Tartalom

Éjszakai árnyak


Éjjel fura alakok nyaldosták szívemet,
Könyörtelenül égették lelkem virágát,
Fényükkel érintették pihenő testemet...
Osztogatta a telő Hold ingyen sugarát.
Csillogó katonák mímeltek szabadságot,
És elvárták, hogy masírozzak velük tovább...
Pedig bent vagyok jó, odakint minden fájó,
Nem akarom elhagyni a kényelmes szobám.
Csak simogassatok idegen kezek végre,
Hisz várom oly rég a reggeli feloldozást,
Hogy meg se kísérthessenek már soha többet,
Az éjszakai árnyak leplei odaát.


Vissza a lap tetejére



álomszeretőm



szeretlek bár az ész ezt tiltja
olyan listán szerepel a nevünk
mit kerubok őriznek ősidők óta
tudjuk reménytelen szeretünk
szíved mégis egy az enyémmel
tied vagyok súgod fülembe
Istenem de boldoggá teszel ezzel
könnyfüggönyből nézel szemembe
közöttünk több méter a fal
nem tudok ugrani időben
egy kőtömb legördül óriás robajjal
összetörten présel öledbe
víztócsában ébredek fázom
pillám ismét nyílna szenvedek
álomszeretőm jöjj lépj mellém akarom
ma veled életet égetek


Vissza a lap tetejére



végleg


elengedlek örökre végleg
úgy érzem meg kell ezt tennem
segít ebben Isten megvéd tőled
betölti az űrt mit itthagytál bennem
kísértesz álmomban bús nappalon
te voltál a nektáros Démonom
takartál rejtettél egy paplanon
s most mindezt kidobni akarom
ennek így kellett történnie legyen
elengedlek örökre végleg
savval maratott bádog a lelkem
réseiben ábrándok égnek


Vissza a lap tetejére



a lepel


levetem a leplet, azt a sötétet
amivel betakart az éj, kereslek
látlak úgy, ahogyan Isten teremtett
jónak, rossznak, fiatalnak, öregnek
nem értem magamat, miért szeretlek

levetem a leplet, most vetkőzni kell
pőre lelkem tehozzád menekülne
már késő, a pucér semmi nem enged
kötélen függve tartja álom-tested
és senki sincsen, aki megmentene

levetem a leplet, cibálom, tépem
az nem lehet hogy rabságra ítélem
szívem, telve csodálatos imával
láttatni akar mindent a világgal
és ezt a furcsa anyagot kímélem

levetem a leplet, égjen el végre
tűzbe dobom, a rőt lángok elnyelik
anyaga oly parányi, nem is értem
hogyan tehette tönkre az életem
agyat tépő sikoltással eltűnik


Vissza a lap tetejére



Árokparti szerelem


Halványan, sorjázva szemerkél a hó,
odakint egy apó szakállát lengeti...
Próbálkozásában eltűnik a por,
vihart támasztani kora nem engedi.
Üzenetet küld csípős széllel a nád,
fiatal mentának próbál tetszelegni,
de úgy jár, mint mulatságban a kabát,
ha a selymet akarja megérinteni.
Ó, mily vidám mikor az visszasusog,
nászt lejtene menten, ám a szára kókad...
Az új lepel alatt már alig szuszog,
a zord tél lecserélte a hószórókat.
A menta megfagyott testét kelleti,
még mielőtt a nádnak adhatná magát,
szánkózó gyermekhad apróra csépeli,
lábuk megtapossa utolsó darabját.
Odakint jégkristályok csilingelnek,
megérinti a nap olvadó testüket...
Árokpartján új rügyek ébredeznek,
szellő simítja zöldellő tövüket.


Vissza a lap tetejére



Forrás


forrás vagyok csengő vizű patak anyja
kit megérintett az őszi szél
s miután medréből azt kiapasztja
eltűnik meg ne találja a hajnali dér
reggelre vize jéggé váltan kéreti
elszenderül utolérte a tél
fagyos ajkával csókkal illeti
mert nő a forrás és férfi a szél


Vissza a lap tetejére



megkísért


lampionom fénye konok
szótlanul lehulló lombok
árnya megkísért

szomjas a lelkem szenvedek
hazug szavaknak engedek
árnya megkísért

nyugtalan álmok holnapok
éjfélt imbolygó harangok
árnya megkísért

merre jársz hol vagy kedvesem
szerelem lepled felettem
árnya megkísért

érzem hangodat dalolok
szívembe marnak évszakok
árnya megkísért

hatalmasat dobban szívem
megbocsát a tekintetem
árnya megkísért


Vissza a lap tetejére



A semmiből


1.

miért jelentél meg újra
akkor mikor rég elfeledtelek
akkor mikor már minden szép lett
és megnyugvást lelt a lelkem
miért jelentél meg
akkor mikor hajamra dér terült
akkor mikor szívem már szenderült
és nem akart érted dobbanni többet
s most hogy újra vagy
álmatlanság költözött ágyamba
derengő hajnalok reccsenő pillanata
félelmet kelt agyamban

2.

becsukott szemmel jajongva
őrjítő sötététség átkával
koldulok egy apró fénysugárért
lehetne de nem tartana sokáig
szikrája lenne-e újabb szeszélyemnek
mit érted epedezve vallanék be
vagy be sem vallanám hisz félek
hatalmas falak választanak el tőled
s te ott ragyogsz annak tetején
létra nincsen hogy felmehessek
hogy veled lehessek újra én

3.

nehéz illat száll szobámba
akác tömjénje ég porrá
kezem kezedben pihenne
hamvában egyesülhetnénk egy úttá
ünnepélyes pillanat hevében
keresné szádát a szám
csak félő elvesznék szemedben
elteltek az évek későre jár

4.

mégis örülnék neked újra
hozzád bújva magamba szívnám illatod
próbáltam régen is de nem sikerült
elnémított mindent elsöprő csókod
éjente most is rád gondolok
érzem fejem alatt puha bársonyod
ahogy óvtál őrizted álmom
ami elkopott elfeledtem hangod
kezdet volt vég volt elmúlás
elzsibbad féltő végtagod
itt vagyok magadba zártál
vágyom meglátni az arcod


Vissza a lap tetejére



ébredésem


az éjjel furcsa lényekkel játszottam
a hold huncutul kísért utamon
egy öreg emberarccal szemközt álltam
tükör voltam láttam őt magamon
menekültem volna messze volt a part
hánykolódtam mint tenger habjában
hosszú karmával az egyik belém mart
mire üvöltve kaptam hajába
lassan a misztikus kép fogyni kezdett
ők beleolvadtak anyagába
már csak egymagam hallgattam a csendet
fáradtan feküdtem bárkájában
nyugtot találtam pedig jó lett volna
úgy kelni hogy van menekülésem
a testem végre újra megharcolna
nem lenne küzdelem ébredésem
de ó jaj nem így végződött az álmom
a sötét éj alakjai szürkék
a benne lévő arcok sápadt ólmok
és csak áldozataikra büszkék
az enyhe szellő hangjukat elveszi
a köd érzéketlen lelke nincsen
amiben hittem a fény beszennyezi
istent játszik odakint ma minden
a gondolat korlátok közé szorul
újra fáj a hátam szörnyű helyzet
így jár pórul ki a nap elé járul
sajgó testtel mímel virágkelyhet


Vissza a lap tetejére



Ennyi lenne csak


Szikrázik egy darabja a térnek,
kandallóm tüze éget…
De csuda jó látni a fényt!
Míg ég, sikolt a messzeség!
Mi nekem a kényelmet adja,
az élet volt, most porrá váltan szétesik...
- Lehet, hogy egyszer ugyan így végzem -
elgondolkodtat SORSA - nem félek...

Védtem a téltől, a fagytól meg ne haljon,
nőtt az egyre magasabbra, sudárra,
mígnem felzúgott neki is félelmek árnya,
és ki nem döntötte egy avatatlan kéz...
Hasította fejszém, acélja alatt nyekkent,
hagyta magát felaprítani...
S most hatalmas energiával hálálja meg,
rosttestét feláldozva melegít...

Istenem, hát ennyi lenne csak:
Ily egyszerű volna az egész:


Vissza a lap tetejére



Nap, nap után


Kirázza köpenyéből pelyheit a rideg Tél.
A puha megváltás kristályai Poroszkálnak...
Erre, arra himbálja a lég, menekülnének
egymásba karolva, kapaszkodnának egy fába,
hátha annak feketéllő ága az égig ér,
és visszatérhetnének jól megszokott helyükre.
Még a nagy fehér semmiben is teljesen mások,
összetartanak a kegyetlen Időúr előtt.
Jöhet viharos szél, kavaroghatnak az éjben,
bárhová is veti őket az ingoványos táj,
ők megmaradnak mindörökre frissnek, és szépnek:
Csak én hervadok tehetetlenül nap, nap után...


Vissza a lap tetejére



Előtűnt a Nap


Ma, egy pillanatra előtűnt a Nap...
Felhők rabságából, sávnyi résen,
kicsit furcsán rám nézett. Felvidított,
amikor a földbe mohón belényalt.
A frissen kikelt búza táncot lejtett...
Ily smaragdot nem láttam másat,
tó gyémántja sem csilloghatna szebbet!
Kóstolta göröngyeit a feloldozásnak...
Nyelvének hegyével cirógatta,
nyálát csurgatta egyik táblájára,
mit szorgos kezek bevetettek...
Látványa, megnyugtatta lelkemet.


Vissza a lap tetejére



Ősanyák, Évák


Az ősanya ünnepe van ma,
nevét áldja az egész föld...
Ő, a népeknek szent magja,
lettünk belőle egy embertől.
Évák, ti áldott asszonyok!
- vajúdjátok nemzeteit mindennek...
Egy nap az évből a neveteké,
ti mégis az Úr eljövetelét hirdetitek.
Véletlen volna, vagy még sem,
mikor a Teremtő, az eget is megrengeti:
Hatalmas szélvihart követve,
e szent napon az örök nőt ünnepli:

Isten így gondoskodik rólatok,
kik sejtjeinkben ott ragyogtok.

Boldog Névnapot!


Vissza a lap tetejére



álom


szívem ajtajában toporzékolok
odakint fúj a szél hideg van fázom
igyekeznék befelé de nem lehet
jaj legalább ma este legyek bátor
egyre hallom reccsen zizzen a padló
fülemet hegyezem többet szeretnék
angyalomat látni volnék hajlandó
megtörténté tenni mit szívem zenél
édesapám kezében kis csengettyű
habos ruhában csak nekem díszeleg
ragyogó gyertyán csillogó pörgettyű
hatalmas lángja a fenyőn pityereg
az idő fogytán játszani kellene
hullatni aranyhajat végig járdán
halkan megkondul a harang lelkemben
az ige feléled megváltás vár rám
családom asztalára megterítek
sötétet teremtek meleget szítok
ma már én vagyok az ki fát díszítve
szeretteit mentené minden kíntól


Vissza a lap tetejére



Pénelope örök


Köszönet Ihász Kovács Évának

tengerkék szemed tükrében az ég fénylik
kedves mosolyod Nap templomában pillér
csodálatos lényed fénytűzben parázslik
bíborban ég minden szó mi ajkadhoz ér
tekinteted végtelen akár egy álom
az öröklét dalát dúdolod fülembe
csöndes imád imám benne megtalálom
a szeretet ízét melyért megszülettem
mégis gyűszűnyire húzod össze magad
mint parányi morzsa a csillogó vásznon
pedig óriásnál nagyobb minden szavad
magasztos érzés tanítványoddá válnom
ki vagyok hogy ily tisztességet megéltem
a semmiből nőttem ezer arccal eléd
utolsó vonattal jöttem majd' lekéstem
bonthassam veled együtt Laertes leplét
hogy megmaradj nekem örök Pénelopém


Vissza a lap tetejére



Salome tánca


táncol a lány táncol ostobán
nem érti mit kíván az anyja
a király tudja nézi bambán
mégis János életét adja
csettint a bakónak munkára
ma a selyem oly fürgén lebben
felpattan gyorsan az asztalra
Salome lejt a lélek reppen
ó te buta lány hát nem érted
nem is tudod ki az áldozat
János nem hal meg vétked éget
mikor ujjad fejére mutat
dobok dübögnek sípok zengnek
járja a lány végtelen tűzzel
vonagló testén csengők csengnek
haja felfogva arany tűvel
szívén bánat arcán hord álcát
csípője jobbra-balra ringat
járja Salome haláltáncát
odakint már a Hajnal pirkad
íme a tál János fejével
odaadják a gyönge lánynak
térde megcsuklik végeztével
adná is vissza a királynak
megbotlik Salome terhével
gurul a fej Herodiásig
betakarja gyorsan testével
meg sem áll vele az oltárig
mire a bosszúból felébred
lánya eltűnik sűrű ködben
miatta bűntudata éled
koldul bocsánatáért csöndben


Vissza a lap tetejére



álom (2)


egyre szélesebb sötéten kéklik
ezüstös sziluett neki táncol
meglátja magát a fényben rémlik
kéjes árny őrült mámorban lázong
megadóan tátong a hideg Hold
illeg neki tetszeleg is talán
majd belesimul kéjesen sikolt
eltűnik e holt tünemény taván
magába nyeli megtörtént a nász
a szerelem ezzel beteljesült
benne felhőbe folyt halálos gyász
a vízcsepp fájdalommal elterült
micsoda látvány kísért éjente
ámulattal nézem titkon vágyom
a harmat hull tovább feléledve
és hagyom hogy megbénítsa álmom


Vissza a lap tetejére



Friss hó


helyére kerülnek mind az álmok
a kert kies valósága gyötör
elmúltak az éjszakai árnyak
északról a szél friss havat nyüstöl
habos fehér odakint a reggel
a havat taposni mostan fájna
meggyaláznám a jót sötétséggel
tudata lelkemben lyukat vájna
csizmám árnyéka megáll egy percre
hisz a jót készülök elrontani
egyetlen szépre tökéletesre
nem lenne szabad lábbal tiporni
talpamra jégkristályok ragadnak
a csizmám nyoma összehúzódik
szapora pelyhek gyorsan takarnak
sebeire a hó ráfújódik.


Vissza a lap tetejére



Éjszakai árnyak - ciklus

válogatás

Vissza a vers főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek