Tartalom

Este a Sárréten


újra estét kongatnak a templomban
imára hív Istennek halk harangja
mily nagy kegy hogy megérthetem álmomban
amit a szürke leplű éj elmondhat
mert zeng nekem elfelejtett meséket
amiket gyűszű szájú nagyanyám sírt
s mond olyat is ami mára csak álom
de hogy volt itt érzem hisz bennem él még
kiállok ablakomba és gyönyörködöm
hisz’ a májusi éj rigmusban beszél
hajam simogatja az esti szellő
keblemben lágy muzsikát jár az idő
évek óta nem pihentem e tájban
pedig meg is festettem már oly sokszor
bennük kell élni az alföldi fákban
susogásuk nemes szonáta csokor
beleszippantok a hűs éjszakába
levegőt harapni oly felemelő
hálásan élek e mesevilágban
hisz’ békét leltem a Sárrét sarkában
hová rendelt eljönni a Teremtő


Vissza a lap tetejére



Álmodozó


Hosszú haját lengeti az ég,
Elcsendesülnek a földi zajok.
Mikor meghal a nappali fény,
Ti ragyogjatok, ékes csillagok.
Szép ruháját ölti magára,
Lassan leszáll a titokzatos éj.
Mesék szárnyán fejét ingatva
Mondja: tied leszek, vagy senkié.
Tekints rám kedvesem, szenvedek,
Ölelj magadhoz, mert epedek,
Különben megölnek a fellegek:
Csak fiatalnak láss, akár rég…
Mikor a Hold jön, s az ég kék,
Álmodozó szempár csodásan ég.


Vissza a lap tetejére



Az esti Nap


vöröses csíkot fest az égre
az esti Nap lenyugvó fénye
nagyot pislog fejét ingatja
álmos szemét betakargatja
Hold anyó szemben vár kergeti
megáll morcosan fenyegeti
már mosakszik a végtelenben
kő akar lenni a sötétben
még visszanéz a Nap még vagyok
mire árnyába burkolózok
furcsa mozdulattal lepihen
a horizonton túl megbillen
szaladnék utána várjon még
gyorsan halad távolodó rév
egyre Messzebb suhintja jármát
lassan már alussza az álmát
a csoda bíbor végtelenben
elillan az ég nagy kékjében
a pillám lágyan rebeg belé
így látom én őt estefelé


Vissza a lap tetejére



Álmatlanság


Hol forog bíborlón a horizont,
S egy kuvik rekedt hangon üvölt,
Ott lakom, látom az árnyékom,
Ahogy egy nyikorgó széken ülök.
Játszik velem álmosan a gondolat,
Amott a harang éjszakai delet kongat,
Görnyedt testemre fájdalom tesped,
Derekam sajog, nyakam kimered.
Aludni kellene, de hiába akarok,
Betűk helyett csak pontokat látok:
Ajkamon a szó akár egy szalmaláng,
Kies gondolat, mi agyamba utat rág.
Lassan éjfélt mutat a templomóra,
Tikkadt láng csak minden strófa,
Már nem ég, kialudt, elparázslott,
Az egész életem csupa varázs volt.


Vissza a lap tetejére



Rejtve


Rejtve sugarai a nyári vágynak,
Sötét felhőt húzott magára a kéj.
Az ősz elhagyott, ködös esti árnyak,
Fehér leplet vonz a tél maga elé.
Hó sziporkáz, kincsei egy felhőnek,
Riadva meghasad az ég harangja,
Villan, majd szürkül szeme a festőnek,
Képzelete száraz gyönyörét álmodja.
Zsolozsmáz, imát leng a keleti szél,
Sikítva mormol kéményem űrjében.
A világot tartja markában az éj,
A beért táj kietlen sűrűjében.


Vissza a lap tetejére



Egy kis álmosság


Ó, csak kicsit tudnék magamtól aludni,
Szemem nem fogják le az álom manók.
Itt nyűglődöm késő este, elfáradni tudni
Kellene, de nem tudok. A falon egy pók.
Az ágyon én ülök csendben és őt figyelem.
Mintha zsákmányként tekintene – kegyelem!
Ne bántson nagy Úr! – csak aludnom kellene,
Ám nem tudok, így Önt figyelem reménykedve,
Hátha sző hálót körém, mely elaltatna végre...
Hát nem kikacag a kis huncut? Elfut,
Nagy lábait idétlenül teszi-veszi rútul.
Csurgatja hálójához nyálát, és hopp
Egy kis bogár, megvan, elkapja orvul.
Lélegzet- visszafogva figyelem a hálót,
Reménykedem a bogár szabadulásában,
Mert azt hiszem, van olyan. Én itt az ágyban,
A kis bogár a pók hálójában, haláltusában.
A bogár elalél, a pók jól lakik, én meg álmodnék,
Nagyot aludnék, ha tudnék, vagy ha mernék.
Most behunyom hát szemem, és csendben
Álmodozom, hogy együtt leszünk mi ketten,
Egyszer valamelyik mesében, ahogy illik.
Jó éjszakát hercegem, szemem homályosodik,
Nagy ólmokba fogják pillám, becsukódik,
A világ körülöttem lassan elcsendesedik,
A bogár már némán függ a hálóban,
A vadász is összekuporodik, elalszik.
Csend honol békés porondján e véres cirkusznak,
Melyen mi mutatjuk be bolondos mutatványainkat
Évről évre minden egyes este, csak úgy, magunknak.


Vissza a lap tetejére



Álom lenne


leszáll az éj sötét árnyas leple
álomba ringat egy aprócska lepke
nyitnám a szemem nem lehet
bekötötték gonosz rossz emberek
rovar volnék vagy csak álmodom tán
hogy bagoly rikolt a szemközti fán
pillangó vagyok esőtől ázott virágon
fátyol szárnyam néha leheletnyit rázom
ázom fázom szállnék veled meseországba
de a takaró lecsúszott az álomból ennyi mára


Vissza a lap tetejére



Esti ima


Mondjátok el esti imátokat, ti fák,
Borítsátok egymásra, ágaitokat.
Ti legyetek az üldözöttnek puha ágy,
Valósítsátok meg az álmaitokat.
Hűs ernyőkként takarjátok a bús vándort,
Ki megfáradt a hosszú vezeklésében,
Szívből várjátok az eltévedt Ámort,
Hiszen nem minden nap fogad kegyeibe…
Álmodjatok szelíd nyarat, puha vánkost,
Ne rázzátok le magatokról az álmost,
Nálatok lel szegény lelke menedéket.
Kit óvtatok, mikor vidám volt az élet,
Annak gyújtsatok most fényes örökmécset,
Felettünk csillagok víg táncot lejtenek.


Vissza a lap tetejére



Esti kép


Mesébe illő esti kép
Borult elém az imént.
Egy aprócska fán,
Annak ágán ült a Hold.
Várt még, nem jött elő,
Csak némán figyelt,
Várt valakit, ki távol volt.
S hol senki se jár ez idő tájt,
Ott ezernyi fagyos kismadár
Csivitelte az est dalát:
Gyere már, miért késel
Tündöklő esti lány?
Hol maradsz ily soká:
Hisz, későre jár, jöjj,
Nemsokára leszáll az éj,
S nem lesz, ki várna rád.
Vőlegénye, a nyalka Hold
Virított, sikított a vágytól,
S egyszer előbukkant
Fehér ruhában a homályból
A legszebb menyasszony.
Tündöklött, csillogott,
Ezer csoda járta nászuk.
Hisz’ nem más volt a nő,
Mint a legnagyobb csillag,
A csoda-kék, égboltjából.
S akkor ott, egyszer a Hold
A legboldogabb volt a világon.


Vissza a lap tetejére



Jó éjszakát!


Csend van.
Az egész határt beborítja a köd
és a sötétség.
Csillagágyából felkelt a Hold is már,
Szundikálj te is, akár az aludttej,
mely’t, ha ott hagyják, a köcsögben alszik el.
Őrizzék álmodat csinos kis angyalkák.
Szállj messze velük...
S ne félj! – ők vigyáznak rád!
Csend van.
Nyugszik az egész ház.
A mély csendet halk léptek törik meg,
egy kis cica bársonyos talpával lépeget.
Felugrik ágyamra... lefekszik mellettem...
Gondolatom messze szállva, elmereng feletted.
Mindenki alszik.
Te is nyugodj jól.
Én is elalszom, amint megtudom,
hogy kedvesemnek szép álma volt:
és ha úgy van... aludj csak tovább:
Ne kísérjenek gondok egész éjen át:
Jó éjszakát!


Vissza a lap tetejére



A Nap lepihen


A felhő mögül kandikál a Nap rám:
Incselkedik, kacsingat – no lám!
Meg-meglebbenti nagy udvarát,
Mint aki haragszik, mert nem várták.
Ejnye – ejnye! – mondja, és továbbáll.
Ne menj el! – kérlelem, ő picit megáll…
De tovább suhan tüzes szárnyán.
Nem vár, nem áll, nincs ideje, neki
Menni kell, és alig mutatta meg magát,
Máris elszalad, itt hagyván árnyát.
Árnyék csupán az egész világ nekem.
Én is erre, arra ingatom a fejem,
Nem jól van ez így, semmi sem
Működik, aminek kellene, minden,
Minden áll, és néz a Nap után, velem.
Ő eltűnik csendesen, és e vég nélküli
Bús ceremónián ismét túl van, lepihen.
Pihenj hát te is le vele együtt, kedvesem.


Vissza a lap tetejére



Elszenderedtem


Istenem! – de szépek az álmok,
Háborítatlanul a patakban járok.
Kifogom a vízből az arany halat,
Nem marad a tányéron a falat.
Békák brekegnek az udvaron,
Közben a kézimunkámat varrom.
Csilingel a fülemben egy éji bogár,
Körbeveszi testem az esti lepkeár.
Hallom a tavon halak csobbanását,
A gólyám fél lábon alussza álmát.
Felnézek és épp egy szúnyogot látok,
Amint az orromon jó nagyot lakmároz.
Ám kinyílik lassanként a szemem,
Kint hó esik, kissé elszenderedtem.
Rájövök, semmi sem igaz az álmomból,
A nap csak kandikál néha az ágyából.


Vissza a lap tetejére



Esti harang


Oly szépen kondul az esti harang,
Lelkemből kihalt minden harag,
Eltűnt a múlt, s csak a szép maradt,
Fáradt szememből csendes béke árad.
Csak kiben bíztam, nem látta szívemet,
Helyette, az est nyugtatta fájó lényemet.
Mára már emlék, mit szépít a hervadás,
Megújuló csillag, fátyolos ábrándozás.
Csitt! – álnok könnycsepp, sír gazdád,
Peregj szaporán, hisz’ meghalt a nyár.
Maga mögött nem hagyott semmit…
Elmúlik minden, holnap hajnalig.
Várj, csoda mámor, kicsiny ablakon
Résnyi nyílás tátong, oda a gond,
Oda a bú, deli víg napok élednek,
Fáradt hétköznapok búcsút intenek.
Röpülj pille könnyen, repülj hát,
Hátra ne nézz, többé ne hátrálj.
Fújja el a szellő, mossa el a jég,
Mire a Hold újra nyugovóra tér.


Vissza a lap tetejére



Vörösen ég


Vörösen ég a horizont,
Esőt ígér a kancsal Hold,
Hűs illatú nyár ízét hordja,
Veri arcomat annak huzatja.
Jaj, csak alakot ölthetne,
Ne az ablakomat törje be,
Ráncigálja jobbra, balra,
Betűt cikáz az ég haragja.
Hol melegtől fáradok éjjel,
Hol hideg bánt merev kézzel:
Valaminek mindég történnie kell,
Reggel telve voltam reménnyel,
De mostanra az is megkopott,
A Hold elűzte aludni a Napot.
Húzza magára csillagos paplanját,
Elbújik, hatalmát a sötétnek adja át.


Vissza a lap tetejére



Őrzöm a Napot


Szemembe süt, a lemenő Nap sugara,
Lágy szellő suhintja a Hold jármát…
Ott, hol még látszik a narancs mosolya,
Homályos sötétség lesz rajta úrrá.

Pillám beleremeg, szelíden kitárulkozik,
Megcsillan csalfán alant, szemem ékköve:
Hisz semmi sem az, mint aminek látszik,
De az enyém, és ez lelkemnek gyönyöre.

Hová sietsz, merre szaladsz te drága lény,
Ki oly melegen tartottál egész nap engemet,
Maradj kicsit még, ne vedd el máris a fényt,
Hisz a sötét ég, meg fogja bántani lelkemet.

Elengedtelek, drága ifjúságom, el kellett…
Mert mind elhagytak azok, akiket szerettem.
Látni, érezni a friss illatukat, hinni bennük…
Nem bölcs, eldobtam hát utolsó reményem.

S most szemem lesütve várom az alkonyt,
Szégyellni valóm nem maradt semmi sem.
Akikért aggódtam, már felnőttek, nagyok,
Itt őrzöm a Napot, hogy ne ölje meg az éjjel.


Vissza a lap tetejére



Esti táj


Kék alkonyt ígér a telihold,
Az égen mámoros felhőt old,
Hajamat hűs szellő lengeti,
Redőnyös ablakom rengeti.
Szép álmokat, ti nyári esték,
Kitől bokrok erőiket vették,
A lonc ágai szeretkeznek,
Az esték korán megérkeznek.
Száll kint az ökörnyál, csuszamló,
Bíborló levele aranyló,
Az éj sötétjében félelmet,
Keserves könnyeket ejtenek.
Aludjatok, nektáros fáim,
Vörösen csillogó ruháim,
Az idei idő nem kímélt,
A sok eső halálra ítélt.
Most pihenjetek drága csendben,
Odakint a virágos kertben,
Mint gyermek az esti mesére,
Várjatok a téli zenére.


Vissza a lap tetejére



Álmos éjszaka…


Álmos éjszaka, ó drága, gyermeki lényed,
Ki megajándékozol játékos kedveddel,
Aprócska csillagokban a szeretet éled,
Tartod bennem a hitet csillogó fényeddel.

Hold anyó csillagporos mesét olvas nekem,
Ablakomra telepedve cikázik árnyék…
Mesesziget a mesetáj, mit láthat lelkem,
Szépsége a megújhodás, amire vágynék.

Kinyitom szemeimet kora reggel, oly rossz,
Mert már elmosódtak rég a csodaszép tájak,
Ágyamban várlak, jer még, képzeletem vonz,
Hová eljutni akarok, kergetnek vágyak.

Ablakomon bekopog az első esőcsepp,
Fel kellene ébredni, hisz’ oda a játék:
Újra fény kering szobámba’ a nap erősebb,
S az éjszakai árny üvegére ráég.


Vissza a lap tetejére



Álmodnék


álmodnék egy új világot
miben kelletlen a bánat
fehérnek minden virágot
vajból kevert habos ágyat
ám a világ nem egyszerű
van hogy akadályoz benne
ujjamon egy ólomgyűszű
szemem álmos megpihenne


Vissza a lap tetejére






tevagyavilag


oszbetert


tunderkert


a kincs


megalmodottvilag


kincs2


bolda


elet


tenyereben


boldogsag







Vissza a lap tetejére


Estikék - válogatás
Vissza a vers főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek