Tartalom

A két fa

Két fa ölelkezett álmomban;
– Bennük van a Teremtő – mondta apám,
még láttam őket, meg is fogtam,
a hegyről büszkén néztek le rám.
Tövükben skarabeusok dolgoztak,
bomlasztva törzsüket egyre:
már nincsenek, mind meghaltak,
csipkebokrok nőttek helyükre.

Apám, ki szerette őket róluk írt dalt;
most velük mulat a domb tetején.
Többé nem kell megmásznia az oldalt
permetezővel a hátán, nyár elején.
A két fa is csak bennem reszket:
tölgyek, ágak, moha lepte erdő,
borostyán indája szőtte be testüket,
, árnyékok, avarpaplannal takart temető...

Mégis jó az ősz, hiszen belőle lettem,
lanyhás léggel vigasztalja szívem;
egyetlen ág sem maradt mindabból,
amit valaha enyémnek hittem!
Alig élt levelek könyörögnek,
nem segíthetek, a fuvallat felkapja őket,
s fújja, fújja messzire... fel a hegyre,
hol anyám apámba kapaszkodott örökre.


Vissza a lap tetejére



Csak álmodtam volna


Csak álmodtam volna:
hogy ott pihensz a homokban és rám vársz,
mikor morzsalékágyadra csapódik a szél,
s én mezítláb végigsántítok a szúrós éleken,
a sziklatömbök tövébe szórt köves fövényen:

csak álmodtam volna:
mindent elsöprő érzelmek fájdalmát,
szorítását bordáim között:
a vágynak sejtelmes, lopott percét:
csaló ábránd volt csupán a szerelem:

csak álmodtam volna:
hogy újra meg újra visszatérsz,
kísértesz, mint kígyó a bűnös asszonyt:
lesed sóhajomat, kínzó magányomban,
hogy belém marhass, s elnyelj egészen:

mit számít, ha nem is igaz mindez,
amikor itt ülhetek szobámnak védelmében:
odakint furcsa játékot űz a tarka ég,
leszakadt mámorittas felhőd szegélye...
Megsiratják bukott álmomat az elemek!


Vissza a lap tetejére



Taníts meg


Ezüstpalástot tépáz villámló haragja,
kék pitypang alatta egy megszeppent felhő.
Fényözönében kirajzolódik lila szára...
Tekints le rám, ne kísérts magasságos Erő!
Te, ki a mennyei csoda mögül láthatsz,
idelent az élet földszagú, puszta temető.
Világalkotásod tökéletesen működő
pokol, fokozódik nyomorúsága...
Taníts meg túlélni az életet Teremtő!

Nappal az ember hangos verébcsalád,
innen is, onnan is zavaros hírek jönnek:
tudom, az igaz tanú némán vár,
az Úr nagyságát méltatva éled...
Csak ne vonzana magával a sok szín,
mely vásznamon esdve bűnre kecsegtet...
Oly szép a világ, mikor a nap meghatóan
aranykeretbe foglalja a földet!
Felséges Isten, tanítsd meg az életet!

Ugye az est igaz, amikor elborul az ég,
hisz a feketeség mögül fény dereng?
Ott ülsz trónodon, mert van az a szék:
hiszem, lelkem bocsánatodért eseng.
Emitt zene, tűzijáték, minden oly szép,
amott mennyei béke, harsonaözön...
Villogó félhomályban nő a hőség:
jó volna egyensúlyt találni a kettő között...
Istenem, vezess ki a pusztából engem!

Fájdalom gyötri nem túl öreg testem,
a nap mindent felpörzsöl, megemészt.
Letenném batyumat, de cipelnem kell,
méltósággal megtanulni valamit:
nincs összhangban az éjfél a déllel!
Esőcseppek koppannak, sikolyától félek,
s míg ezt nem látom tőled jövő reménnyel,
addig gyötrelmes diákéveimet élem.
Taníts Uram téged követni, erős hittel!


Vissza a lap tetejére



Oda-vissza


sűrű sárral fedi udvaromat az ár
bronzfényével eseng kertemben a kút
partra vetettként húzódik össze a táj
fényesen hömpölyög előttem az út
templomba menekül a zavarodott csend
vizek ura nagyot csettintve nevet
didergő fecskének csipkés fészek a rend
ereszem jelenti neki az életet

csillaganyám fekete köpenye a hold
betakar vele így jön el az este
sirat engem izzó könnyével átkarol
többé nem óvhat meg az esőtől teste
lassan továbbáll a furcsa égi áldás
elsötétül minden az utca is pihen
szertefoszlik agyban a hallucinálás
még ver a szív túl az apokalipszisen

*

még ver a szív túl az apokalipszisen
szertefoszlik agyban a hallucinálás
elsötétül minden az utca is pihen
lassan továbbáll a furcsa égi áldás
többé nem óvhat meg az esőtől teste
sirat engem izzó könnyével átkarol
betakar vele így jön el az este
csillaganyám fekete köpenye a hold

ereszem jelenti neki az életet
didergő fecskének csipkés fészek a rend
vizek ura nagyot csettintve nevet
templomba menekül a zavarodott csend
fényesen hömpölyög előttem az út
partra vetettként húzódik össze a táj
bronzfényével eseng kertemben a kút
sűrű sárral fedi udvaromat az ár


Vissza a lap tetejére



Papírra vetett gondolatok


Darázs udvarol, járja nászát,
pergő pollenben gyönyörű színek!
Virág bontja kék sziromágyát,
magába öleli örök dísznek.
Tavasz! Ötvenen túl is öröm:
szeplős diák kerget fehér lepkét.
Elhaló lelkében jégözön,
papírra tűzte törékeny testét.

Titokzatos kalács már a hold,
fájó éjvilágáról szól ajkam,
szerelemre ármányból varrt folt:
büntetése tűz, hiába adtam
elég, mielőtt jóvá válna.
Öröknek vélt idő, mind elmúlhat,
hamujának pernyéje szállhat,
az ígéret kudarcra nem juthat!

Merem kimondani hangosan,
hogy csak a szív tud ilyet beszélni!
Isten éneke bánatomban,
nem akar az ember újra remélni:
Testem hánykolódik. Agyamba'
filmként peregnek elmúlt életek...
Hány tavasz vitt végtelen táncba:
nem tudom, szélben elszórt énekek.


Vissza a lap tetejére



Elmúlt az éjszaka


Sűrű ködfüggönyön át
fényt préselt arcodra az ég:
csodaemléked parázslik bennem.
Elmúlt az éjszaka! Karodba bújva,
álmomban ismét ott lennék,
beléd temetkezve, örökre.
Melletted menyegzőt énekelt a Hold!
Szerelmes sorokat súgtál fülembe,
vágytam, ittam szavaidat...
Távolról, valahonnan halkan szólt a zene,
majd ájtatos pap imádkozta a napot:
s mi egymásba ölelkezve, mindent elfeledve
sirattuk meg a tegnapot!


Vissza a lap tetejére



Éjszakai árnyak II


Rám szakadó sötét éjszakában,
esőfelhő borítja az eget.
Lidércvillám hátborzongatóan
cikázó fénye, védtelent kerget.
Levelek sodródnak árok szélén,
frissen megszülettek fúlnak vízbe,
még tavasz is alig volt az idén,
almám sem pompázott virágdíszbe.
Mint gabona szárán a sok fekély,
gyászt hordozó éj koromban érik,
eső koppan ablakom üvegén,
pillám lengedező árnyak tépik.
Fura látványuk mégis megnyugtat,
angyali táncuk álomba ringat.


Vissza a lap tetejére



Szivárványsál


Könnyen érkezett az idei nyár,
észre se vettem, máris kopogott,
meleg sugarával beragyogott,
megcirógat, mielőtt tovább áll.
Gyűrött magányom, képzeletemben
felsejlik, akár vetetlen ágyam:
egy etűd tisztára mosta vágyam,
Chopin esője koppan fülemben.
Meghallgatnám, de hirtelen csattan,
tűzmasni gyors ütemben cikázik,
asztalom reccsen, velem vitázik,
ablakomon a fényüveg pattan.
Csillogó szemmel mindent köszönök,
olyan szép az élet körülöttem,
ritmusosan lüktet véredényem,
szívembe tódulnak sejtözönök...

Miközben odakint halkan esik,
lelkem szivárványsálról álmodik.


Vissza a lap tetejére



Régi homokvár


Kőrös partján ültem
várat építettem homokból
a folyó megviccelt, loccsant
elmosott mindent, ami addig volt
újra nekiláttam formázni a kupacot
sírva raktam tetejébe egy tátika virágot
alig lettem készen, léptek hangzottak a közelben
majd egy labda ott landolt középen
megint összeomlott minden
s én újra, meg újra formáltam a falat
egyre egyenesebbre, egyre magasabbra
mígnem "befalaztam" magamat
áll a vár, sem víz, sem játék le nem rombolhatja többé
az nincs, kinek építettem, elhagyott örökké
a sok kavics is ott hever a parton
"kacsázzunk" mondta, dobtam
csak úgy pattogott a habon
csoda volt a vár, a játék, a sok homok
és mint minden ez is elmúlt
emlékeim sorakoznak, mint a gyufás dobozok


Vissza a lap tetejére



A fény ösvényén


van egy ösvény messze távol
patak állja el az útját
ahhoz, hogy végre rátaláljak
meg kell találnom átkelés módját
palló nincsen, csak egy farönk
félelemmel nézem, várom
erőm megjön, mozdul lábam
végre bátran nekivágok

amott fényes élet vár rám
szép reménnyel teli álmok
küzdelemdús éjszakából
a tisztáson napon állok
mint anyám méhében, mikor testem
apró sejtekből Isten szőtte
oly fenséges, biztonságos
minden lépésem előre

létem titok, vízzé válok
tiszta lelkek fognak körbe
kik után már hiába vágyok
árnyak lettek mindörökre


Vissza a lap tetejére



Lótusz virága


Miért oly szomorú a lótusz virága:
mikor legnemesebb a növények között!
Láttam tündökölni színes árnyékában,
megcsodálhattam a Félix fürdő mögött.
Ünnep volt a nyárnak minden zsibongása,
mit szülővárosom csak piacnapon adott,
magával ragadott a sár csillogása,
ott hétköznap is mindig vasárnap volt.

Sokszor gyötör a gondolat mostanában,
virágzik még lótusz a fürdő mögött:
szeretnék visszatérni abba a nyárba,
meleg iszapjába, gyökerei között.
Újra álmodozni mályvaszín ruhámban,
megóvna a hőségtől húsos levelük...
Beleolvadni indáik világába,
édesanyámmal elsétálni mellettük!


Vissza a lap tetejére



Reflexiók II


Mint apró szeplő a hófehér arcot,
úgy piszkítja az eső ablakomat...
Szívem dobban, vív vele furcsa harcot,
árnyéka betakarja alakomat.
Sápadt neon pislákol az utcán,
homlokomra villan könyörgő szeme...
A szél vidám vándor, egy zacskót cibál,
fáim duzzadó rügye élettel tele.
Halottak bágyadt mosolya az égen,
melankóliát sugall az ellopott tél:
kertemben, rothadó levélen kandikál
a nárcisz, koránjött tavaszról mesél.
Egy szál ibolya emlékeztet anyámra,
halványkékje elkényszeredett viasz.
Szokatlanszínű lepel hull barkámra,
sóhaja éjszakába vesző panasz.


Vissza a lap tetejére



Ma este


Ma este felnéztem az égre,
kerestem egy fénylő csillagot:
tökéletest, olyat, mint te voltál,
ki elégedetten rám ragyogott.
Vágytam szép kezed érintését,
puha ajkadat, mikor arcomhoz ér,
egy pillanatra feledni akartam,
hogy az, akit várok már nem él.
Ma este felnéztem az égre,
üzenni akartam anyám, neked.
Árnyak jöttek, sűrű sötét lett,
eltakartak mindent a fellegek.
Nem látom szelíd tekintetedet...
Szívemben őrzöm emlékedet.


Vissza a lap tetejére



Tavaszi álmok


hulljatok le rideg hófedte falak
omoljon le áporodott illata a télnek
túl sokat fulladoztam alattatok
időm véges beértem a szépre
suttogjatok gyönyört fülembe
tavaszi ábrándok nektáros álmok
nyíljon ezer virág kertemben
látni akarom újra a lilaakácot
habos virágát érezni szeretném
mikor nedvtől duzzadt szirmait bontja
apró bimbóból csodanászt lengjen
szeretettel hulljon pollenzuhanya
porold le zörgő ócska köntösödet
kulcsold imára száraidat végre
indáid oly jól ismert ösvényeim nékem
mint méhnek nyálból teremtett méze


Vissza a lap tetejére



Megtisztulás


Forrva-forr a lelkem,
öröm mámora velem egyesül,
nem félek már semmitől sem,
ami elszigetelne legbelül.
Leomlottak a nagy falak:
megszűnt körülöttem minden határ,
mert aki tegnap voltam, mára eltűnt,
összedőlt a kártyavár!
El akarom érni csillagomat,
hogy Teremtőm lábánál megpihenjek...
Kidobni mind, kik bennem voltak,
még mielőtt újra eltemetnek.
Ledobtam fölös nyűgömet,
tapadt testemre, mint halra pikkelye,
szívemre az éj gyásza vont leplet,
széttépem, tűnjön el örökre!


Vissza a lap tetejére



Vízió 1


puha érintésével vigasztal
lágy szellő öleli fáradt testemet
nyugodj meg lelkem enyém dallama
fuvallata visszaadja kedvemet
a költészet éjszaka fészeklakója
szomjasan tátongva kéret
örülj lelkem enyém minden strófa
általa látom a világot szépnek
hol föld és ég egybeforr összeér
üdvözölöm legújabb reggelemet
nyugodj meg lelkem harcol értem a szél
széttépi megedződött ketrecemet
igazság fájának könnye a vér
puha a tér mint moha bársonya
nyugodj meg lelkem hív a fény
enyém a nap összes mosolya


Vissza a lap tetejére



Álomszerelem


Mint képzelet forrásának vize,
pillanatnyi boldogságot hoztál:
bármi lehetett volna belőle,
akkoriban nagy hiányt pótoltál.
Minden szó, mit hallani szerettem,
hűs nedűje volt lázas testemnek...
Azt hittem, szomjamat oltod, kértem,
légy éltetője árva lelkemnek.

Reményteljes pillanatok múltán,
döbbenten ébredtem fel a mában,
rájöttem, mindez kegyes hazugság,
miért nincs élet a valóságban:

teltek a napok, és én úgy tettem
mint a föld, mikor jégeső veri,
összehúztam minden egyes sejtem,
nem tudhattam, hogy a jég áttöri!
Titkolt énemben mélyen elrejtve,
hol búsan morajlanak a sejtek,
ottmaradsz, örökre eltemetve,
álomból fakasztott szerelemnek!


Vissza a lap tetejére



Jó az est


Órákat szüretel az éjjel,
kedélyem változóban...
Égbe emelsz szenvedéllyel,
Nap fényét oltod kedves szóval.
Virágba borul a remény,
karod szorításában roppan a szeretet,
visszhangzik szívemben – újabb esély...
Jó karmesterként alvásra adsz jelet.
Távoli ajtóként csukódik világom,
Imbolygó árnyam áldásért eseng...
Belém gömbölyödik álmom,
jó az est, mindent betakar, elfed...


Vissza a lap tetejére



Álmok, víziók

verseimből válogatás

Vissza a vers főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek