Tartalom

Hulló szirmaim


levakarhatatlan papírárnyak
nőnek ólomnyi súlyú ablakon
sóvárgón szivárgó időgátnak
csillogó nyálfüzére ajkamon
örök nimfadalom édes mézzel
és mint nyíló levendula virág
a megsárgult érett éjjel kémlel
széllel szállnak rám a füstkarikák
fehér ruhában táncom kavarog
tengereknek vámszedője kérlel
játékarcomon sápadt grimaszom
villám üzenet villogó fénnyel
bús lelkem szerelemfátylat horgol
szemfödél mögött tisztulok szentté
démoni karmom világot borzol
vad bozótból tettem mindent kertté


Vissza a lap tetejére



Álom


egyre szélesebb sötéten kéklik
ezüstös sziluett neki táncol
meglátja magát a fényben rémlik
kéjes árny őrült mámorban lázong
megadóan tátong a hideg Hold
illeg neki tetszeleg is talán
majd belesimul kéjesen sikolt
eltűnik e holt tünemény taván
magába nyeli megtörtént a nász
a szerelem ezzel beteljesült
benne felhőbe folyt halálos gyász
a vízcsepp fájdalommal elterült
micsoda látvány kísért éjente
ámulattal nézem titkon vágyom
a harmat hull tovább feléledve
és hagyom hogy megbénítsa álmom


Vissza a lap tetejére



A kapu


állok a kapuban kifelé nézek
kicsi vagyok elég apróra nőttem
szememből patakzanak könnycseppek
mikor érek fel anyám sír mögöttem
hogy megváltozott azóta a világ
meggyötört teste elsorvadt már korán
a kapuban ő áll fordított imák
parányira aszott az évek során
akkor megvigasztalt ejnye te gyermek
leszel te is nagy nyitod a kilincset
most én simítom ősz fejét kedvesen
aludj drága ne félj veled van Isten
más lett mára minden mire rájöttem
jó anyámnak utána öregedtem


Vissza a lap tetejére



Nem merek


sietek gyorsan lépnék nem merek
előttem őszi árnyak lebegnek
csak úgy véletlenül hullnak elém
a levelek lassan jönnek felém
és én elrontanám az egészet
az igazat a dicsőt a szépet
eltaposnék mindent rút cipőmmel
eltakarnám színét ócska bőrrel
nem tehetem hisz többet érdemel
legyen meg aminek lennie kell
kerülöm lábujjhegyen lépkedek
e csodának gyilkosa nem leszek
beérett a táj alvásra készen
fák lengenek jeleznek merészen
őszi varázsban parázs az anyag
összetörik majd a napsugarak


Vissza a lap tetejére



Része vagyok


szívemmel együtt dobog a világ
jó helyen járok érzem magamban
lényem gyönyörűséggel telt virág
amit hordok látok álmaimban
egy vagyok a természet cseppjéből
aprócska gyöngy kit még nem fűztek fel
teremtett lélek az ő csendjéből
embertől jött frissen zárt bilinccsel
része vagyok gyűrött ruhájának
felséges szépsége árad felém
mert benne lakom e csodatájban
dísz lehetek köpenyének zsebén


Vissza a lap tetejére



Aranyzsinóron függő élet


aranyos zsinóron függ az élet
álmomban távoli tájakon jártam
kis madzag mi ébredésre késztet
nem hagy maradni abban a világban
visszahúz még feladatok várnak
korai lenne befejezés nincsen
előttem sok ezren másra vágynak
hiába kapkodok szoros az ingem
majd ha megértem fényét a napnak
a sötét izzását Góg rút bukását
élő áldozatát az ifjaknak
kérhetem talán utam folytatását


Vissza a lap tetejére



Az élet bűvös ruhája


az élet bűvös ruháját viselem magamon
megvigasztal mikor szomorú vagyok
képes felhők fölé emelni az öröm
tudata segít túlélni minden napom
a földet mi vonz teszi teljessé a vágy
bennem éled újjá a tavasz
ölel magába a nyár
pihen az ősz hajamon
s fagy jéggé téllel együtt testem
ha már az öröklét magába zár


Vissza a lap tetejére



A telihold eldönti


ízlelted már érezted-e a könnyed
mikor forró cseppje arcodat mosta
gyászoltad magad ismered-e csönded
sós barázdáját ellepi a rozsda
jutottál-e el már a boldogságig
merengtél-e erős lélekkel múlton
hagytad hogy bánathullám verjen állig
és lelked ékköve szabadon hulljon
mikor nem törődsz fizikai léttel
asszony belső anyai voltod lázong
nem győzhet le senki gyermeked véded
átalakulsz vagy űzöd tovább álmod

a telihold ma helyetted eldönti


Vissza a lap tetejére



Esti kép


hová mész lélek csak úgy magadtól
szabadságnak gondolata rémes
kérdem az eltűnt esti virágtól
gyávák még a népek minden véges
odaértem hol nincsenek testek
hol a valóság könnyűvé válik
kacagó árnyak táncolnak szépek
vágyszavak terjednek szájtól szájig
mellem könnyű már semmi sem nyomja
kövem gurul elporlad féltenek
szeretetből nő életem szomja
erős karral angyalok ölelnek


Vissza a lap tetejére



Emlékszel-e


emlékszel-e az első iskoládra
az útra, amit meg kellett tenned
a jó tanítókra, ijedt társaidra
már felnőttek elteltek az évek
emlékszel-e első élményedre
mikor megláttad a gőzzel fújtató vonatot
kerested kevély templomod árnyát
apró faludat, mit tested otthagyott
s hogy siettél haza ismét
mert tudtad, csak ott lehetsz otthon
békésen nézni a derült eget
s a csillagok is ott ragyognak a tornyon
érzed-e még anyád kertjének illatát
meséit hallod-e a régmúlt időkről
ugyan úgy tanított, mint a nagyok
s nőtt benned óriásra minden emlék
emlékszel-e az első hintádra
a diófa hűs lombja alól lógó kötél
gyermekkorodra, rózsák világára
ahonnan kilépve, magadnak utat törtél
és emlékszel-e a sok kedves arcra
kik nagyságukat az ajtóban hagyták
diákok voltak ők is, utat mutattak
mint az első igazi iskolai órán
minden alkalommal egyre okosabb lettél
a világ képernyője nyílt előtted meg
és te csak nőttél, egyre nőttél
ráncaid is szaporodtak vele
a sok kacagásra, vagy ha sírtál
mert néha neked szomorú az előadás
emlékszel-e mindazokra, kik kedvesen
veled együtt szomjazták a tudást
a tanítvány nem tudja, hogy mester
hisz minden ember tapasztalt tanár
elérkezik a pillanat, mikor az emlékek
és a jó percek kísérhetnek tovább


Vissza a lap tetejére



Betűszenvedély


egyszer szó lesz minden gondolatból
cselekvésből jön létre valóság
ismeret ereje mondatokból
állítmányokban fordított világ
„abrakadabra” és „nyílj ki szezám”
mint erőt kifejező bölcs mantrák
fölélesztik benned a mesefát
bűvös igéknek mágikus táncát
ha szellem került ki a palackból
mindig fennáll annak a veszélye
hogy álmok folynak vonalpatakból
rossz célt szolgál betűszenvedélye


Vissza a lap tetejére



Őszirózsa


lassan bontja apró lila szirmát
levelén táncol ma a vidám nap
csiklandozza érzi kedves csínját
boldog a fény ki néki ruhát szab
méh száll rá majd egy hatalmas darázs
már tudja őszirózsa ő virág
övé a megbarnult kert a varázs
nektárral itatódik a világ
örömét árasztani pedig vég
tudna örökké csírában élni
kapjon általa szépet fű fa ég
sanyarú a mag burkában égni
ilyen akarok lenni megfagyni
együtt éledni a hamvas dérrel
nem sajnálni mit itt kell majd hagyni
békében eltűnni őszi széllel


Vissza a lap tetejére



Csendes Ima


taníts meg jó Uram csendben hallgatni
mint azt az asszonyt sivatag közepén
ne engedj folyton ellened lázadni
akkor sem ha épp rossz közeleg felém

segíts meglátni végre a csendes fényt
melyben csillagok világolnak éjjel
hisz a nap elvakít az est meg sötét
vágyak varázsa is tebenned éled
engedd megélnem a fájdalmas csendet
mikor lelkem mozgat egy kalapácsot
mert tudom az soha sem téved el
megérzi meglátja az igazságot
ismertesd meg velem a néma csendet
békét találni benne dicső átkom
megáldhatnád újra az összes percet
amikor zűrzavar sújtja világom
enged megérteni a kereszt csendjét
a tövist is méltósággal viselni
alatta az irgalom szó csak jelkép
bűnből jöttnek csak bűnt lehet cipelni
a tenger csendjét halhassam meg Uram
mindig azt hittem hogy vize morajlik
álmomban hajnalban jött egy nagy hullám
magával sodort és betakar állig

nem fázom többé békét leltem benned
néha a világ vihara még bántó
de megtanultam érteni a csendet
mert mélységében ott van a Megváltó


Vissza a lap tetejére



Harmat


nehéz sóhajjal szülte meg a Hajnal
zöld pázsitból préselte ki cseppjét
mint mohát a sziklán úgy formálta
puha felszínét cibálta hűs szellő
könyörtelen végéhez közeledve
apró gyöngyeit fűzte fel az Ősz
sziromágyra fagyva felsóhajtott
mielőtt felszárította egy dizőz


Vissza a lap tetejére



Menekülés


mint remegő szívű kis madár
menekülök a vadász elől
magába rejt az égi talál
kezére csap s a tőre eltör
nem válhatok martalékául
a menny kapuja lángba borul
megment nem ad táplálékául
s a madarász visszavonul
te könnyes arcú rapsic távozz
szárnyaim most már jók erősek
lelkem ezer szirma virágozz
légy oltalma gyönge testemnek


Vissza a lap tetejére



Bogárlét az élet


bogárlét az élet
küzdelmek sorát követve
egy hatalmas árnyék lépdel feléd
s bár érzed a veszélyt nem ugrasz el
csak mikor késő fogod fel
ennyi volt az egész
eltapos mielőtt észhez térsz


Vissza a lap tetejére



Reggeli ima


Hálás vagyok, új napra ébredtem,
azzal kelek, hogy ma minden más lesz…
Nem az ember, mert most is tévelyeg,
az Idő közel a gyökerekhez.
Gyarló vagyok, mert annak születtem,
és te mindent tudsz drága jó atyám,
hibázom, testem felkészületlen,
de nekem is meg van a Golgotám.
Fel kell nőni a szeretetedhez,
mert kicsinyes gyötrelmekben égtem,
sokszor voltam méltatlan nevedhez,
nem vetettél meg, remegett térdem.
„Mi Atyánk!” Hangzik az ima számból,
letérdelek ágyam elé reggel.
Érted? Vagy csak, hogy fogyjon a zsákból?
Hallgass meg, tele vagyok félelemmel.
Hadd mondhassam bátran ki a jajszót,
meghúzódom, hisz sorsom te hordod.
Nem sírok, már nem csapok nagy cécót,
csak „legyen meg a te akaratod”.
Szívemben érnek érzések bátran,
ej, de sokszor lázongtam ellened,
mentem veled szembe, megbántam,
nem róttad fel, megóvtad lelkemet.
Hisz a kígyó kísért, most is álnok,
kinek születtem, kéne változni…
Tedd zálogba, míg visszatalálok,
nincs semmim, mivel tudnék áldozni:
Végére érek mai imámnak,
kimondom halkan újra az „áment”.
Pedig rabja vagyok a világnak,
mert nem figyeltem, mondandóm ráment.
Égre nézve érzem a meleget,
tudom, így is meghallgat az Isten.
Erőt ad, szeret minden beteget,
cipelem keresztem, titkon itt bent.


Vissza a lap tetejére



vízi malom


igaz barátság az ha tükröd is lehet
titka csak egy ne engedd bepiszkítani
akkor jó ha olyanok benne a felek
mint az öreg vízi malom lapátjai
megtanulták rendben dobálni a vizet
nem forgolódnak egymást egészítik ki
s miközben fáradoznak szüntelen fizet
közös céljuk a búzát meg kell őrölni
a barátság liszt nincsenek véletlenek
szerény lemondástól megnő az értéke
malomkő létem szépsége hű lelkemnek
minden apró darabja testemnek éke


Vissza a lap tetejére



Hulló szirmaim ciklus

válogatás

Vissza a vers főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek