Tartalom

Vagyok… magamnak


A világot alkotom máglyának,
Őbenne vagyok önmagamnak.
Esthajnalcsillag a vetett ágyam,
Vánkosom a bús, nehéz telihold.

Kérlek, ne vedd el tőlem a virágot,
Hadd éljen békében, ha már kinyílott.
A tavaszt ne öld meg, égni hagyd,
Ne bántsd őt, ha már kivirradt!

Úgy fénylettem, akár egy gyertya,
Ki olvadni kész voltam azonnal:
Mikor az est árnyékot vetett,
A Hold voltam, és világítottam.

Fényemmel nyaldostam a karod,
Öleltem, nem kérdeztem, akarod?
Csak csókoltam az ajkad, esdve…
Hátha észreveszed, mit szavalok.

Suttogtam neked a füledbe,
Zenéltem éjjel és lopva kéjben.
Daloltam szépet, közben zengett,
Úgy zakatolt a lelkem, reméltem…

Most itt vagyok veled és magam.
Világom halovány, nem csábítom
A Holdat. Napként én ragyogtam,
A mindenség, a mindened voltam.

Látod? Vagyok, mégis oly távol,
Álmomban fényes csillagon járok:
Behunyt szemmel udvarában állok,
Mert szívem messze van… Elhagyott!

Bús a hegedű hangja

Hegedűvel húzzák fülembe a gyors ritmust,
Szívemből szólóan tör elő az ellopott rigmus.
Ötszáz éjszakán át, félve álmodtam egy dalt,
Csak lopva mondhattam ki néha egy-egy jajt.

Mostanra szabad… bármikor énekelhetnék…
De ajkamra fagyott a dal, mire hozzád érhetnék.
Már nem akarok semmit, nincsenek szép szavak,
Elfogyott érzelmekre gyógyírt egyik dal se ad.

Valahol messze egy hegedű bús ritmusa szól,
Hangja oly távoli, nekem többé nem dalol.
Olyan, mint ő volt, más nem lesz ezután soha,
Mámoros taktusa, idegen nő fülében muzsika.

Ha sellő lehetnék


Ha élhetnék veled, valamerre,
Egy nagy víznek közelében,
Én lennék a sellő lány, s te?
Ó, te lennél a nagy sellő király.
Testem mikor nyaldossa a víz,
Hulláma hozzád, a királyhoz visz.
Ott udvarhölgyeid nézhetnének,
Epedve, sziszegve kérkednének.
Szemem lehunyva érzem a
Szerelmes szájuk susogását,
A tenger vizének sós marását.
A király lennél te, én a lány.
Akkor nem hagynálak árván,
Nem árulnám szerelmünket el,
Nem futnék el többet gyáván.
Ám én itt élek e földi gyalázatban,
S te ott lent a vízi káprázatban.
Nincsenek átjárók hozzád.
Ha tudnád, ez engem mennyire bánt.
Nem érted, csak kérded miért?
Nem érzed, csak bátran hittél
Egy álomban, mit veled álmodnék,
Mit soha többet el nem engednék,
Csak még egyszer hozzád oda le,
A mélynek sötétjébe lemehetnék.

Jó lenne


Oly jó lenne újra melletted élni,
A karjaidba veszve, szeretve égni.
Csókokba fúlva a holnaptól félni,
Lopva, kérdő szemedbe nézni.

Ha illatodat újra érezhetném,
Soha többet miattad nem félteném
Jövőmet, mely veled együtt lenne,
Múltamat, mely érted tönkremenne.

Ha csak addig élnék, míg egyszer
Ébredhetnék melletted egy reggel.
Láthatnám fénytől izzó szemed,
Érezhetném kéjtől forró tested…

De ó jaj! Félek ilyen nem lesz!
Te már soha többet nem féltesz.
Nem remeg fejem alatt karod,
Nem fáj a szíved, nem akarod.

Ki csókodra

Ki csókodra, csókjaival éled,
Az szeret, azt el ne feledd!
Érzi szíved apró rezdülését,
Mely örök fénye a lelkének.
Szemed, fénye a szemének,
Remegésed, oltár a kezének.
Forró száját ajkaddal hűsítsd,
Drága testét, finoman érintsd.
S mikor megérzed a választ,
Testének ringása, neked felelet:
Tudd, nemsokára teste elernyed,
A mennyországba megy veled.
Hol egy leszel a mámorral,
A mindent égető máglyával,
A megsemmisítő testi imával,
Mi repít a magasba magával.
A mosollyal, miben érik a szép,
A vörösön csillogó andalító kép,
Gyarlóság szele, bíbor felhőkbe,
Rózsaszín álomba merülsz vele.
Ájultan, égve jutsz a végtelenbe,
A drága testtel, felhevült öledbe.
Ám arra ügyelj, kinek osztod ajkad,
Mert csókod gyilkos fegyver, ne tedd!
Becézgetéseid, mit tested diktál,
A másik életének mécsese lehet.
Mert kinek csókjaidra, csók a válasza,
Az téged nagyon, tiszta szívéből szeret.

Valami végleg

Ma valami végleg meghalt,
Elmúlt a tél, magával vitte a lelkem.
Valami évek óta nagyon fájt már,
S ma odalett, egyetlen percben.

Pedig egyszerű napra ébredtem,
Azt hittem, olyan, akár a tegnap:
De szívem duruzsolta a veszélyt,
Nem akartam, nagyon nem akartam:

Mégis elérkezett, eljött a vég.
Csak hát, aminek ma lett vége,
Az jelentette rövidke életem,
Ami nem tér vissza, elment örökre.

Elhagyott, elment, elvitte más,
És nem néz vissza soha már:
Ma múlt el igazán a tél,
S vele együtt, meghalt a nyár.

Kezdet és vég


Már mindent megtettem,
Végtelenek voltak a szavak:
S hogy mégis eljött a vég,
Tudom, mert megmondtad.
Ami elkezdődik, egyszer…
Az véget is fog érni, mert
Kicsiny boldogság csak az,
Mit ma még lehet remélni.
Gyorsan telnek az évek,
S közben gyűlnek a ráncok,
A farsangi bálban ma is
Eljárják az ünnepi táncot.
De abban már nem én leszek,
S nem veled, a királyi pár,
Amelyik bálba mi megyünk,
Ott nincsenek kiváltságok már.
Hisz mindent eljátszottunk,
S közben elteltek az évek,
Mindennek van kezdete,
És mindennek van vége.

Homok és kő


Homokba írnám nevedet,
A szél röpítse fájó lelkemet,
Oda, hol te vagy, kedvesem,
Hol csak te vagy énvelem.

Kőbe vésném minden szavad,
Figyelve nagyon arra, mi lemarad,
Mert kellene elfeledni párat róla,
Kellene lenni, néha-néha néma.

Homok és kő. Kő és homok...
Az életünket ellepték a gyomok.
A sivatagban is terem Kövi virág,
Ott is van élet, a gazból lesz világ.

Úgy szeretnélek…


Úgy szeretnélek átölelni, akár a szél,
Lenge fátyollal körbevenni, mikor az éj mesél.
Úgy szeretném elmondani néked, mennyire szeretlek,
De nincsenek szavak, mivel utolérnélek.
Szeretnélek még egyszer csókolni hevesen,
Lágyan átkarolva ringani szerelmesen…
De már nem lehet, elfogytak a szavak,
A csókok akár a gyertya, elolvadtak…

Csak a faggyú maradt…
S az elnémult ajkak…

Ha behunyom szemem…


Ha behunyom szemem, és elönt az álom
Úgy tartasz karjaidban mintha még lennél
Érzem, ahogy nézel, s vigyázod álmom
Porrá törted lelkem, örökre elvesztél

Ha lehunyom szemem, érzem puha ajkad
Orromba szippantom tested illatát
Hiába szakítottak el, fájón szaggat
Elmentél, mégis vagy, ez a valóság

Ha lehunyom szemem, mosolyodat látom
Bennem égsz örökre, a test már elmehet
Jól tudom, hisz érzem megölni kész lángom
Mert maradtam neked, benned, csakis veled

Ha behunyom szemem, itt vagy a szívemben
Érzem, egyszer visszaad az isteni kegy
Nem hagylak el, itt égsz örökre lelkemben
Nagyobb leszel, mint a téged takaró hegy.

Ha behunyom szemem, elmosódik arcod
S más karjában hajtom álomra fejem,
Mondja szép álmokat édes, s te hagyod
Talán ezért hunyom be mindég a szemem

Csoda


Ma reggel is kávéval vártál,
Nem kérdezted, mikor, miért?
Letetted elém és nevetve álltál,
Várva azt a szót: köszönöm.
Álomvilágban ébredtem,
Kint fehér hó, bent meleg,
Gőzölgő húsleves illata árad,
Káposzta fő a tűzhelyen,
Itthon vagyok, megjöttem.
Szívem dobogja e furcsa ritmust:
Hazaértem, letelepedem melléd,
Nyújtsad a kezed, add, kérlek,
Ne engedj elmenni soha többé.
Hosszú utat jártam be az éjjel:
Álmomban egy bús, szomorú
Éjen kutató szempár nézett:
Mikor felébredtem, könyökölve
Fürkészte szemeimet, nem te voltál:
Kedves, hol voltál akkor éppen?
Felébredtem, itthon vagyok végre,
Otthonom illata oly negédes,
Finom, zamatos és felséges,
Ne hagyd, hogy újra elmenjek.
Kérlek, vigyázz rám, mert elveszek:
Szorosan vond magadhoz testem,
Mert nagyon fázom nélküled.
Kint hideg van, hull a hó,
Melletted érzem a meleget,
Te legyél ezentúl a takaró,
Ne hagyd, hogy tőled elvegyenek!
Szeress, mint régen, magadat adva,
Mintha semmi más nem volna,
Csak ez a picinyke, aprócska ölelés,
Az őszinte érintés, a féltés,
A szenvedély, hogy csak ennyi
Van a földön, a többi mind eladó?!
Minden vihető, csak te maradj velem,
Soha többet ne engedd el a kezem.
Szorosan vonj magadhoz, szeress,
Mert akkor én is létezem. Istenem!
Mily csodás reggelre ébredtem…

Van-e jogom?


Van-e jogom szeretni, van-e jogom még,
más karjában feledni, mit elfeledtem rég.
Ki fog engem elítélni, vagy elítéltek talán,
ültetvén a sors karjára, kérik, menjek tovább:
Vagy tán te sem adod karod, hiába, már megfogtam,
szélvihartól összetörten, csak teveled álmodtam.
Van- e jogom feledni, azt, mit elfeledtem,
van-e jogom köddé válni, hogyha ködből lettem.

Fohász


Karjaidba fonódva alszom,
És hirtelen felébredek.
Kedvesem! – hozzád fohászkodom:
De nem értem, és te nem érted.
Anyanyelvemen beszélek félálomban,
Te könyökölve, némán figyelsz.
Ez a kép lesz örökké előttem,
A te két szemed szúrja a szívem.
Nézel, csodálva, szerelmesen,
Pilládon egy könnycsepp megriad:
S én tettetem a félálmot,
De a testem megborzad.
Sírok halkan, szelíden:
Hiszen magyarul máshoz beszéltem?!
S te csak nézel, nézel kérdőn,
Bánatos kék szemed megremeg.
Szeretők! – csúnya hangja ébreszt:
SZE-RE-TŐK: Istenem! – hát igaz?
S míg rémülten, sírva eszmélek
Te ölelsz, csókolsz, mint egy féltékeny
Fenevad! Hát értesz? Hazug!
Hazug minden szavad!
De a kéj… a gyönyör az,
Mi mindent elfed, betakar.
Szeress, te álnok! – te kéjsóvár!
Hisz’ többet már nem látsz…
Karjaidba fonódva alszom:
Közben mást ölel a karom…
Kedvesem! – hozzád fohászkodom.
És te nem szólsz, bár én várom:
Várom, hogy forrón szeress,
Ölelj, és ne kérdezz, csak csókjaiddal
Illess, itt vagyok, veled vagyok.
Ó kérlek, ne bánts! – hagyj!
Ne kísérts minden ágyon…

Ha szól a szív


Ha szól a szív, vesd oda
A kutyáknak, kik széjjeltépik.
Ha sír a szív, add a molnároknak,
Kik kővel morzsolva összetörik.
Ha elégedetlen azzal, ami van,
Máglyára vesd, hadd égjen el,
Mert aki abban lakozik, tolvaj,
Nem érdemli meg, hogy éljen.
Ha zsarnok a szív, s keserűség
Oltárát kínálja neked ebédre fel,
Öld meg azt, hogy újjászülethess,
Hogy egyszerű magányban élhess.
Ha beteg a szív, gyógyítsa meg azt
Az esti szél, ha majd összebújnak,
Mikor álom lámpásai kigyúlnak,
S egymásra találnak hő és jég.
Ha álmodik a szív, ébreszd fel,
Ne hordozzon hiú ábrándokat,
Kinek mindörökké lennie kell,
Az nem láthat lidércárnyakat.
Tisztítsd hát meg azt, és élj
A mának, a tegnapod odalett.
A jövőd, mámorosan ébredő
Tavasz lesz, de nem ismerheted.

Eljött az éjszaka


Eljött az éjszaka, ébred a mámor,
Szoríts, kérlek szorosabban kedvesem.
Látod itt vagyok, égek a vágytól
Zsarátnokként világítok szerelmesen.
Csak neked csillognak a szép csillagok,
Bennük örök hűséggel veled vagyok:
Téged akarnak csókolni ajkaim,
Nélküled hiába valók vágyaim.
Jöjj hát és szeress, hisz te vagy a remény,
Felhők közé emelj örök éltű lény,
Ha nem vagy velem, bánatom elemészt.
Kérj, hisz nem mondok soha többet nemet,
Akard, érted kiolthatom fényemet,
Mint régen, maradj velem én kedvesem.

Őszi idill


Megáll egy autó, kiszáll annak utasa,
Őszes hajú nő, s vele van a párja.
Kiszálltak az őszi csodát megszemlélni,
Ezt nem lehet kihagyni csak most átélni.

Pipázik a hegy, alatta eső cikázik,
Az erdő déli oldala ködtől ázik,
Csoda a szemnek, az arany naplemente,
Ily szépet nem láttak soha még előtte.

Hát alaposan nézik, szemügyre veszik:
Csipkebokrok gyümölcse alatta fénylik.
Arrébb egy nyárfa bíborlóan ég, kecses,
Beért kökény, fekete bogyója groteszk:

Nem illik e szín, a barnás zöldes tájba,
Be kellene olvadni a mesés árnyba.
Lassan fonódnak egymásba ráncos kezek,
A nő simulékony, vállával közeleg.

S mire a nap arrébb nyugovóra tér,
Ölelkezve áll két ismeretlen árnyék.
Eggyé forrnak a kéjnek édes bugyrában,
Csak láva éghet így a földnek gyomrában.

Maradna e csoda, ne szőné be a bősz,
Ökörnyálát egyre köpködő öreg ősz.
Semmi nem számít, oly szép az esti idill,
Egyetlen pillanat, mit az élet ígér.

A többi majd elmúlik: kínzó az Ámor,
Hisz csak a természet hozhatta a mámort,
Miként a nap adta giccsesen szép képét
A férfi is elengedi féltett kincsét.

Valahol alant már gőzölög a felhő,
Eső utáni szivárvány csap át, ékkő,
Csillogó vízcsepp, ablakon lepereg,
Karján az óra mutatója nyekereg…

Egy kép, a nő fényképező gépe kattan,
Talán meg is lehetne festeni majdan,
Ki hinné el neki, hogy létezik mindez,
Olyan mesés a táj, mikor a hegy érez.

Kinyitja járművét, indulásra késztet,
De szép volt, ne venné el senki e percet,
Bár mindég maradna rőt bíbor a tájon…
Hisz régen halott már a csók e két szájon.

A kocsi felhördül, indulásra készen,
Kikönyökölnek, levegőt szívnak mélyen,
S már lassan gurulnak is messze, tova,
Csak el ne múlna soha az átélt csoda.

Vigyázz rám, mert elveszek...


Kérlek, szeress!
Szeress úgy, mint egykor,
Feltétel nélkül,
Csak a hajnal birtokol.
Kérlek, ölelj,
Ölelj önfeledten,
Szoríts, el ne engedj,
Elveszek a kezedben.
Vigyázz rám, kedvesem,
Vigyázz el ne engedj.
Démonok kísértnek,
Belülről megesznek.
Tarts karodban édes,
Ugyanúgy, mint régen,
Mert az idő foga,
Kiszívja a vérem.
Erre a kis időre
Ne ereszd a kezem,
Fogd erősen, ígérem,
Többet el nem engedem.
Maradunk, vagyunk.
Egymásnak önfeledten.
A tested melegétől
Felhevül a lelkem.
Fogadj magadba,
Hogy senki se lásson.
Temess el lelkedben,
Hogy semmi se fájjon.

Te vagy a világ…


Te vagy a világ, a föld veled forog.
A Nap addig ragyog, míg rád mosolyog.
A Hold addig nő, még benned érik.
S csak te vagy az, ki igazán égre fénylik.
Te vagy az egyedüli, a pótolhatatlan,
Minden egyéb csak van, számolatlan.
A csillagok neked ragyognak,
A vizek veled együtt csillognak.
A fellegek is rád ontanak havat,
Semmit sem ér, ha te nem vagy.
A szél sem fú, nem röppen a hajad,
Minden, minden, hidd el, érted van:
Mindaddig, míg e Földön élted van.
Érted bontanak rügyet a fák,
S érted alélnak, ha elfáradnak.
Neked virul az egész határ...
Ha már nem vagy, nincs virág,
Veled együtt meghal a világ.