Tartalom

Dezső Ilona Anna: Júliusi gondolatfoszlány


Olyan sokszor csalódok mostanában, vagy csak öregszem, vagy valóban változóban a világ, vagy egész életemben vak voltam és nem láttam meg mindazt, amit illet volna, ki tudja? Leginkább azokban, akikben vakon bíztam, vagy akikre felnéztem.
Ha abból indulunk ki, hogy az ember alapjában véve nem változik, a körülményei, kora, teste stb. igen, de a lecsupaszított lélek, hozott és ráaggatott tulajdonságai végig kísérik az életét, akkor bizony tudomásul kell vennem, hogy ezt nem a szegénység és nem is az öregedés hozta a felszínre, de még nem is én leszek egyre érzékenyebb az évek múlásával, mert eddig is az voltam, hanem tapasztalatlanságomban, mérhetetlen idealizmusomban félre ismertem. Még az is elképzelhető, hogy erre a témakörre is érvényes az a megállapítás, hogy ami beletartozik a komfort zónámba még akkor is elfogadom, ha amúgy egyébként számomra sértő, vagy kiábrándító.
Négy hónappal ezelőtt nagymamává értem, végre ez is elérkezett… az átlagtól kicsit későbben, de mindez mit sem számít. Talán az ezzel járó megnövekedett felelősségtudat is hozzájárul mostani állapotomhoz, hogy végre nyitott szemmel tekintek a világra, így elkezdtem látni. Akiket eddig távolínak véltem, de persze ők hűséges figyelemmel kísérték sorsomat, mára igyekszem kárpótolni, s bizony nem egy esetben jövök rá, hogy vannak bőséggel olyanok is, akik soha sem voltak barátok, csak én akartam annak hinni őket, mert nagyon közel állnak a szívemhez. Attól, hogy szeretünk valakit, nem készteti viszonzásra, sőt, ma már tudom, bizonyos esetekben még el is fogadom, hogy néha az a legirigyebb és ellenségesebb velem, de még a családommal szemben is, akiben a leginkább megbíztam hosszú évtizedeken át. Mindezek ellenére, egészen bizonyos vagyok abban, ha újra kezdhetném az életemet, ugyan úgy élnék, ugyan azt tenném, ugyan azokat szeretném, csak már tudomásul veszem, hogy a világ olyan amilyen.
Nem hadakozom, nem akarom megmenteni a nehezen felépített barátságokat, erőltetni semmit sem szabad. Van más komoly, nagyon mély kapcsolatbéli élményem, sok jó ember vesz körül, hálás vagyok, hogy életemnek különböző szakaszaiban, a Jóisten mellém rendelte őket.
Azt is bizton tudom, ha folyamatosan a jót közvetítem, egy idő után felém is elkezd áradni a szeretet. Hagyom hát, fürdöm benne, és ma már tudatosan élem meg minden apró cseppjét. A sajátommal sem spórolok, árasztom... ugyan akkor taszítom a rosszat, mert erre a kis időre, amit még itt élhetek a földön, semmi szükségem sincsen másra.
Nem hagyom magamat kihasználni többé soha, mert így is rengeteg energiámat pocsékoltam el feleslegesen. Miután bármennyire is lennék jó, szeretetteljes, erre befogadó csakis az lesz, aki maga is ilyen, egyáltalán nem érdekelnek a rosszindulatú, epés megjegyzések.
Simán le tudom bontani a keserűség sátrát, nincsen olyan tárgy, de még személy sem, ami nélkülözhetetlen lenne, semmihez sem ragaszkodom, csak a szeretethez, és azokhoz az emberekhez, akikből mindez felém árad. Szórom hát magam is a magját, aki éhezi, felszemezgeti, aki jóllakott, otthagyja, már mindez nem számít, csak az, hogy ne fásuljak el, és hogy adjon a Teremtőm tőle jövő bölcsességet, szeretetenergiát eleget, hogy az életem végéig kitartson.
Aki felém akar jönni, várom, aki más irányba tart, nem bánom… attól ő még nem rossz, csak nem egy irányba haladunk.

Nagyrábé, 2015.07.24.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Drága Édesanyám!


Már két éve, hogy itt hagytál, s én nem tudok annyi gyertyát gyújtani, ami vigasztalni volna képes sajgó szívemet. Sok minden történt azóta, hogy elmentél, rossz is, jó is... nem sorolom fel, hiszen te mindenről tudsz, bennem élsz, s én veled beszélem meg dolgaimat, így bármi különleges születik elmémben, az belőled is ered.
A nap még mindig keleten kell, ugyan olyan huncut, mint volt, picit megcsiklandozza a szemem sarkát, majd belevág legnagyobb sugarával pupillám legmélyébe. Éles szúrást érzek, de mit számít, amikor megérzem áldóan meleg érintését, mindjárt meg is bocsátom égetését. Végig simít fejem búbjától, lábujjam hegyéig… olyankor azt akarom hinni, te vagy ő, s én ismét gyermek egy pillanatig. Behunyt szemmel ringatom magamat, belefúrom arcomat az öledbe. Jól kisírom szememet, ha épp bántanak, s te megvigasztalsz, legyintesz egyet, hogy semmi az, miközben eltévedt könnycseppjeid mossák fényesre hajamat.
Azon a napon már aratták a búzát. Nagyobbik fiam taposta a szokásos munkadömping kényes vonalát, s én tudatlanul próbáltam húzni az időt, hátha még csak egy órát, vagy egy napot? De jó lenne még egy perc, csak egy pillantás... s ki ne ismerné ezt a méltatlan alkudozást, amikor olyasvalakit kell elengedni, aki számára pótolhatatlan kincset jelent. Ami erőt adott, hogy a kisebbik gyermekem, mint mindig, amikor gyenge vagyok, erősítve testemet-lelkemet, ott is, akkor is velem volt.
Azon a napon szokatlanul nagy volt a meleg, mégis nagyon fáztam, míg ágyad előtt térdelve imádkoztam. - Megértem a reggelt?-, kérdezted hitetlenkedve, majd ittál pár korty kávét, hisz mint minden nap, akkor is, mindjárt az első főzetből vitt be neked az ágyadhoz a fiad. - De finom-, csillant szemedben a hála, - de finom a kávé, de gyönyörű a reggel, de szép az élet -, mondtad, s mindannyian, akkor már az egész család, melletted szürcsölgettük a reggeli nedűt. Olyannak akartuk azt a reggelt, mintha semmi sem történne, mintha csak egy sima napi rutint töltöttünk volna el együtt a szülői hálóban. Utolsó kívánság… egy korty kávé, búcsú, kimondatlanul... Majd a dolgozóknak igyekezniük kellett munkahelyeikre, a család más tagjának a kórházba, a formai dolgokat rendezendő, ahonnan előző nap hoztak haza. S míg a családom összes tagja igyekezett mindent rendben hagyni körülötted, gyorsan végezni, hogy még időben visszaérhessenek hozzád, mi ketten egymással farkasszemet nézve vártuk a véget. Te is tudtad, én is tudtam, nem hazudtál, nem hazudtam… sajnáltál, nem tudtam miért, s hiába kérdeztelek, erről többet nem beszéltél.
Vajon felfogtad, amikor kedvenc szomszédasszonyod hozott neked egy csokor virágot, a finom rózsa illata betöltötte az egész szobát... a még élőnek ajánlotta... majd meghasadt a szívem... s jöttek sorban a neked kedves ismerősök, barátnők... olyan szépen fogadtad őket... méltósággal készülődtél a nagy útra... Kértél, csak a Mi atyánkat imádkozzuk, hogy minden szavát követhessed, mert bonyolultabb már nem jut el oda, ahol a szép szavak fakadtak, kiapadt a forrás.
Édesanyám, két év, amúgy nem lenne nagy idő, de ha a végtelent tekintjük mértéknek, már túlhaladta a mindenséget. Hiába várom a reggelt, amikor még épphogy magadba zárni tudtad a lelked, közelgett a dél együtt egy ismeretlen, hűvös fuvallat. Éreztem jelenlétét, szinte eltaszított az ágyadtól, harcoltam vele, dacosan tartottam tenyeremben jobb kezedet. Féltem megfogni, fájt neked, fájt már minden lélegzetvételed, velem voltál, mégis távol, utolsó pillantásodban ezt éreztem. Nem volt semmilyen külsőség, utolsó nagy lélegzetvétel, vagy ehhez hasonló, ugyan olyan szerény volt az a pillanat, mint egész addigi életed, amit örökségül hagytál ránk. Egyszerűen belealudtál a mindenségbe, csendben megpihentél. Ahogy ott imádkoztam értettem meg, hogy már csak magam vagyok a szobában. Ölembe vettelek, görcsösen szorítottalak, apróra összeesett öreg tested bár nagyon hasonlított arra a drága asszonyra, aki az édesanyám volt, még sem volt már azonos vele, már nem volt ugyanaz, aki pár perccel korábban rám hagyta őzike tekintetének emlékét, bőrének illatát.
Drága édesanyám! Azóta is szomorú éneket zeng a fülemüle, a cinke sem zengi a nyitni kéket, hisz az is megváltozott, neked már nincsen új tavasz, és tiszta hó sem érintheti könnytől fényes pillád, már semmi sem a régi, a nyár varázsa tebenned megszűnt éledni. Az ősz is magányosan rázza aranyba mártott ruháját.
Majd egyszer újra együtt, valamerre, valahol... tudod, ahogy te mondtad, a végtelen kék égen túl... amikor majd én leszek megijedve és nagy-nagy bizonytalanságban, fogd meg a kezemet!

Nagyrábé, 2015.07.03.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Anyák napjára


Ismét egy anyák napja, amin már nem köszönthetlek édesanyám. Ismét egy évvel öregebb lettem és te már nem vigyázol reám. Elolvasom kedvenc idézeteidet, könnyeim mossák róla a port. Mesélnék neked, volna mondanivalóm sok, de te mindezt már nem hallod meg. Meg-született a várva-várt kis unokám, s te nem voltál mellettem a fontos percekben. Pedig milyen sokáig imádkoztam a Teremtőhöz érte, biztattál, hogy ne türelmetlenkedjem, mert beérik az áldás, csak bátran kérjem... Olyan az arcocskája, mint egy telt tulipán, piciny szája aprócska, korai cseresznye. Szeme szürkesége akár a viharos ég, melyen a tisztaság üt rést. Fekete hajacskája, mint megannyi szénben fejlődő gyémánt... hasonlít rád, hasonlít rám, hiszen belőlünk is van benne egy darab kis lánc... Ha nem siettél volna ennyire és nem hagysz itt ilyen gyorsan, árván mindörökre, most elmondhatnám, mennyire szeretlek. De te nem vártál, intézted hazameneteled nagy hirtelen úgy, ahogyan soha sem hittük volna, még csak épp hogy elköszöntem tőled, máris ott feküdtél halálos ágyadon viasszá váltan. Égetted gyertyád kanócát szaporán, megvártál, míg hozzád értem, előtted letérdeltem... Hiányzol anyukám! Naponta százszor, számtalanszor... s mindenről, amit kezembe fogok, te jutsz az eszembe. Még menyemhez szaladok naponként, miközben téged látlak magam előtt, ahogyan te is jöttél... ó, hogy szaladtál felpakolva hatalmas csomagokkal, tiszta szíved vércseppjeivel, finoman nekem szentelt életed verejtékével, vonat alá térdre esve, csak a jó Isten tudja mennyi viszontagságot áthidalva óvtad boldogságomat. Csak épp most nem vagy mellettem, pedig nagyon kellenél, várnám bölcs tanácsaidat, mit hogyan tegyek és mikor melyik döntésem volna a jobb. Azért arról mégis csak számot adhatok, hogy szót fogadtam és anyósi sorsban nem osztozom senkivel sem, vagyok inkább egy jóságos néni, vagy kedves rokon, vagy csak amolyan fiam anyukája... barátnői pozitúrára vágytam, de belátom, az még nem lehetek, még nem ért be az idő s még nem teltek el annyira az évek, hogy mindezt egy fiatal, bájos kislány elfogadja. Imádkozz hát értem jó anyám, úgy, mint régen is tetted: emlékszel? Kezedben a Bibliával, vagy az időtlen Zsoltárral... énekelj ott fent a mennyeknek országában szépeket, hogy megcsodálhassa minden égi angyal a trilládat. Drága féltő kezed, legalább néha simogasson meg, még akkor is, ha mindezt én már nem érezhetem meg... nagyon szeretlek édesanyám, most is, itt is, s majd ott is... mindörökre!

Nagyrábé, 2015.04.28.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Nem írok többet


Elhatároztam, hogy nem írok többet soha!
Átadom a helyemet másnak... hadd haljon meg a lelke úgy, mint ahogyan naponta haldoklottam, majd feltámadtam, s tettem ezt magammal évente legalább százszor.
Átadom a helyemet, hadd görbüljön másnak is a háta úgy, mint az enyém, hadd szedje magára a plusz kilókat, hadd zsibbadjanak lábai és viszkessenek lábszárai a mozgáshiánytól. Kimegyek az udvarra, visszatérek a valós világba, újra megtanulok járni… látni… meghallani a sok csodát, amit a nagy betűs ÉLET rejt magában.
Nem írok többet soha!- fogadkozom magamban, ígérem családomnak is, akik már évtizedek óta lábujjhegyen járnak a házban. Mindenből kimaradtam, nem érzékeltem még azt sem, hogy közben fiaim nagyra nőttek. Szeretem őket, talán rosszul, afféle majomszeretettel... lehet, hogy pont ezzel tettem őket boldoggá... minden esetre részt nem vettem benne, mert folyamatosan írtam valamit, koncentráltam az írógépem betűire, majd a klaviatúrámra figyeltem, miközben megöregedtem. Elrohant mellettem minden, ellopták a napokat a betűk, az éveket a sorok, tavaszt nyár követett, rozsdálltak a fák és mire megírtam, már fagy borította a kertemet újra.
Elhatároztam végre, hogy nem írok többet... átadom a helyemet másnak, mert nekem most olyan csoda adatott meg, ami mindazért a sok lemaradásért kárpótolhat, amit elmulasztottam.
Unokám született! Édes, gyönyörű, mosolygós, ráadásul a két fiam után, kislány. A tündéri menyem, aki nagyon szép, okos, jólelkű, a tegnap is megengedte, hogy egész délután az ölemben altathassam. Nézhetem, amikor a pici szentem grimaszol, mosolyog, mert egy ilyen törékeny, kis védtelen három hetes csöppséget még hol megcsiklandoznak, hol megcsipkednek az angyalok. Békésen alszik a mama karján, miközben a szívem majd kiugrik a mellkasomból örömömben.
Soha többet nem fogok írni: csak kicsit mesélni, kicsit verselni, kicsit hírül adni mi minden változik az életünkben, kis angyalkám fejlődését, a csodákat, az érzékcsápjaimmal megtapasztalt és megáldott világot, ami épp körülvesz.
Védeném még a széltől is, irigykedem rá, amikor cirógathatja apró bársonyos arcocskáját, mert épp nincsen mellettem. Már szaladok, útban vagyok ismét, hogy tanúja lehessek élete minden fontos eseményének.
Hát ezért sem írok többet, ráhagyom azokra, akiknek ég még a máglya, s a tüzet táplálandó múzsáikat vetik a lángok közé martalékul... nekem kedves virágszálam nyit karjaim között, érzékeny csillag ő, a legszebb, akit leszakajtott a Jóisten, hogy gyermekeim és jómagam örömére ajándékul adja. Ő nem nőhet fel efféle izzás közelében.
Nem írok soha többet, csak még párszor gondolkodom, babusgatom a piciny lelket, a magamét gyógyítom, hogy az, aki annyiszor szörnyethalt és feltámadt újra visszatérhessen a családja körébe, észrevehesse mindazt, amit mindezidáig elhanyagolt.
Sietek, nehogy lemaradjak az újabb apró fintorról, amiről bár tudom, hogy nem nekem szól, hiszen még nem tudatos, de véremnek egy cseppje kering benne, amit igyekszem szeretetemmel kellő hőfokon tartani, amíg még itt lehetek vele, és nem tűzetem fel a sötét égboltra ragyogó ékkőnek, hogy majd egyszer ugyan ilyen gondosan letépjenek onnan és átadjanak egy másik világ, másik családjának ajándékul...

Nagyrábé, 2015.04.14.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Ünnepvégi gondolatfoszlányok


Milyen furcsa is az ember... Évről, évre meggyötri kedvenc fáját. Kiássa, cserépbe gyömöszöli, körbe nyírja kilógó gyökereit, majd puha homokágyat készít neki ismét, apró kavicsokkal segíti az újabb kapaszkodást, az életben maradást, már, ha még van erre egyáltalán esély.
Megnyugtatgatja a lelkét azzal, hogy ha nem vágja ki, egészen kiszedi, ha nem kovácsoltvas talpba helyezi, hanem földbe, melyet korábban jól megöntözött, talán nem is öl, csak birtokba vesz: pedig ez nem igaz. Akinek nyirbálták már meg a gyökerét tudja, érzi, milyen hatalmas kárt szenved el az, akit átszabnak...
Vérengző a modernizmus, miközben fajmentésről, meg famentésről, meg világmentésről, meg természetmentésről papol, mesterségesen felduzzasztott súlyával tiporja a füvet. Mit tiporja, nyírja, megzabolázza a természetet. Esőt ágyúz, felhőket robbant, elrabolva szomszédjai elől a túlélés esélyét, még az ég nedűjét is irányítani képes, és mindezért egyáltalán nincsen lelkiismeret furdalása, hiszen nem is ő teszi, csak a tudomány teszi lehetővé mindezt.
Karácsony másnapja van. Templomunk kedves harangja már elhúzta a takarodót, imába kezdenek a hívek, s talán életembe először mondják el nélkülem. Úgy éreztem, ma képtelen lennék rá, mert valami elveszett, de nem csak bennem, hanem szűkebb, s tágabb környezetembe egyaránt. Nem a hittemmel van gond, vak buzgalommal eddig sem bírtam, csak a hitelesség szenved mostanság némi csorbát. Míg helyre nem pakolom magamba mi az a furcsa érzés, mely ellenszenvvel kelt, taszít oly sok mindentől mostanság, nem mosom össze az ige szentségét, az emberi hitványsággal.
Imaház, melyért oly sok fohászt mondtam, s mondtak mind, kik részesei volta életre keltésében. S még mondhatunk is jó néhányat, míg visszafizetjük a sok hitelt, amiből Isten dicsőségére felemelkedtek nemesen egyszerű, ízléses falai. Eddig bőven elég volt a közepére egy mívesebb asztal, pár szék, elvégre a tetőszerkezet csonkja is szépen faragott fa, kecses dísz, de mára ez is mind megváltozott. Félretolva a szőnyeg egyik sarkára az imádság oltárává avanzsált asztal, s mellette ormótlan, sem színében, sem külsejében a helyiséghez nem illő, robosztus pulpitus éktelenkedik, hirdetvén, a pap már nem testbeszédével ragadja el közönségét, megbújhat annak árnyékában szépen, a hívek meg elégedjenek meg azzal, amit közvetít hangja. Borzalmas látvány. Persze, mégis csak Isten háza, még ha mára már szolgálat és szolgáltatás egy lére megy épületévé degradálódott, akkor is. Becsukott szemmel próbálom megérteni mindazt, ami most történik, s még bele se merek gondolni mindabba, ami megtörténhet...
Gyülekezeti terem, eddigi kettesszámú otthonom. Egyes a templom, hármas, amiben álomra hajtom fejemet. S most mégis olyan furcsa érzések lesznek úrrá rajtam... valamit elveszítetem, valamit elvettek tőlem. Igen, el, a kettesszámú otthonomat… és ez nagyon nagy baj.
Véget érnek az ünnepek is lassan. Családom boldogan várja szaporodását. Isten kegyelméből, jövőre végre nagymama leszek. Hát akkor mit számít ez a kis apróság? Új pap, új idő, új világ? No, de milyen? Vagy mégis számít, hiszen azt akarják kérdezetlenül megváltoztatni, amit én magam is alakítottam olyanná, amilyen?
Milyen furcsa is az ember! Mindig arra vágyik, ami épp nincsen, vagy amilyen ugyan már volt egyszer, csak valamiért elveszítette. Pedig csalódott benne... egyáltalán nem érdemli meg a rá való emlékezést... és mégis... Van remény! Mert ha az ember egy reménytelen motorikus szolga lenne, akkor nem vágyná vissza régit, a rosszat, a jót, mindegy mit... a lényeg az emlékezés. Hiszen, amíg vannak emlékeink, addig van jelenük. És jövőnk is talán, mert van viszonyítási alapunk. Meg tudjuk válaszolni, hogy mit szeretnénk másnak, mint ami.
De jó is ilyen furcsa EMBERNEK lenni...

Nagyrábé, 2014.12.26.

Vissza a lap tetejére



Napi-friss!

válogatás

Vissza a főmenübe


Kortársaim *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** Képkeretek