Tartalom

Dezső Ilona Anna: Ősz van

Nagyrábé, 2018.10.09.

a napok, mint sietős szolgák rohannak.
talán öregszem...beismerjem?
sebek tátonganak egyre mélyebben,
az idő egyiket sem ragasztja be,
lelki fekélyekre nincsen tapasz.
öltögetem emlékeim ronggyá nyűtt foltját
- fájdalma elveszett - , így viselem gondját.
fáradt vagyok... párhuzamosan haladok,
nem keresztezem utadat szinte soha sem.
nem szállhatok szembe a természettel!
ha ajtóban állok... te mögötte vársz;
csészék alján zaccá vált a vágy...
tükröm vagy, sorsom téged kifosztani,
titkaidat kémlelni, felgyülemlett állapot ez.
egyre szűkülő karikák az éjjelek,
napjaim táguló ketrecek, hézagjain
ki-bejárkál mustármaggá zsugorodó szeretet.
elfeledett szárnyak verdesnek, tüzet gyújtok...
tüzemet, hadd égesse el őket!
rég elszívott cigarettád íze kövesedik ajkamon...
már álmomban sincs erőm hozzád.
a hold, valamikori cinkosom örömökre sarkalt,
ma velem sirattatja azt, aki voltál.
arcomra súlytalan szél lengeti mosolyom...
ölelésem mágikus aromája elkopott,
akár az idei nyár. Véget ért... ősz van.


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Cím nélkül 58

Nagyrábé, 2018.08.25.

minden korábbinál szebb a tenger,
sójával 57 év esőjének cseppje éget,
örvénylő vízfüggöny karol át merészen,
s hagyom, hogy eggyé legyek véled.
felettem kékben lüktet az ég, zongorázik a táj,
beleolvadnék összes gyöngyházbillentyűjébe...
ritmusra vonagló testemre vénhedt a nyár;
Adenium bódító illata öreg dallam kíséretében.
hervadt szirmai sodródnak felém, végzetem volna?
homokban izzó délibáb a verőfény,
hisz minden emlékben ezernyi csomó van!
vitorlások suhannak álmomban.
hallgatag a bor... ábrándjaim
egyre nehezülő pillámba ragadnak.
szerelem... mint pipacs a búzatáblában
oly szép... mégis kártékony magja.
üresek a léptek, virágok lengenek...
ülünk egymással szemben felriadva.


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Szitakötő tánca

Nagyrábé, 2018.08.09.

álom, vagy szivárványcsillám...
kék szőnyegen tépett pihe?
megkötözni még se tudnám,
ujjamra csavarodna karcsú teste...
ha házat lehetne neki építeni,
ablakait apróra tervezném,
hogy ki ne szökjön, el ne vesszen,
odakint ezer veszély fenyegeti...
bent, mint templom árnyékában
lelkek rezgése muzsikál;
bálványok és csillagok egy térben,
senki sem látott nagyobb csodát.
természetes, gyors ütemben
feszültségük nőttön nő...
tömjén és ámbra illata mindenütt...
folytonos forgásban a világ gyönyörű!
oltáron vörös rózsa... rá ne szálljon,
minden bogarat magába éget!
nekem táncoljon... szerelemmel várom,
váltsa meg rablelkemet.


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Sivatagi szellő

Nagyrábé, 2018.04.08.

simogasd még egyszer öregedő bőrömet
Te, kitől vélt ifjúságom újra éled...
lanyhos, puha cirógatásodtól
megtáltosodni képes a lélek...
sivatagi morzsalékoddal edzed szememet;
idétlen falusi gyermek tartja markát,
aprópénzt... netán mást kéreget?
igen... értem, mit susog fülembe a szél;
itt Én gazdag vagyok,
s Ő szegény, ki belőlem él...
nem bánná, ha öreg, sebzett
szívem megszeretné,
úgy tudna szolgálni, akár egy dervis,
ki végtelenbe forogva
a mindenség Istenét megidézi...
combomon keres, kutat szúrós por,
dagállyal érkezik a telihold...
rövid időre űrnője lehetnék, hisz
az apály úgyis mindent elrabol!
bánat okozója annak, ki megízleli...
simogasd meg még egyszer utoljára
naptól cserzett, öregedő bőrömet
Te, végtelennek tűnő csodaszellő,
mielőtt örökre elfeledném érintésedet.


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Amikor

Nagyrábé, 2017.12.27.

idegesít, amikor megszólalnak a hegedűk,
egymástól függetlenül, mégis egyszerre;
kihívóan, szomorú zenét játszva,
mintha magukba akarnának zárni...
vinnének oda, ahol az első hangjegy terem.
de jó lenne hűséges muzsikásaim -
tőletek sokkal nehezebb lett minden -
nélkületek… elrejteném lelketeket!
rendetlen ritmusotokat míg hagytam,
kilátástalan szerelembe estem
sugárzó arcom mára besötétedett.
bátran cipelem mázsányi terhemet;
ostoba félelem, éjjeli gyötrelem
szakadjon lószőr, törjön rózsának száradt ága!
szálljanak széllel együtt fel a hegyre!
éjfél van…hánykolódok megrekedve...


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Félelmek

Nagyrábé, 2017.07.28.

bosszút álltunk minden sejtünkön,
ártottunk lelkünknek az idő múlásával,
mert számoltuk a napokat, éveket.
nem éreztem magamat szeretetreméltónak,
féltem a kiadhatatlan érzelmek kiadhatóságától,
a gyöngeségtől mit kiválthatott volna belőlem.
féltem a szerelemtől, hogy kifoszt,
bezár, mint egy régen megunt szép virágot,
még akkor is, mikor vége a férfival való cinkosságnak.
pedig szerettem bőrünk simogatását,
amint rám vetett árnyékot érzelmeid ólma...
így mentettük meg mi ketten a világot, bizonyítva,
hogy a szeretet is képes szerelemmel égni,
s tüze fennmarad mindörökre.
félve szerettem esőcseppek nedvességét kezünkön,
mikor megcsodáltuk a természet szeszélyét,
virágzó mandulafák illatát a sötét éjben,
autók aszfalton csillanó fényét vizes utakon.
szép volt minden befogadott dallam;
kövek csörrenése kedvenc folyóm medrében,
szellő rebbenése, mikor a hegyről csúszott a völgybe.
még a fájdalom is jó volt, míg fiatal testet érintett,
ma már fogcsikorgató kín az esti takaró.
félelmeim miatt testünk ringása földön túli lett,
többé vált mindennél, túl az erogén zónákon,
sem te, sem én, csak két végtelenbe nyújtózó árnyék.
mára elfogyott az összes afrodiziákum,
de míg akár bosszúból is életre kell az álom
megrészegülök tőle, újra járom táncom...
lelkem békéjére vágytam, gondolataim tisztaságára,
igazi érzelmekre, melyek nem követelőznek.
szeretni azt jelenti nékem, hogy minden
lélegzetvételnyi idődben benned vagyok.
akkor is elfogadlak, amikor undorodnom kéne,
tiltott fává válik a gyűlölet, könnyed maradok,
mert soha sem vétenék ellened!


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Veronikák... kékek

Nagyrábé, 2017. július 28.

már kinyíltak a veronikák is
mire hazatértem... "Deo gratias"
óvatosan lépkedek közöttük,
hogy le ne tapossam kéklő testüket.
szívós apróságok, felfelé törekvő,
égre nyúló virágokkal.
szeretem őket, közéjük feküdnék...
keresem a leghalványabbat,
hogy átérezzem mulandóságomat,
életem határait, az idő szorongatását...
megfonnyadt, színevesztett vadvirágok,
így végezte rövidre mért ifjúságom is?

"Credo in Deum,
Patrem omnipotentem,
Factorem caeli et terrae."

nem értem, nem tudom megmagyarázni,
hogyan olvadtam ebbe a szikbe,
mely jókora dühvel aszalja bőrömet?
hozzáillőnek érzem magamat,
illatos útifű émelygős levelének.
lepihennék egy vájat aljába,
hallgatnám tücskök muzsikáját,
átélném e gyilkos nap varázsát...
nem lehet, mire letérdelek eszembe jut,
hogy tele vagyok félelmekkel;
irtózom a hangyák táncától testemen,
a csalán csípős természetétől,
a katáng mérges szálkáitól ujjbegyemben...
július rég elhervasztotta a puszta füvét,
zsengéi eltűntek, legelője néptelen,
ritkuló jószágait karámban őrzik...
mi is abban élünk, emberkifutóban,
mindent megevett a túlfűtött nyár.
vágyom az őszt, mely ezerszínével
lenyűgöz és új erőt ad... talán.
szeretem az életet! jó volna túlélni
a magam módján, csendben...
bukott korszak gyermekeit
ritkán jegyzik emlékkönyvbe.

In spiritu humilitatis credo in aeternam!

míg a mindenség tágul,
Isten beszippantja levegőjét...
belegondolni sem merek mi lesz velünk
hatalmas tüdeje összehúzódásakor,
mikor kifújja magából a feltülemkedett,
semmirekellő emberiséget...
"Kyrie, eleison!"
irgalmaz megtévedt gyermekednek!
része vagyok teremtett világodnak,
hol nekem is nyit a veronika...
engedd sokáig csodálni színeidet,
közülük is a legszebbiket... a kéket.

"Benedictus Deus in saecula."


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Befejezetlen érzések

Nagyrábé, 2017.07.13.

egyszer hajóztam én is a Dunán,
őrhajóval mutatták be.
csapkodtak a hullámok, goromba volt,
szemközt villant egy bolgár falú fénye.
akkor még hittem, hogy igaz minden dallam,
nyoma sem volt földművesnek, parasztszagnak,
egy kisváros zenéjét ismertem,
elképzelni sem mertem volna,
hogy vannak nekem rendelt szerszámok is
egy kunyhókatedrális döngölt padlóján.
finom-lelkű kislány voltam,
úgy gondoltam, férfi is csak egy van,
nem tudtam, hogy vannak futó románcok,
melyekben elsorvad a szerelem...

eljött az idő, felnőtt nővé értem,
napról napra, óráról órára, percről percre
érkezett a gyengéd vadság, a vad vadság,
minden hirtelen jött, majd lehunyt ismét.

bánom-e ezeket a korszakokat...
a mostani csak csendes ihlet.
elfogyott az összes bosszú, amire vágytam;
nem a férfi ellen irányult, egy szellem ellen,
aki uralkodott, mert börtönöm volt.
látni kívántam az esőcseppek árnyát,
virágzó akácfát… hulló leveleket...
látni akartalak megöregedni,
megérteni a hegyről lefutó szelet
túl a felfoghatatlan égi máglyán...
meglestem az éjszakát, a nappal forrt egybe,
így lettem szerelmes a szerelembe...

hajnalok pírja csókolta testemet,
cinkosa voltam az érzelemnek...
mégis lekéstem az utolsó pillanatot,
pedig hittem a nemes érzelemben,
bármennyire tagadom, mindegyik az volt,
a másik nem törékenységéből,
reménytelenségéből fakadt a vágy...
mert a férfi is törékeny, hiába leplezi.
minden álombéli szeretőmtől féltem,
talán undorodtam is egy kicsit...
felidézem kontúrjukat a lepedőmön,
s megvetem magamat miattuk.
későbben megmentőm is akadt,
hogy a lelkem meg ne haljon...


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: A hinta

Nagyrábé, 2017.07.10.

ültem a hintán.
a nagy eperfa lombja
árnyékot vetett rám... szálltam,
mint Szemelé, a királylány,
eggyé váltam a mindenséggel.
ritmikus ütemben lóbáltam lábam,
szállt velem a hinta, táncomat jártam.
magam voltam... bennem volt minden,
amire gyermek valaha is vágyott,
magamnak álmodtam az egész világot.

ültem a hintán.
feszítő nyugtalanságom,
megváltoztatta egész életem.
játszottam, felettem körözött egy vércse,
és én szerelembe estem véle.
hogy ki volt életemben az első,
az eperfa lomha lombja vagy a vércse?
égetett, mint nyári napnak lángja...
s köröztem együtt a madárral,
hagyva mint boldoggá tegyen.

ültem a hintán.
egekbe szállva;
lágy szellő simította testem,
selymes csókja érintette ajkam,
s e gyönyörtől felnőtté lettem.
arcomban hajhinta ragyogása,
így táncoltam nászom egy tyúkudvarban,
alattam mocskos tyúkpiszokkal.
a szomszéd fiú lánnyal cicázott,
itt magam ültem, ölemben egy árnnyal.


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Tisztára mos az idő

Nagyrábé, 2017.05.26.

nekem a boldogság pillangók násza,
lepkék hada... arcomra varrtan eltakarnak.
mögéjük bújva minden nagyon laza,
haza vágyom, oda, ahonnan érkeztem.
pillangók; fehérek, mikor a hajnal dereng,
s egyre sötétülnek a nap szikrázásában.
virágok élénk színkavalkádjától teljes
a világ, nem akarok felébredni,
ott akarok maradni abban a vágyott,
mindentől elszigetelt boldogságban...

szomjazom a csendet, a békét,
az egyedüllét nemes hullámait;
rezzenésükben akarok eltévedni,
belegabalyodni lelkek sokaságába...
szürke pillék árjába, mikor táncba hívnak,
könnyeimbe verejtékezik hajnalaimat...
a megsemmisülés, mi szabaddá tesz,
nekem nem félelmetes rémkép,
szobám falára vetülő árnyékai barátok,
ismerősök, felettem a végtelen kék ég...

vágyok egy magam által létrehozott mezőt,
melyben rám nehezedve siklik álmom,
hol minden sejtemben egymásra hat az erő...
semmi sem akadályoz, mindegyiket érzem,
gondolatban bárki vagyok és bármi lehetek...
csak ezt a szép szavakba csomagolt,
magányba burkolt világot nem értem,
s ő sem értett meg soha sem!
Vigasztal a tudat, hogy mire megvénülök,
tisztára mos majd az idő, a vértelen!


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Szólni engedj

2017.05.23.

szólni engedj nagyvilág,
ma, amikor még itt vagyok;
még azt teszem, amit akarok,
és vagyok, aki vagyok...
pár nap múlva fogoly leszek,
rabmadár, törött szárnyakkal,
várva szebb álmot, feloldozást,
menekülést megkötött lábakkal...

te is szólj, ha tudsz, vagy kiabálj,
ma még mindent elfogadok tőled!
nem számít, mit mondanál,
nem fog fájni, megígérem...
összes sejtedbe belevésem;
szégyen, amit teszel nagyvilág;
történelmek évezredeiben
sötét folt fog vetülni rád!

szólni engedj, bátor vagyok,
mielőtt még elfelejtenek.
amíg élek élni hagyok...
az idő tisztára mos minden öreget.
ma még sírok, ma még szabad;
vigye a szél, a nagy falak,
bontottam őket, hullt a vakolat,
miközben emeltek újakat... másokat.


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Megcsal a szerelem

Nagyrábé, 2017.05.21

Leküzdhetetlen vágy rabságában,
mint márvány belsejében sikolt a tudat!
Átmulatott éjszakák hevében
megcsal a szerelem, képmutató tavasz!

Fekete méreg minden éjszaka.
Nélküled álmatlanul fetrengek...
Jöjj, hívlak! Mellettem virrasztva
eltűnik a holdat takaró felleg!

Körbevesznek fehér fényhullámok;
vigasztaló testeden hagytam magányom.
Remegő kezembe rejtettelek,
takaróként gyűrőm fájó emlékedet.

Fekete méreg minden éjszaka.
Nélküled álmatlanul fetrengek...
Jöjj, hívlak! Mellettem virrasztva
eltűnik a holdat takaró felleg!


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Májusi ima

Szolnok, 2017.05.09.

Ó, Uram! Ablakomon ezernyi vidám csillám,
szűrt világ, hogy festeni tudjak,
ne bántson semmilyen lég,
figyelmem ne lankadhasson,
lássak meg mindent, ami szép...
Atyám! De gyönyörű napodnak sugara!
De sok őszt és de sok tavaszt adtál már nekem...
Hálás szívvel előveszem emlékeimet,
vásznon rögzítek minden apró morzsát,
hogy bizonyságot tegyenek mindarról,
amit megélhettem, mert te is az enyém voltál.
Akár a nap, a hold és a fellegek,
minden csillag, mi pillámon rebegett,
sok édes perc, mi feszítette keblemet...
Egyre-megy, mert ugyan az az érzés,
akár fáj, akár zsibong.
Itt vagyok az édenedben Atyám,
az egész világ bennem ragyog!
Soha sem tagadtál meg, nem űztél ki belőle,
csak vak voltam… fiatal, ügyetlen...
Ne ród fel mindezt énekem!
Mára hallom vérem suhanását,
amit keringet bennem a végzet.
Tudom, hogy az épp zsendülő fák is értem élnek,
hogy semmi sincsen, ami ne lenne;
minden tőled ered, ég már a tűz, mi hozzád vezet.
Köszönöm, hogy megoszthattam, adhattam eleget.
Uram! Érzem lüktetésed, nyugalmadat,
engedj közeledbe, hogy megérintsem arcodat!


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Cím nélkül 44

2016.

nem tartozom semmivel a világnak!
imádtam és vágytam a napot,
éltető erejével viszonozta érzéseimet,
sugarával foltozta a felé tartott arcot.
békét akarok, csendes éjszakai álmot,
hol bárki lehetek, mikor a hold megkísért;
fellegek szoknyája fullasztana magába,
sötét árnyak lihegnék fülembe a kéjt...

nem tartozom semmivel a világnak!
benne szökőkút szórja magasra vizét;
aláállok, mert szenvedek hőtől, harctól,
hadd borítson be a hűsítő lég!
bárkit, ki utamba kerül átölelném,
örömmel fogadnám, szeretném önzetlenül...
s mint kanyargó folyó a sziklának peremén
zuhannék a mélybe utazásom végén.

nem tartozom semmivel a világnak,
minden virágzást hervadás követ!
ingyen vándor a szél, benne szabadságom;
álmaiért viszont mindenki fizet!
egyik május sem tart örökké,
hó borítja újra a hegytetőt...
fújjátok le róla, tisztítsátok meg,
mielőtt jéggel rongálna egy szent sírfedőt.


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Cím nélkül 43

2016.03.28.

kéretlen öröm a szeretet,
mára mindent zöldben látok;
éjente szikráznak a csillagok,
ahogyan ablakom üvege vetül rájuk.
álmomat betöltötte a feledés,
már nem kínozzák földi képek;
boldogság szüli soraimat,
rózsaszín fellegek borítják egemet;

tüllszoknyában tetszeleg mandulafám,
méznektárját bogarak zsongják,
az út, mi kertembe vezet sárga, kék...
sokféle minták… féltem virágát;
el ne rontsam élő képem... érintetlenül,
buján volt szép, míg benne éltem,
mikor még szívemet tűzzel edzette,
gyötörte a tavasz, égő szenvedéllyel.


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Cím nélkül 41

2017.03.16.

a siker befúrta magát egy almába,
mint apró férgének lárváját a moly.
kidobnám, ha tudnám álmában,
még mielőtt megízlelné a jót.
finnyás lettem, félek egy pondrótól,
mert elveheti tőlem kedvenc falatom.
"tudás fája" nyomot mart elmémben:
kiűzetés... bűn, gonosz, kígyó...

Elgondolkodtat az első ember;
ha mindenki leszármazottja lenne,
megmaradhatnának egyszerűnek,
kiket nem érint a világ rendje?
nem viselné a Pantheon rabigáit?
belenyugvással szusszanva álmait,
nevén szólítva minden vágyat?
vagy csak szómorzsákat rághat?

Szókratésszel egy pohárból inna
az ilyen ember... ha még volna!


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Cím nélkül 40

2017.03.17.

földi létünkben nincsenek határok!
Istenünk hatalmas kertjében
mi vagyunk a legszentebb virágok;
hogy nefelejcs lesz belőlünk, vagy káka,
netán szúrós bozót, vagy aranyos fácska...
szívünkben dől el, világunk belőlünk ered,
s mibennünk múlik el egykor,
mire időmorzsalékunk tetőtől talpig pereg.


Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Elköszön a tél

2017.02.18.

teliholdkor bőröm összerándul,
rút hidegrázással köszön el a tél.
mellkasomon zihál, nyugtalanul
belém simul szeretőm, a rideg szél.
anyaként ringat karjában a láz;
sápatag homályban fuldokló mákony...
halk zene nyugtató dallama fáj...
lelkemet borzolja e furcsa álom.
mint vashorgonyát a tengerfenék,
rejtem magamba virágok szirmait,
színes szoknyaként őket viselném!
pollenfürdőbe mártottak vágyaim.
világom versenyt fut az idővel...
várom már az új tavaszt erős hittel.


Vissza a lap tetejére




Őszintén ciklus

válogatás

Vissza a főmenübe


Kortársaim *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** Képkeretek