha megesik e csodán a szívem.
Ilyenek lennénk mi is, így a nyár után:
Kissé barnán, kissé vörösen, sárgállunk
Egy elmúlt év után, mi nem tér vissza soha sem:
Uram! Te ki a szépet adod, adj jó időt is végre,
Ha már elmúlni látszik az ifjúság, redője itt van
Homlokom s szemem tövében, lassabban teljen el,
Hosszan tartson a vénasszony nyara… ifjúságom pora…
Te álnok homokóra, megfordultál: Nem kérdeztél,
Csak megindultál ily nagy ütemben valahová:
S lám, itt vagyok egy csodafa árnyékában,
Mit nekem szánt a hatalmas Élet, s a valóság
Tükrét tartja orcámhoz, kérlek, ne menj el végleg.
Hát mit tehetnék vele: Irgalmazz lelkemnek
Ősznek nagy Ura, ezt a leheletnyi szépet el ne vedd,
Másnak ne add oda, hadd éljem szépnek, dicsőnek,
Hisz megérdemlem, megdolgoztam, Én is voltam valaha.

Kárminpiros élet


Az életet kárminpirosra kell színezni,
Adni hozzá okkert és sok-sok más egyebet:
Zöldet, kéket, mert a felhőket, csak szépre,
Csak türkizre szabad ilyenkor megfesteni.

Tavasz van, és az ostoba festő gyáva:
Nem látja a csodát, mit az élet neki ad.
Pedig van benne elég: akár a kút vize,
Olyan a természet, soha ki nem apad.

Jó hajnalban kelni, kimenni a vizes fűre,
A napkeltét nézni, ráhangolódni a derűre.
Jó kedvvel megfesteni a ragyogó eget,
Nézni boldogan, mikor a felhő kinevet.

Nagyítón keresztül


Nagyítón keresztül látok ma,
S e nagyító félelmet kelt bennem.
Olyan furcsa dolgok tárulnak elém,
Felfogásukhoz ujjá kellene születnem.
Vásznamon a szirom lila, fehér helyett
Villog az épp beszűrődő friss napon.
A zöld helyett kékben fázik a levél,
S a vázában elázva úszik a korom.
Egy pillanatra nálam megállt az idő, többé
Már egyáltalán nem számítanak a színek:
Mert akiért zöldellt oly sokáig a rét,
Már nem támaszt fel bennem érzéseket.
Múzsám elhagyott, vigyázzon rá az ég.
Pedig kellenek a jókor jött szerelmes szavak.
Akinek ma mondja el szépen az esti mesét,
Az óvja őt, féltse, ameddig csak szabad.
Nem tart sokáig a múzsák élete,
Elzavarják őket egy viharos reggelen.
S ha nem veszi el tőlünk más, mi őt szülők,
Árnyként fessük le, akár az ébredő eget.
Nagyítón keresztül látom ma a világot,
Az ecsetem szőre kihullott a kezemben.
Ilyen félszeg árnya voltál a teremtésnek,
Mely létrehozott, életre hívott énbennem.

Új élet


Mikor új élet jön erre a világra,
Apró tündér száll a szülői házra.
Apró tündérnek óriás szíve van,
Ő a legszebb az egész világban.

Mikor új élet jön erre a világra,
Áldás száll az őt szülő édesanyára,
Ki egyszerű céllal, életet akar adni:
A világon nincsen más csoda, annyi.

Abban a percben hatalmas az erő,
Eget renget az életet adó Teremtő.
Mikor új élet jön erre a világra,
Isten áldása száll a szülői házra.

Jégcsap király


Jégcsap, a nagy király elhatározta,
Hogy betör a világba és megnősül.
Mindjárt fel is kerekedett, útra kelt,
És eljött hozzám, nem kímélt meg:
Az ereszem alatt megpihent, letelepedett.
Itt várja napok óta az ismeretlen arát,
Ki tudja már, mennyi ideje álmai asszonyát.
Ahogy ott ült, üldögélt, egyszer csak mi történt?
Kisütött a nap. Jaj, istenem, oda a tél? de félt:
Ó nem, pár cseppet fogyott ugyan, de kitartó
Odaadó király ő, fel nem adhatja a csatát,
Csüngőn csengő jeges úr, növeli hatalmát,
Hiszen ereszemet mostantól már ő uralja,
Azt is meghódította, az is, az ő birodalma.
Vár és vár, hátha megpillantja végre őt,
A nőt, kit szeretni tudna, ki felesége volna…
Ki elkísérhetné az igazi jéglakodalomba.
Leselkedem, vitázom vele, néha kimegyek,
Megnézem ott van-e még? De sajnos, igen.
A csodába, megnősülhetne már végre…
Ám a mennyasszony nem jön mégse’.
Késlekedik, igazán siethetne pedig…
Mire vége lesz a szertartásnak,
Hát már megint beesteledik, és akkor
Itt maradnak a házam táján végleg…
Na, ne már, ahhoz szavam nekem is lenne,
Nem hagyom, csak menjen haza őkegyelme!
Az éjszaka hatalmas szél kerekedett,
Reggelre hóval lepte be az ereszemet.
A jégcsap, csel-csap, alig tarthatta magát
Ott fent az ereszembe kapaszkodva, de megállt,
Nem tört le, szívét a szél sem törte össze…
Nyögdécselt, reccsent, szilánkok hullottak belőle,
S mégis maradt, kitartóan ágaskodik,
Incselkedik velem, szemtől-szembe.
Fuss előlem! Letörlek te álnok!
Vitázom vele reggelente, de sajnálom:
Így tovább állhat ott, jege tovább nőhet,
Míg a Nap meg nem erősödik olyannyira, hogy
Elvegye őkelme kedvét a nősüléstől végre.

Apám ajkán


Apám ajkán ma búsan szólna a nóta,
Hangzatos hangját néha megremegtetné,
Útravalónak mindig önmagát adta,
De jó lenne, ha más is megismerhetné.

Állt az út közepén, anyámat karolva
S hagyta, hogy a sors vigyen tőle messzi,
A nagyvilággal megharcolva, dacolva
Engedte az élő rügyét megmetszeni.

Kórházi ágyán őt átkarolva tudtam,
Az idő közelembe már nem engedi,
Ajkam alatt ég ma is utolsó csókja,
Melynek helyét azóta is egy folt jelzi.

A halált testétől el nem zavarhattam,
El kellett engednem mellőlem betegen,
Nem lehettem vele, nem bátoríthattam,
Útravalót azóta is ő ad nekem.

Úgy mulatni, mint ő, nekem sikertelen,
Lelkemben rég meghaltak az ősi dalok,
Balladája egy lányról, már ismeretlen,
Lehetett volna örök, mit reám hagyott.

Miért nem figyelünk, mikor még lehet?
S miért nem érezzük a boldog perceket?
Kérdéseimre nem érkezhet felelet,
Mert fel kellett nőni, hogy felnőtt lehessek.

A lant


Az őszi tájnak szép színeit csodálva
Hajtok fejet a természet előtt,
Lelkem tovaszáll együtt egy ökörnyállal,
Ólálkodik rég a fejem fölött.

Bíborló barna és arany szőtte fákon,
Már nem dalol szépen a fülemüle…
Álomvilágomban csak a lepkét látom,
Ahogy elszállt kecsesen termete.

Hajnalra az idő megeszi mindet,
Ellopja a mesetájba hintett rímet,
Csak rőt valóság marad utána…

Mikor csupasz fekete ágait látom,
Elképzelem, milyen szép is lesz világom,
Gyémántosan fog csillogni a lant.

A fekete zongora


Mindig zongorázni tudni akartam,
Oly csodásan kalimpált egyik társam.
Zeneóráira őt elkísértem,
Könyörögve kértem, néha hadd játsszam.
-Végy nekem, kérlek, zongorát anyácskám! –
Gyermekként csak a csillogását láttam…
-Nem lehet – mondta kérlelhetetlenül,
Nem elég hozzá a hétszobás házam.
Van itthon minden, fess, hiszen ott a kert…
Nincsen hely, de akadálya nem ennyi,
Az sincsen, amiből egy ékes hangszert
A mai világban, meg lehet venni.
Ott a hegedű, azon játsztam én is,
Már óvodában felléptem a falu előtt,
Nemesebb és csodásabb annál nincs is,
Családunk minden tagja belenőtt. –
-Édesanyám nekem a nagy kell, az ott,
Az a hatalmas fekete csillogás… –
S maradt meg örökre álmomban
A billentyűk sokasága és a varázs.
Ma már tudom, anyámnak volt igaza,
Mert a zongora nagysága csak egy álca:
A húrjai itt vannak bennem, s naponta
Szólal meg, folyton veri, üti kalapácsa.

A Nő


Ősanyai voltunk, ha ébredni látszik,
Éleszd fel éned, ki a Holddal játszik,
Menjél be a kapun, szűk folyosón táncolj,
Víg éneked szálljon Hekaté templomából!
Tündököljön a Nő, ki mindig is voltál,
Hulló könnyed mögé, ó de sokat bújtál.
Szaporázza éltető víz sorsod tavát,
Tisztítson égi fény mikor Hajnal éled rád.