Tartalom

Nézd a kezeimet...

Kivénhedt nyárfa susog
fejem fölött, rajta apró madár fújja
rekedt hangon ismeretlen dalát.
Élvezem csupasz ágának remegését,
utolsó levelét is ellopta a fagyhalál.
A ma szép, s hogy mi lesz holnap:
nem számít, a természet meztelen bájában
marad az emlék, és ez a langyos fuvallat
arcomba fújja összetört hajamat.
Muskátlim virágba borultan vár,
még lélegzik, még hisz, még remél,
még emlékeiben él a nyár.

Istenem, ez mégis olyan hideg,
nézd a kezeimet...

Már megint veszekszenek verebeim,
bosszantanak hangos csivitelésükkel.
Néha haragszom rájuk, máskor nem...
Nekik magasság, mélység nem fegyverük,
zsibongnak, hangjukkal vernek lármát,
jelzik, hogy élnek, hogy vannak...
Szeretem őket, hisz el nem hagynak,
maradnak akkor is, mikor más nem.
Lehet az idő kegyes, vagy mostoha,
jázminomba rakott fészkük mindig népes,
a tél sem pusztítja el őket,
túlél mindent a korcs, nem igényes.

Istenem, ez mégis olyan hideg,
nézd a kezeimet...

Az est ráül fénytelen lépcsőmre,
apró foltot váj szívemben az Idő,
csak egy árnyék leng körbe, violafelhő.
Megfakult emlékek rózsám fonnyadt ágán,
úgy tűnnek a percek, akár múltam,
virág voltam, s most idegen tövis.
Add hát kezedet, simogassam akár a szél,
egymásra maradtunk, látod:
anyánk többet nem mesél.
Keserves dalát szívemben őrzöm,
émelygős fájdalommal jár az ősz,
nyálas fonala előttem libeg...

Istenem, ez olyan nagyon hideg,
nézd a kezeimet...

A világ hegyi patak, elfolyik,
mi is volt az értelme:
kezemben egy teásbögre,
tálcán némi péksütemény,
ajkam, mintha szivacsból volna,
s rajta minden szó fennakadna,
mert teste az összeset elnyeli.
Cél már csak a mosoly igazítása,
rá kell varrni újra arcomra,
harcomra nem derülhet fény.
Gondolatok cikáznak, mind egy...
Vajon, odafent dereng:

Istenem, ez olyan nagyon hideg,
nézd a kezeimet...


Vissza a lap tetejére



Ima


Istenem segíts hogy türelmes legyek
eltűrjem elviseljem a mindennapokat
meg ne szóljak senkit sem csak figyeljek
elfogadjam azt is mikor szívem hasogat
Istenem ki a fiatalságot adtad nekem
kérlek segíts most megélni öregedésem
ráncaim kínos fájdalmát új testemet
lelkemet támogasd ne változtasd meg
Istenem te ki annyi jót tettél velem
életem utolsó szakaszában vigyázz reám
ennyi démon még soha sem kísértet
hitben sem törtem meg úgy mint mostanság
bölcsességet adj nekem akkor nem érhet baj
bocsásd meg hogy ennyire szeretek élni
jaj de kegyetlen az idő mely belém mar
ne engedj többé kétségek közt égni
áldj meg engemet Nagyuram!


Vissza a lap tetejére



Mester és a báb


Minap egy olyan helyen jártam,
hol együtt volt mester és teremtménye, a báb.
Madzagokon ugráltatta, ráncigálta...
Az alany apró, rongyból szedett-vedett alak,
kit a publikum szeretete mindig visszavár.
A férfi magas, dölyfösen, keményen
mozgatja a felfűzött szálakat,
mert ő tudja, melyik mit ér,
ha kezét emeli, a közönség tapsol,
ha lábát, a báb táncolni kezd,
és akkor, ó, mily szép is lesz ettől,
olyat tud mutatni, akár egy egész színház.
A bábos kacag, büszkesége nagyobb,
mint amit elképzelhetne a világ.

Egyszer a teremtmény gondol nagyot,
egy ilyen furcsa szerep neki lelket ad,
faggatni kezdi alkotóját a rongy:
- Mondd, Mester! A produkció meddig tart?
Mikor tapsolnak végre csak nekem,
elvégre a táncot magam lejtem el.
Mire a férfi holt csendet mímel,
de a báb csak kérdi, kíváncsian figyel:
- Ó, Mester! Láttad piruettem? Mint hattyú,
nyakam úgy nyújtottam neked...
Mozgatója végre legyint egyet: -Tudom,
elvégre a cérnát én lebegtetem veled.
És a báb, kinek akkor már szíve is dobban,
szomorúan lehajtja fejét, rá se tud nézni,
hangját elnémítja, hiába kérdi,
soha többet teremtőjének nem felel.
Rángatja fonalát, szinte mindet,
a marionett lába egyhelyben marad,
mert akinek már szíve üti rímjét,
sokszor tépi el a selyemcérnákat...
A nagyra nőtt ember egyre kisebb,
a néző éhes, produkciót remélve ül ma itt,
elvárja méltán, hisz fizetett érte,
hogy játsszanak neki valamit.
A bábu sértetten duzzog, megfeszíti tagjait.
Fogja hát a mester, a felbőszült ember,
kit eddig a közönség csak ünnepelt,
bedobja a sarokba egyik reggel,
hisz őt szolgálni már nem tudja semmivel.
Még le is köpi, hisz szégyenbe tette,
megbukott miatta az előadás!
A sarokban, kiszolgáltatottan, bűzös
nyálba ragadtan, erőtlenül a figura mégis feláll.
Mire a mester becsapja az ajtót, ő már lejti
megszokott táncát, sem taps, sem reflektorfény,
csak a többi eldobott ócska lom előtt járkál.
És milyen boldog, hisz kapott egy percet,
mikor törött tükörben billegetheti magát,
pupillája tágul, láthatja foltarcának mosolyát,
még ha a báb rongy is, megérheti diadalát!

Voltam a minap egy furcsa helyen,
hol egy marionett csodálatosan táncolt.
Nem fűzte gúzsba emberi kéz,
magától szövetfoszlányokat rázott,
olyat tett, amivel mindenkit megbabonázott!
Megértettem, mit rég illett volna már:
Nem az a mester, ki bábokat mozgat,
hanem ki foltosan bár, de szabadon foroghat!


Vissza a lap tetejére



Ostoba Ősz


Még zöldbe öltözve ásítoznak fáim,
gyümölcsüket leverte a korai köd,
egy szilva lengedez fonnyadtan az ágon,
Uram! - ő is az életéért könyörög:
Nem régen még vágytam a nyár dalát,
vártam lehetőséget, ami boldoggá tehet,
meleget, anyám kezének tapintását,
de már nem gyógyíthat be ekkora sebet.
Szeptember végét mutatnak a hírek,
a világban ember embert öldös!
Gyászruhát viselek, mosolyt mímelek,
egy vagyok az árvák között.
Igazságtalan, mert aki élhetne, nem akar,
aki akarna, már nincsen,
kik békésen megférhetnének egymással
ellenségek, bosszú terhe lapul mindben.
Ostoba egy ősz, megfakult világban
megcsillan mégis egy reménysugár,
lelkemben zakatolnak emlékek,
ráérek, az est hosszú úton jár.
Éjszakáim összemennek,
hiába a sötét, szememben fény tátong.
Ülhetnék szobámban, akár tétlen,
beérett minden, szívem nem lázong.
Ami még lesz, hát jöjjön azonnal,
Nem tarthat engem a rossz láncon:
Megbékéltem rég múltammal,
azt csak Isten kérheti tőlem számon.


Vissza a lap tetejére



Sárga rózsa


Magányosan virít egy rózsabimbó.
Megfakult szirma erőtlenül lebeg,
napszíne, őszben üzenetet hordó,
illatos kelyhe apró bogarat rejt.
Elfojtott tüzével nyaldossa meg dél,
szárából kiissza az összes nedvet,
rojtokat szabhat belőle esti szél,
baljós fuvallatától sokat szenved.
Mégis dacol, nem törődve a véggel,
hiába fonnyasztja a hajnali dér,
reggelre incselkedik egy felhővel,
fittyet hány a múló időre míg él.


Vissza a lap tetejére



Furcsa Ősz


Tágas, bő ruhájába öltözve a szél,
átjárja udvarom minden apró sarkát,
kíméletlenül lelkemben gereblyél,
durván kutatja szívemnek titkát.
Mint, aki utat tör valami másnak,
folytatja játékát, nyaldossa bőrömet,
futnék, nincs hová... emlékeim fájnak!
Hallom, kéményembe férkőzve követ.

Táncoltatja, feszíti téglatestét,
félelembe tartja riadt elmémet,
megkopogtatja ablakomnak üvegét:
Uram!-irgalmazz, védd meg életemet!
Lidérc suhan kint feledett gabonán,
egy felhő jön, talán ő lesz segítségem:
Űzi a tekergőt, micsoda adomány!
Fekete szoknyáját magamra terítem.

Álmomban mosolyog mézelő szőlő,
nyárfák hajlongnak, zöldellnek tuják,
kopár fáival szégyenkezik az erdő,
földön szétterítve színes levélruhák.
Szemben elhagyott pókháló lengedez,
elpusztít mindent a kora őszi köd,
vadásza is magányosan szendereg,
halálos csendben tart elém tükröt.


Vissza a lap tetejére



Ma még...


Ma még zöldbe öltözve
ácsorognak ablakom előtt bokraim.
Koldulnak rövidre szabott órákat,
nedvüket kiszívja a nap, mégis
örülnek a kifelé tóduló párának.
Estére szusszan kályhámban a nyár.
Jól eső érzéssel tölt el,
hűvös van, és bár pólót viselek
áltatom magamat a déli meleggel,
estére minden sejtem didereg.

Gólyám már régen itt hagyott,
komikus farkú fecskéket sem látok,
nem ülnek villanydrótokon,
nem mutatkoznak tükrei a mának.
Odakint, hol régen a keselyük világa volt,
szelíd röptű madarak mímelnek szabadságot,
kifeszített szárnnyal apró sereg fekete folt,
a ragadozó beköltözött fűtött szobába.
Ősz van, s hogy ez milyen is lesz,
Isten szabhat határt a végtelennek.


Vissza a lap tetejére



Különös ősz


reszket odakint az öreg nyárfa
zizzen száradt levele a szélben
fénytáncát egy néma veréb járja
daltalan üres képzeletképben
posztóba öltözött a fagyos ég
sötét árnyékától szenved a föld
vetkőztetné meztelenre a vég
levélruhával takarja a völgy
nincs szánalom viharok döntenek
még alig élt ifjúsága oda
reggelre dérkatonák üzennek
kigyulladnak a lámpások sorban
acél csapásától szenved az ág
gyilkos tűzbe menetel a világ


Vissza a lap tetejére



Gyökerek III


Holnapra szilváim ruhát váltanak,
eltűnnek a fáradt nyári esték,
kertemben színes őszirózsák nyílnak,
fakó krizantémkoszorús mezsgyék.
Mire az őszi hideg mutatkozik,
szeretteim mind együtt pihennek,
domboldalban fák árnyéka megszűnik,
gyökereik lelkeket rejtenek.
Már nem vonz a ház, megváltozott minden,
idén lettem hontalan igazán:
Üres ünnepek, nem köszönt senki sem,
nincs apám, anyám, meghalt a hazám.
Árnyék lettem bánat szabta ruhában,
fekete szirom, árva magányban.


Vissza a lap tetejére



Csaló Nyár


Émelygős parfümillat szobámban,
kezemben régi emléket gyűrök;
beesteledett, kínzó magányban,
szobám falára árnyként vetülök.
Udvarom beleugrott a nyárba:
rózsalugasok állványa mereng,
hangyák sietnek kiszáradt fába,
muskátlim levele vízért eseng.
Aromás gyertya meggyújtva szenved,
csak füstöt okád szüntelen, nem ég;
megszaggatja a csillagos eget,
olvasztaná, de kanóca nyers még.
Viaszában minden régi álmom,
csaló nyár tüzét hiába várom.


Vissza a lap tetejére



Elérhetetlen


mint lótuszvirág befagyott tavon
oly valótlan képzeletem világa
feledett életcseppje ágyamon
holt árnyhulláma kerít hatalmába
emléke nagyon fáj éjfélre jár
szerelemkérő ima vége számon
ködfelhő fodrában minden sivár
nem jön többé vissza hiába várom
ezüstkövek göröngyei között
morzsalékgondolat csupán a magány
látni vélem minden tócsa mögött
boldogságom megfejthetetlen talány

álmom lélekölő fergeteget old
ólomfüstöt pipál a szemérmes Hold


Vissza a lap tetejére



Vágyakozás


Ablakomban levelek fénylenek,
új ruhát váltott a Mikulásvirág.
Asztalomon egy zsoltár szendereg,
pislákoló gyertyától csillog az ág.
Karácsony, lelkemet melengeti,
szeretteim hiánya fenyegető:
anyám elment, Jézust nem köszönti,
apám sem díszít több ünnepi fenyőt.
Hamarosan találkozunk, jól tudom.
Szobámnak védelmében meleg minden...
Őket feledni soha sem fogom,
legszebb csillagaim lettek az égen!

Sűrű nyálkát von házamra a köd…
Kisded születik, hoz isteni üdvöt!


Vissza a lap tetejére



Álmodom a Tengert


szeretném érezni a végtelen tengert
tükre jobbá tenné szívemben az embert
meglátnám felszínén az egész világot
érezném az oda nem illő szilánkot
szivárvány kagyló morajlana fülemben
amit csak nagyanyám adhatna kezembe
megcsillanna rajta arcának szép fénye
kihalt csigaház meszes reménye égne
gyöngyét anyámmal fehér cérnára fűzném
frissen fonott szalmakalapomra tűzném
sós permetjét élénk szél fújná szemembe
hunyorogva elmerülnék felszínébe
lebegnék erre arra vetne a nagy víz
parton ébrednék hol milliónyi a dísz
ennyi lenne az egész tengernyi élet
álomvilágom habjában érne véget


Vissza a lap tetejére



Este van


Este van.
Fecske szendereg.
A csendet mintha kézben fognám,
fűben kutyám hempereg.
Katicák a templom tornyán...
Tücskök kedve felpereg,
ők, ki egész éjjel fújják,
nótájuktól remegek.
Lonc lombjában verebek, mérgesek,
mint az ember úgy vitáznak...
Ablakomban kigyúlnak a mécsesek.
Pihen gólyám nem kerepel,
csak a baglyok fecsegnek,
lámpa körül megrészegült
arany pillék lebegnek.
Pázsitomban halk morajjal,
lefekszenek a legyek.
Titokzatos csendben árnyak,
éjbogarak repkednek.


Vissza a lap tetejére



Micsoda est


Miféle kóborló gondolatokra vágytam:
kidobott évek, állványra feszített képek,
gyámoltalan vitorlások ringatják vásznam...
Ólomból öntöm pártáját a szürke égnek!
Kapaszkodom, árboc helyett egy gyufaszálban.
Fedélzetén nyújtóznak hamis tengerészek,
távoli parton óriás pillangók szállnak,
poshadt pocsolyában a csillagok merészek.
Későre jár, micsoda est: - befogad ágyam,
ádáz viharától az árnyak elenyésznek.


Vissza a lap tetejére



Csavargó Élet


nagy csavargó ez az Élet
megvezeti híveit
vitorlás csónak vagy anyahajó
mind egyre megy
kóbor akár a gondolat
sziget nincs a láthatáron
szépség minden pillanat
gránátalma már az álom
reggelre hajléktalanná váltan
aranyszínű napba nézve
rágyújt egy jó cigarettára
füstje betakarja végre
kék ég kavarok a ködben
mily kár hogy ilyennek láttam
nagy csavargó ez az Élet
megvezetett hívővé váltam


Vissza a lap tetejére



Látomás I


Bő ruháját magára öltve a szél,
bejárja udvarom minden apró sarkát;
kíméletlenül szívemben keresgél,
megtalálva annak legféltettebb titkát.
S mint aki utat váj valami másnak,
folytatja játékát, simítja bőrömet,
elmenekülök, emlékeim fájnak!
Hallom, hogy kéményembe férkőzve követ.
Feszíti téglatestét, táncoltatja,
félelemben tartja megriadt lelkemet;
ablakomnak üvegét kopogtatja:
nem árthat, kőfalak védik életemet.

Felhő suhan kint felejtett gabonán,
űzi a tekergőt, van már segítségem!
Kíméletlen harcuk lidérces látvány,
gyapjú paplanomat magamra terítem.
Álmomban mosolyog mézelő szőlő,
nyárfáim susognak, kócosak a tuják,
kopár fáival szégyenkező erdő,
földön szétterítve színes levélruhák.
Egy ágon szakadt pókháló lengedez,
elpusztított mindent a túl korán jött köd,
vadásza is magányosan szendereg,
halálnak csendjében keres újabb trükköt.


Vissza a lap tetejére



Látomás II


reszket odakint az öreg nyárfa
zizzen száradt levele a szélben
fénytáncát egy néma veréb járja
daltalan üres képzeletképben
posztóba öltözött a fagyos ég
sötét árnyékától szenved a föld
vetkőztetné meztelenre a vég
levélruhával takarja a völgy
nincs szánalom viharok döntenek
még alig élt ifjúsága oda
reggelre dérkatonák üzennek
kialszanak a lámpások sorban
fejsze acéljától szenved az ág
gyilkos tűzbe menetel a világ


Vissza a lap tetejére



Életem egy jelentős szakaszát lezáró

verseimből válogatás

Vissza a vers főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek