Tartalom

A világot alkotom máglyának


a világot alkotom máglyának
őbenne vagyok önmagamnak
esthajnalcsillag a vetett ágyam
vánkosom a bús nehéz telihold
kérlek ne vedd el tőlem a virágot
hadd éljen még ha már kinyílott
a tavaszt meg ne öld égni hagyd
ne bántsad őt ha már kivirradt
úgy fénylettem akár egy gyertya
ki olvadni voltam kész azonnal
mikor az est árnyékot vetett
a Hold voltam és világítottam
fényemmel nyaldostam a karod
öleltem nem kérdeztem akarod
csak csókoltam az ajkad esdve
hátha észreveszed mit szavalok
suttogtam neked a füledbe
zenéltem éjjel és lopva kéjben
daloltam szépet közben zengett
úgy zakatolt a lelkem reméltem
most itt vagyok veled és magam
világom halovány nem csábítom
a Holdat Napként én ragyogtam
a mindenség a mindened voltam
látod vagyok mégis oly távol
álmomban fényes csillagon járok
behunyt szemmel udvarában állok
mert szívem messze van elhagyott


Vissza a lap tetejére



A tücsök

Te aprócska kis lovag…
Te! Te világ csavargója,
hát már megint itt vagy:
Itt muzsikálsz egész este
ablakom alatt, mint egy vad
szerető, ki édes csókot remél:
Szerenádja éjfélbe kísér,
Bár az semmit sem ígér…
Van olyan ki nem ért téged:
Van olyan ki nem ég érted:
Van, ki nem szerelmes beléd:
Aprócska lovagom Te kint vagy,
Én bentről hallgatom bús zenéd.
Nem untad meg mosolyomat:
Bár mást nem adhatok érte én…
Fújod szüntelen éji nótádat,
amint a Hold megvillantja lantod,
s csak zenged a muzsikád,
dalolsz éj, mint éj, a hajnalt imádva.
Engem lenyűgöz kitartó udvarlásod,
Szerenádod, mi egész éltemben elkísér.


Vissza a lap tetejére



Ha sellő lehetnék


ha élhetnék veled valamerre
egy nagy víznek közelében
én lennék a sellő lány s te
ó te lennél a nagy sellő király
testem mikor nyaldossa a víz
hulláma mindig hozzád visz
szemem lehunyva érezném
sejtelmes szád susogását
tenger vizének sós marását
már nem hagynálak árván
titkainkat el nem árulnám
nem futnék előled gyáván
ám itt élek e földi gyalázatban
s te ott lent a vízi káprázatban
nincsenek átjárók hozzád
ha tudnád ez mennyire bánt
nem érted csak kérded miért
nem érzed bár bátran hittél
egy álomban mit veled álmodnék
mit soha többet el nem engednék
csak még egyszer hozzád oda le
a mélynek sötétjébe lemehetnék


Vissza a lap tetejére



A Nap


behunyt szemmel is ézem a Nap égető kezét
mikor simogatja fejem rám leheli hevét
néha csak cirógat máskor játékát kedvelem
eltűröm mert sugarának ölelését kérem
értem is bár nem termé-szetes e hatalmas kegy
látni amint lustán felkel és estére lemegy
adja magát fogadom hisz hálás voltam érte
valahányszor arcomat pa-razsával illette
amíg lehet amíg szabad itt élnem alatta
addig tiszta tekintettel né-zek fel a Napba
egyszer majd ha benne éghetek láva testében
köddé váltan fénnyé leszek megáldott lelkében


Vissza a lap tetejére



Bús a hegedű hangja


hegedűvel húzzák fülembe a gyors ritmust
szívembe hímeznek egy elfeledett rigmust
ötszáz éjszakán át féltem álmodni egy dalt
az öreg hangszer ismerte mind amit szavalt
mostanra szabad bármikor énekelhetnék
belém fagyott a hang mire hozzád érhetnék
már nem akarok semmit nincsenek szép szavak
megkopott érzelmekre gyógyírt egyik dal se ad
valahol távol ócska doboz játéka szól
hangja távoli többé már nem nekem dalol
olyan zenészem mint ő nem lesz nekem soha
ismert taktusa más nő fülében muzsika


Vissza a lap tetejére



Mosoly


álmomból reggel mosollyal keltem
ma is kipróbáltam az orvosságot
a gyógyszert mit szívünk ütemére
Isten jókedvében az arcunkra varázsolt
nem kell a mosolyhoz földi ékszer
nem kell hozzá semmilyen csillogás
csak a Nap fénye kell s felvirrad ránk
a holnappal együtt egy apró villanás
magunknak teszünk jót e földi keggyel
beragyogtatjuk vele a reggeli imánk
kitől rég féltünk ma végleg űzzük el
ne tűrjük a könnyet a zsarnoki igát


Vissza a lap tetejére



Szeresd a Nőt!


Csillogó szemében meglátod magad,
Vele élsz és vele oltod vágyadat.
Tudod-e olyankor kit figyelsz vakon?
A nőt! - Szeresd őt nagyon, szeresd nagyon.

Egy napig hadd lehessen cifra páva,
Melletted soha se legyen Ő árva.
Lehessen pacsirta, hadd énekeljen,
Szomorúan ébredni sose kelljen.

Érezze magát Hamupipőkének,
Add föl apró cipőjét a szegénynek.
Holnapra már a lencsét válogatja,
Édes csókjait neked osztogatja.

Csak ezen a napon hadd menjen a bálba,
Gyönyörűséges szép álomruhába.
Higgye magát veled hercegi párként,
Eddig volt neked, ezután is lesz még.

Jól nézd a Nőt! Hisz lehet egyszerű gyom,
De ezen a napon szeresd Őt nagyon.
Ha holnapra elmúlik az alázat,
Ma még maradjon meg a vad káprázat.


Vissza a lap tetejére



Könnycsepp


csillog a könny a szem lesütve vár
csillog a könny vibrál a pillán
legördülni készül egy mély barázdán
vissza-visszatekint a szemre mélán
miért dobsz ki te szem nem kellek
miért szülsz újabb könnycseppeket
vagyok neked jaj megsemmisülök
egy zsebkendő anyagán elterülök
s a szem tovább pislog némán
újabb könnycseppeket hullatván
könyörületességet nem ismer
a szív parancsa ha szaporán ver


Vissza a lap tetejére



Már álmomban sem


egyre halványodik szép emlékem
alig látom a Kárpátok lágy vonalát
álmomban sem jelenik meg egyszer sem
hiába szeretem az erdő friss illatát
ott születtem hol a hegy kezd gyűrődni
még csak kecsesen kedvesen emelkedik
arrébb valamivel már a magasba fénylik
követelve az örökkévaló hatalmat az égig
mégis életem a sík semmiben éltem le
ami csak halk imát rebegett nekem
nem volt büszke mint a hegy csúcsa
nagyon ritkán emelt föl a magosba
húzott le magához vonzott a sárba
ragasztott egyre alábbra be a mocsárba
ám valami titkot tudott ez mit amaz soha
hogy a földnek van a legszebb mosolya
a hegy büszke gőgösen magasra törő
a sík vidék nemesen csendben tűrő
a bércek követelik a vélt szabadságot
a róna megadón adja a mezei virágot
hol esnek jobban a tavasznak ostroma
hát itt a róna poros sarkán mi otthona
lett hazája hontalan lelkemnek akkor
mikor a hegy magából büszkén kivetett


Vissza a lap tetejére



A három rög


mindig hiányzik valami
ami enyém volt
az otthonomat adta
életemet mely elmúlt
hiányzik a szél a homok
mit sodort magával alkonyatkor
a porral teli táj szépsége
mely kis időre befogadott
nem volt szülőföldem
mégis igaz otthonomnak számított
de sokszor felkarolt istápolt
fiatalságom gyönyörűsége
ott voltam igazán anya
s értem feleségnek be
onnan indultam akár a fergeteg
majd értem révbe értem ide
hiányzik szülőhazám
hiszen oda vár haza anyám
most is ha néha arra tévedek
bár láttam már ahhoz eleget
hogy elfeledni akarjam mindazt
mi megsuhintott engemet
ott áll vak Bottyán ősi vára
tudatja a hegy ormán van hazája
mindenkinek ki ott született
s most itt vagyok mégis
a róna sarkában itthon
családom otthonában
se idill se más ami titkon kötne
e sivár színtelen szívű földhöz
melyben hiszem hogy örök fekhelyem
lesz egykor majd a sírom mélyébe’
három vidék földjén összetöröm
életem s itt lelem majd halálom
szeretem mindhárom ősi rögöm
mindhárom az enyém az otthonom


Vissza a lap tetejére



Egy pillanatra


egy pillanatra sötét lett a zajos föld
egy pillanatra lekapcsolták a csillogó fényt
egy pillanatra egymást szerették az emberek
megmutatták a győzelmet a sötétség felett
egy pillanatra emberré vált az ember
egy pillanatra béke honolt a szívekben
egy pillanatnyi magány csend és béke
lenyűgöző csoda s mind az ember műve
ha lehetne minden perc a méltóságé
nem lenne az ember lelke másé
csak magáé és az igaz megváltásé
béke honolna a földön és szeretet
közös megegyezés a fontos dolgok felett
mely célért harcolni lenne a legnemesebb


Vissza a lap tetejére



Csak te vagy a Földön


légy magad mert csak te vagy a Földön
minden egyéb körítés számodra öröm
bánat a, elvesz élj a mának
úgy hogy holnap már nem leszel
tedd azt mi szemednek kell lelkednek kell
Te legyél ma s a holnap ha lesz veled lesz
most van holnap nincsen tegnap elkopott
a vagyok holnap lehet hogy szertefoszlok
a tegnap lényegtelen hiába tűnő álom volt
mi a feledés tengerén elillant elfogyott
az a fontos hogy vagy itt vagy nekem
a Földön élsz teszel lélegzel érettem
s én érted vagyok míg meghalok egészen


Vissza a lap tetejére



Álom lenne


leszáll az éj sötét árnyas leple
álomba ringat egy aprócska lepke
nyitnám a szemem nem lehet
bekötötték gonosz rossz emberek
rovar volnék vagy csak álmodom tán
hogy bagoly rikolt a szemközti fán
pillangó vagyok esőtől ázott virágon
fátyol szárnyam néha leheletnyit rázom
ázom fázom szállnék veled meseországba
de a takaró lecsúszott az álomból ennyi mára


Vissza a lap tetejére



Önarckép


ahogy ülök a monitor előtt
a Nap rávetít egy arcot
ki is lehet az ki mosolyog
lám látok amott pár ráncot
egy redőt mi szívemen érint
mert meglátom magamat benne
az ki tegnap csillogva ébredt
mára már meg van öregedve
kinek száját csókolták volna
számolatlanul szerelmes ajkak
most egy pillanatra megtorpant
hisz’ lelkében megnyílt egy ablak
aprócska rés csupán mit szaggat
hol láthatja egészen magát
s mire az est sötétje feljajgat
elfelejti mind a megélt csodát
mennyi szépet láttak a szemek
mely alatt megjelent pár szarkaláb
s kit olyan nagyra dicsőítettek
csak ír és benne kisírja magát


Vissza a lap tetejére



Köszönöm


A fák lombjai zöldre serdülnek lassan,
A kertben velük vagyok fent a magasban.
Nézem az éledő piciny rügyek árnyát...
Isten teremtette ily szépre világát:

Mennyi munka, mennyi fáradozás bére,
Ahogyan fényt keltett a csúf nagy sötétbe.
Zöld lett a puszta szürkés-kék semmiségből,
Életet adó cseppek bárányfelhőkből.

Én kicsiny semmi ember nagy örömére,
Adta a kertet, nem várva hálát érte,
Nem várva semmit, maradjon meg a remény
és bennem maradjon örökre meg a fény.

Köszönöm, hogy lehetek partnere ebben,
Mert ez érzés álmaimból ver fel engem.
Keltsen is fel, aludtam eleget éjjel,
Aludtam éveket, mi egy nappal ér fel.


Vissza a lap tetejére



Augusztusi fény


Hűs szellő lengeti ruháim szegélyét,
Port hoz keletről a szokatlan vad szél.
Változó világunk, változó reményét:
Lágy mesét zeng, énekét hordja az éj.
Augusztusi fény ül az érett tájon,
Bíborlón vöröslik meg alant egy kép,
Csodasátor hatalmas tér, napudvaron
A félhomály furcsa árnyékával szép.
Ring a magas fű, éles kaszára érett,
Az idő eltelt, jót nyújtózik egy eb
Alatta csendben, méh nyálazza a mézet
Mozdulataival éveket temet.
Halad a hatalmas Naptest, bukik lejjebb,
Sötétebb minden, alászáll a mélyben,
Csuszásában tátongó űr, élet verem,
Árván álmodó lány, fakuló kéjben.
Csillognak az est csodái, milliónyi
Égő parázna tánc, mindegyik ledér.
Felszabadult vágya már csak takarónyi…
A Nap az égen, bezzeg másról mesél!


Vissza a lap tetejére



Mértani közép


Erre kettő, arra kettő,
Lent is fent is ugyan az,
Egyforma a kocka, s benne
Közepén a pont igaz.
Látom a teret sík agyammal,
Benne lebeg valami a szemem előtt,
Csak azt nem láttam, ami nyilvánvaló volt,
Amíg itt volt nekem, mára az idő szíven üt.
Mozog a test, s középpontja libben,
Mindég akként, amerre lengeti a szél…
A tér, idő, test, s benne a látszat
Magyarázatként kering, az agyam körül.
Kongat a reggel szép dallamot,
Oda hív, hol megszűnik minden álca,
Hol nincsenek középpontok, sem mértan,
Hol nem kell a dolgokra semmilyen magyarázat.


Vissza a lap tetejére



Jó lenne…


Oly jó lenne újra melletted élni,
Karjaidba veszve, szeretve égni,
Csókokba fúlva a holnaptól félni,
Lopva, féltőn kérdő szemedbe nézni.

Ha illatodat újra érezhetném,
Soha többet miattad nem félteném
Jövőmet, mely csak veled együtt lenne:
Múltamat, ami érted tönkremenne.

Ha csak addig élnék, míg végre egyszer
Ébredhetnék melletted is egy reggel…
Láthatnám fénytől tűzben izzó szemed,
Megérezhetném kéjtől forró tested...

De ó, jaj! Félek, mert ilyen már nem lesz!
Engemet te soha többet nem féltesz.
Nem fog remeg fejem alatt a karod,
Nem fáj a szíved, hiszen nem akarod.


Vissza a lap tetejére



A világot alkotom máglyának ciklus

válogatás

Vissza a vers főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek