Tartalom

Zsák

Zsák csüng a magasban,
árnyéka belengi a teret...
Félhomályban csak egy vaságy,
és valami távoli zene dereng.
Mert a zsák formája olyan,
eltüntet magában mindent...
Szennyese, ha egyáltalán volna,
eltakarná, játszhat Istent.


Vissza a lap tetejére



Édesanyám lelke ég


édesanyám lelke ég
mint vén bálnáé a kies parton
hová vetette a kegyetlen vég
hogy tűzhomokjában elporladjon
álmában szeretett gyermekét
utolsó erejével simogatja
bibliájának terhe nyomja mellét
ócska fedelét morzsolgatja

édesanyám lelke ég
örök világosság ő előttem
megölelném meg is ünnepelném
de ó jaj a test már rég erőtlen
lélegzik hallom hogy kattog a gép
remegő szívvel apámat várja
szürkületben elhaló sötét kép
Isten palástcipzárját bezárja


Vissza a lap tetejére



Nyers élet


nyers kukoricaszár még az élet
őrült erő morzsol zöld szemeket
emlékszem illatára ízére
anyámra ki mellettem lebegett

furcsa táncot jár a villám bennem
vihar kerget elfutnék mert félek
könnytől megtört árnyékok lengenek
püspöklila felhőkben mint képek

tűzből béke napfényből nevetés
e kettő közül melyikben élek
nem tudom hold sugara elemészt
míg füstöt nyüstöl alant a lélek


Vissza a lap tetejére



Éjszaka


elcsendesül a régi ház
álom takarja be köddel
a Hold mint vörös rózsaváz
kihűlt lámpa fakó bőrrel

cserépszilánknyi már a láz
az éjszaka napot földel
sápadtan felsejlik a gyász
nyikorgó szívgyötrelemmel


Vissza a lap tetejére



A halál


korábban gúnnyal beszéltem a halálról
mostanra bátran adom magamat neki
mert találkoztam mindenhatóságával
megéreztem legyőzhetetlen erejét
alkudoztam könyörögtem mindhiába
anyám haraggal kiabálta takarodj
megkérdezte merre menjen országába
végül mégis csak az lett amit parancsolt

mára tisztelettel beszélek a halálról
világ ura mindenki szennyén túltenne
ott már nem esik szó vagyonról családról
vagy útról melyen akarva végigmenne
jártam anyámmal együtt halál-táltáncát
átéltem ritmusát hisz szívem vele volt
egy percre elrebbent a függöny előlem
tanú lettem az élet csak egy ócska folt


Vissza a lap tetejére



Gyertya gyújtás


az élet álomköpenybe zárva
a reggeli eső sötétet jövendöl
halkan búg közben égi hárfa
micsoda úr a halál arat tövestől
a legjobbat viszi el mint mindig
feketére festi a vörös rózsát
napos órák csendre intik
s vonnak köré fátyolcsóvát


Vissza a lap tetejére



Gyökerek I


rusztikus sárgában gyászol a természet
megsiratja tölgyfáit a megfáradt nap
mélység és magasság olyan szembetűnő
rozsda barna gyökerek futnak föld alatt
óaranyban tündököl az éhes erdő
az őszi táj úgy szomjazza az életet
mint narancssárga boltívének peremén
simogatja a föld a haldokló eget


Vissza a lap tetejére



Gyökerek II


mily nagy puszta erdő is a bánat
hisztérikus vággyal magányba kerget
körbe sötét árnyak elhalt ágak
fáknak takarásában a fény szenved
ég kupolája viharban lázad
madár kergeti szellembirodalmát
szikrákat okádva emel gátat
megtöri halhatatlanok hatalmát
pezsgőbuborék a fiatalság
rögtönzött álbiztonság szürke bőrben
őrült háborúnak vége rabság
leszáll az éj megfakult szemfödélben
vonagló testeken görcsös erek
fájdalomtól ernyednek fáradt kezek
záporban könnyek kitágult szemek
gyökerek oltalmába hajtott fejek


Vissza a lap tetejére



Kövek


Furcsa képet vázol hegytetőn a festő,
fehér kavicsok hevernek mindenhol,
hasán elnyúló árnyék csupán az erdő,
de szép a magaslati táj ilyenkor.
Felső orom mellének domborulata,
zöld pázsitnak selyme omlik le róla,
hajának lágy fürtjei vállán lebontva,
ösvényei sál, derekára fonva.
Ha nem lennének ily fehérek a kövek,
nem csillanna feketén benne tüske,
csúcsából sem hullanának sűrű könnyek,
szirtjén elszáradna összes tövise.
Lassan mozdul a kép mocorgó sereggé,
az apró kövek bárányként élednek,
válnak a hágók járatlan meredekké,
rajtuk a nyájak éhesen bégetnek.

Zuhogó esőben, futkosó pásztornép,
elmosódnak a kövek, el a hegyek.
Kecses orom mögül feltűnik másik kép,
búgó lantokon angyalok zenélnek.
Érzékeny lelkek, kik mozgatják húrjaik,
ujjak játékától az acél szakad,
porladó tájban elhalkulnak dalaik,
szavuk súlya alatt hangjuk elakad.
Távoli zenében a hegy közel kerül,
's mint milliónyi varázsa az égnek,
csúcsai felett pirkadó ég megfeszül,
reggelre eltűnnek a varázsképek.
Álmos bárányok fekszenek lustán alant,
zsugorodó hegyen a csúcsok fogynak.
Muzsikája is halkan porladó kaland,
maradnak a kövek annak, mik voltak.


Vissza a lap tetejére



Illatos gyertya


illatos viasz úszik a vízen
szeretem látványát meggyújtom hát
simogató felszínén kezem pihen
lengjen be lángja szívemet járja át
békés a lélek megszűnik minden
apró fény-nyalábon álomséták
forró víz öleli körbe gerincem
halkulnak a zajok a jelek némák
ólom-éjszakában a szív büntet
ott járok hol már nem égnek gyertyák
hol vakmerő szívünkben vér nem lüktet
bút szerelem követ hiába tiltják
patakokban folyó lángok sírnak
könny oltja az égő korlátokat
víztelen világban virágok nyílnak
visszhangzó élet nyit meg világokat


Vissza a lap tetejére



Harc az Élettel


nem kell legyőzni az életed
az majd úgy is elenged hamar
véres csatában forog veled
ereszd mert őrületbe zavar
nem kell meghalni hogy megfelelj
nincsen szükség kardra vagy dalra
csak akarni kell hogy megtegyed
és máris tiéd minden harca

a boldogság kegyelem neked
vágyad amiért megszülettél
nincsen vesztes álom ne feledd
szépség a szégyen vak az erény


Vissza a lap tetejére



Festek egy képet


festek egy képet
nagyanyám rokkáját magam előtt látom
alatta nő egy sárga gombolyag
bárányok bundáját fonja
felette fogyóban a kóc
mert ő ezt így hívta
motollán imbolyog
a tisztára mosott gyapjú
szorgos ujjak között halad
az aprócska láb járja táncát
forog az örökérvényű kerék
rajta pörög az időtlenség
egy szál sodrott szálasanyag
apró ujja fönt a habos guzsalyban matat
tépi tartalmát közben öreg dalát fújja
valamelyik hívő énekét dúdolja
amit még anyjától tanult
ej de csoda zene volt minden sora
ringatózom becsukott szemmel
anyám simogatja hajam
Ilim drága mondja szeretettel
úgy mint ő más nem mondhatja soha
a motolla jár forog
a képen nyúlik az árnyék
vajon meg bírom festeni
vagy mégsem leszek festő
mindez csak játék


Vissza a lap tetejére



Kavicsok II.


kavicsok mindenütt
az utcán a házban az ágyban
az ablakom is belőlük ered
betörték meggyaláztak
súlyuk nyomja szívemet
guruljatok le végre törjetek össze
könyörülj rajtam sziklának morzsaléka
hát nem érzed amit én érzek
itt bent ahol egy varjú ülhetne
bölcs lehetne károghatna kedvére
kit érdekelne már mi jön tavasz vagy ősz
csak törjetek menjetek hagyjatok
hisz egyformán lop a nyár a téllel
rózsák lengenek a széllel
hol erre hol arra
kedvük hogyan tartja
ám a kavicsok őket is megölik
letörik szétverik
akár az én lelkemet
hát arassatok eleget


Vissza a lap tetejére



Ki akartam törni


toltam az ajtót bátran ostobán
mint anyja méhét rugdalja a gyermek
ki akartam törni nincs fény odaát
anyám méhében csak lassan dereng
de egyszer jött egy durva áramlat
összepréselt a korábbi védelem
még ne dobj ki kérleltem anyámat
még nem tudnám elviselni életem

kitörni belőle már nem akarok
anyám szűk méhét siratom vissza
ott olyan jó volt mert betakarhatott
most őt takarja a föld nedvét issza
magam elé állítom tükrömet
szeplők és foltok álarcot viselek
apró redők éveket jelölnek
megszépítik elmúlt életemet


Vissza a lap tetejére



Csavargó Élet


nagy csavargó ez az Élet
megvezeti híveit
vitorlás csónak vagy anyahajó
mind egyre megy
kóbor akár a gondolat
sziget nincs a láthatáron
szépség minden pillanat
gránátalma már az álom
reggelre hajléktalanná váltan
aranyszínű napba nézve
rágyújt egy jó cigarettára
füstje betakarja végre
kék ég kavarok a ködben
mily kár hogy ilyennek láttam
nagy csavargó ez az Élet
megvezetett hívővé váltam


Vissza a lap tetejére



micsoda est


miféle kóborló gondolatokra vágytam
kidobott évek állványra feszített képek
gyámoltalan vitorlások ringatják vásznam
ólomból öntöm pártáját a szürke égnek
kapaszkodom árboc helyett egy gyufaszálban
fedélzetén nyújtóznak hamis tengerészek
távoli parton óriás pillangók szállnak
poshadt pocsolyában a csillagok merészek
későre jár micsoda est befogad ágyam
ádáz viharától az árnyak elenyésznek


Vissza a lap tetejére



Este van


Este van.
Fecske szendereg.
A csendet mintha kézben fognám,
fűben kutyám hempereg.
Katicák a templom tornyán�
Tücskök kedve felpereg,
ők, ki egész éjjel fújják,
nótájuktól remegek.
Lonc lombjában verebek, mérgesek,
mint az ember úgy vitáznak.
Ablakomban kigyúlnak a mécsesek.
Pihen gólyám nem kerepel,
csak a baglyok fecsegnek,
lámpa körül megrészegült
arany pillék lebegnek.
Pázsitomban halk morajjal,
lefekszenek a legyek.
Titokzatos csendben árnyak,
éjbogarak repkednek.


Vissza a lap tetejére



Anyám dala


hazugság amit jónak mondanak
kenyér helyett eszünk búbánatot
emlékeink foszlányok maradnak
ellopják a huszonegyedik századot
műdalok számítógépes alkonyok
altatódal helyett gép ringatta gyermekem
hamis világban hamisak az álmok
illúziók pörögnek filmtekercseken
távoli tájakról képeket nézek
gondolatban egyszer majd megfestem
szokatlan hangzatú rímekben tények
igaz szót csak anyám dúdolt csendesen


Vissza a lap tetejére



Zsákok...kövek

válogatás

Vissza a vers főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek