Tartalom

Dezső Ilona Anna: A gyűrű


Most aztán végképp elértem, amit akartam, gondolja, miközben ránt egyet csinosra szabott szoknyáján. Kifinomult léptekkel indul el élete első dicsőítésének színhelyére. Olyan alabástrom szoborszerű testén a frissen vasalt ing, mint akire ráöntötték. Fején fehér kalappal, aranyzsinórral, a vállán aprócska csillagok. Úgy csillognak azok, mint megannyi ékköve addigi életének. Gondosan bezárja az ajtót, még egy utolsó simítás, és jöhet a bemutatkozó.
Az utcán senki sem meri köszönteni, még nem látták egyenruhában. Ez az első alkalom, hogy megmeri mutatni magát. Eddig csak ott öltözött be, ahol az épp szükségszerű volt. Most megváltozott minden. Befejezte a tanulmányait. Évfolyam első lett. Szabadság, szabad vagyok… mától minden más lesz… s ezzel a gondolattal megindul felfedező útjára. Elég sok ember fogja addig még megcsodálni, hiszen vonatozik, Metrón utazik, végig döcögi a két városrész közötti hidat villamossal. Újra busz, mígnem eléri úti célját. Új hely, új remények.
A vonaton izzadságszagú emberek, az első ülésen épp hagymát eszeget házi kolbásszal egy asszony. Néha vág egy-egy vékonyka szeletet belőle a vele szemközt ülő kackiás bajuszú öregembernek. Talán a férje lehet, vagy az apja? Ki tudhatja, nem olyan érdekes jelenségek ők, hogy megérdemelnék a nagyobb figyelmet. Az állmáson beszáll Metróba. Szemközt áll egy furcsa párossal. Nagydarab cigány ember, jó negyvenes ölelget egy tinédzserforma lányt. Robosztus teste szinte teljesen betakarja, ahogy fölé hajol. Sandán méri végig épp két csók között a szemközt álló csínos hölgyet. Fék, elbukik egy elébe helyezett poggyászon. Idegen ország, idegen nyelvet beszélő árusai kiabálnak vele miatta. Körömcipője sarka belé csikordult a gyors mozdulatba, sajgó bokáját rakosgatja másik lába elé. Súlypontját áthelyezve, kihúzza magát, újra felemeli kezét, épp elkapja az egyik kapaszkodó kallantyút, a jármű elindul. A férfi kacsint, tekintete most szoknyájának szegélyén pihen. Szinte perzseli, lassan melegszik mindene, forróság költözik a lenge ruhadarab alá. Micsoda féreg, hessenti el az iménti gondolatot. Megpróbálja lefoglalni magát, élvezettel néz ki az ablakon. Az előtte rohangászó alakok filmszerű jelenetet rajzolnak a megvilágított alagút falán. Végre megérkezik. Fék, s ő bár már számolt ezzel, mégis előre szökken egy aprócska lépésnyit. A robosztus belétemetkezik a kislány mellébe. Ráz rajta egyet. Fújj, gondolja magában a szigorú teremtés. Hirtelen bizseregni kezd a bal kézfeje. Istenem, fut át agyán a felismerés. A gyűrűm… Nem vettem le… Egyenruhában csak nem támadnak meg… Ébred benne veszélyérzete. A pár utána ered. Gyorsít léptein, majd kopogó sarkacskái szapora kipp-kopp hangon megindulnak a mozgólépcső irányába. Minél gyorsabban verdesi a fémes talpazatot, annál erősebben dübörög mögötte az imént őt még csak fikszérozó ember lépte. Végre eléri a lépcsőt. Kettesével ugrál fel rajta, mígnem beakad a vékonyka sarok. Kiemeli belőle lábfejét, otthagyja. Sántítva szalad a kijárat felé. Mire a térre ér, veszi észre, hogy harisnyája cafatokban lóg mezítelen lábán.
– Megbolondult? – kérdi a nagydarab ember. Kezében ott árválkodik cipője. Átadja. Remegő kézzel nyúl utána. Óvatosan a másikkal, nem azzal, amin a nagy értékű gyűrű csillog.
– Elnézést. Köszönöm – préseli ki nagy nehezen e két szófoszlányt. Az megszégyenítő módon játszik még picit, de végül csak elengedi a cipőcskét.
– Milyen szép egyenruha… mégis mily picike egérke lakik benne…– jókorát röhög egyenesen a szemébe fröcsögve mondandóját.
– Anyád – csúszik ki a nő száján a megbocsáthatatlan szó.
– A te anyád, mocskos kis ribanc! – üvöltözi az egyből. Szerencsére a járókelők köréje állnak. Így elballag a nő mellől. – Bántotta? – kérdi egy vézna, talán húsz éves formájú sápadt fiú.
– Nem, köszönöm. Kis félreértés csak – nyöszörgi bátortalanul.
– Tessék vigyázni vele. Ez nem tréfál. Ismerem. Nem régen szabadult, megölte az anyját.
Meg…öl…te…az…any…ját…koppan tudatában a rövid mondat minden egyes szótagja. Ő meg épp azt szidta akaratlanul. Megigazgatja magát. Hirtelen mozdulattal letépi harisnyáját mindkét lábáról. Bizarr mutatvány, az utca kellős közepén. Csínos húszas éveiben járó nő, friss diplomával, egyenruhában, amint közterületen a harisnyáját leveszi. Egyszerűen kilép belőle, majd vissza a topánkákkal, megindul a villamos állomás irányába. Idő közben hatalmasra duzzad a tömeg. Beáll a sorba, s ahogy megáll mellette a szerelvény, igyekszik felkapaszkodni a hátsó vagonba. Épp sikerül. Nagy nehezen elevickél az első ülésig. Az egyik oldalról a cipőjét tapossák, a másikról szoknyáját cibálják egyre lejjebb, végül az már ott csüng, majdnem a térdén. Nagy nehezen sikerül visszarántani, még mielőtt egy száll bugyiban érné el a végállomást. Ide-oda rángatja a jármű, hol a mögötte állóba, hol az ülés fémkapaszkodójába vágja bele magát. Minden reggel ez van, kár volt így kiöltözni, gondolja, majd hirtelen eszébe jut a gyűrű. Megkeresi táskáját, maga elé rántja. Kissé kinyitja, majd elrejti benne védtelenül maradt ujjait. Megnyugszik. Így már senki sem látja meg azt, amit nem célszerű ilyen tumultusban viselni. Mire a huszadik megállóhoz is elérnek, teljesen lezsibbad mindkét lába. Karja kitekeredve, még mindig a kapaszkodót cibálja. Végre üvölt a vezető, végállomás. A szorítás ereszt, ömlik lefelé a sok nép. Futás a buszváróba. Útközben, igyekszik betűrni kiszabadult ingét a szoknyájába. S ekkor lesz úrrá rajta a döbbenet. Majd elsírja magát. Leszakadt az ingjéről két gomb. Az egyik épp vékony teste ellenére megnőtt dús kebleit engedte szabadon, a másikat sikeredik elrejteni a szoknya korcába. Most mi lesz? Mint egy ágról szakadt… Így nem mehet be az állománygyűlésre. Felettébb elkeseredik. – Van tűm – szólítja meg egy aranyos nénike. Jöjjön, segítek. Meg van a gomb?
– Nincsen – válaszolja kétségbeesetten.
– Ejnye, no! Már nehogy sírva fakadjon ebben a csodálatos egyenruhában, kedves! Na, majd segítek a bajon, magára varrom. Vagy nézzük meg, hátha van az inge aljában pótgomb. S tényleg, ahogy alányúl szoknyájának, megráncigálva ingét alatta, bal oldalt a varratban ott húzza meg magát szerényen az. – Ne szenvedjen, majd én – mosolyog a néni. Ügyesen nyúl szoknyája alá, s pár csavarintással eltávolítja a keresett tárgyat. Kezei ügyesen járnak, s pillanatokon belül, már ismételten fedve az eltakarni kívánt testrész. Még leporolgatja a hátát, a váll lapokat is megigazgatja, majd útjára ereszti az ismételten rendezett, szép nőt. Alig végeznek, begördül a busz. Szerencsére arra felé, amerre ő tart, nem sokan utaznak, így könnyű szerrel talál magának ülő helyet. Megnyugszik. Közeledik a cél felé. Ma kitüntetik. Most lesz életének első igazán nagy napja. Megérdemli, hiszen végig döccenő mentesen végezte a főiskolát. Nagyot sóhajt, a jármű óvatosan behúz a megállóba. Leszáll. Egyenes háttal, fején a fehér kalapjával, menetel végcélja felé. Lassan, óvatosan megy fel a lépcsőn. Még egyszer megérinti útközben a gyűrűjét. Elégedetten érzékeli, hogy az az ujján díszeleg, nem veszett el a nagy forgatag ellenére sem. Lassan nyitják előtte az ajtót. Olyan hihetetlen érzés, mint amikor egy artista fut be életének első előadására, a porondra. Odabent halkan morajlik a már helyét elfoglaló, szintén ünneplőbe öltözött tömeg. Araszolva közelíti meg a széket. Óvatosan maga alá húzza, egyetlen finom mozdulattal kisimítva szoknyáját… s ekkor… csak ekkor tudatosul benne, hogy hiába szaladt, hiába menekült, hiába figyelt, hiába volt rajta az egyenruhája… mégis csak meglopták.
– Az órám! – kiáltja el hangosan magát.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: A homok


Vörösen izzik az ég alja, szelet jósolnak az angyalok… Tapasztalatlan gyermeki daccal áll magában, talán csak séta, kis eszmecsere annak, aki ebben a barátságtalan kinézetű tájban idegenül mozog. De furcsa, gondolja, s több jelentőséget nem tulajdonítva neki, a homokos, imitt amott rekettyebokrokkal tarkított faluszéli tájban rugdossa a buckákat maga előtt. Arca nedvesen csillog. Az izzó apróra zúzódott kőmaradvány visszaveti a pihenni készülő nyári napot, s az oly forrósággal simogatja bokáját, majd leperzselődik róla a bőr. Most azt sem érzékeli, csak nézelődik értetlenül. Mit is keres ő ott, ahol soha sem volt hazája, hol nincsen sem elődje, s hol még utódja is csak idegenül mozog. Messziről hallik a vonat trillája, zakatoló kerekei egyre közelítenek, táncoló sziluettje előtűnik az egyik zöldes-barna növénycsomó mögül. Pedig már este van, s még nem ereszt az ég szorítása, a világosság sem adja át helyét a sötétnek… csak az ő szíve dobol. Megbántva, értetlenül imbolyog. Tudja, mire végez a sétával, már minden rendben lesz, mert Isten olyan békés lélekkel áldotta meg, a harag nem tud gyökeret verni, csírái elpusztulnak mellének rejtekében sorban. A sárgás-vöröses valami egyre közeleg. Felnéz az égre, s úgy véli, lassan ráborul annak fátyla, félbehagyja útját, visszafordul, elindul haza. Már-már eléri a faluszéli első házat, amikor a lanyhás, lágy szellőből, hirtelen haragú őserő kezd tombolni, s oly fergeteges erővel dobálja a vézna testet maga előtt, hogy az majdnem felesik. Megáll egy pillanatra, visszanéz. Ott, ahol a narancsos izzó felhőt látta, most feketében gyászoló viharfelhő tombol. Futásnak ered, de a szél gyorsan utoléri, leveri a lábáról. – Mit akarsz? Az életemre törsz? – kérdi halkan, de már nem láthatja azt, ki orvul meg-támadta, szájában recsegve ropog az apró szemű, fanyar ízű homok, szemeit kellemetlenül betakarja a por. Ilyen lehet az a pillanat is, amiről a Bibliában olvasott, gondolja s megadóan, hasra vágja magát, karját ösztönösen feje köré húzva, összegörnyedve, nehogy ettől a szúrós valamitől megfulladjon. Fülét befogva várja, amikor az úr elragadja onnan, ahová most leborult. Ekkor csoda történik. Ahol az imént még indigóban tombolt az égbolt, most szelíd nárciszok lengenek, halványan mosolyog a Nap. Nagy nehezen kinyílik a morzsaléktól elnehezedett pilla, aprócska résén sikítva hatol be a fény. Juj, gyorsan kutatni kezdi zsebeit, előkapva egy ruhadarabot, melyet zsebkendőnek becézett még édesanyja. Szépen kikeményítve, vasaltan adta neki reggelente oda. Kitörli vele a sok aprócska szemcsét a pupillája környékéről. Viharnak már nyoma sincsen, amikor felocsúdva e furcsa jelenségből, elmosolyodva elindul otthona irányába. Na, eljött az igazság angyala, gondolja, s tudja e furcsa jelenség válasz buta, ostoba kérdéseinek halmazára. Oka nem volt a sértődésnek, férje nem bántotta meg, csak ő érzékenyebb a kelleténél. A világ halad a maga rendjén. Erőteljes szél kellett ahhoz, hogy belekóstoljon a táj jellegzetes homokviharába, mely meghozta kérdéseire a választ.
– Istenem, de szép az élet! – elővillanó fogsorából csak úgy pattogzik a finom por, jó nagyot köp, s már szalad is haza.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: A vihar


Anna, érdeklődve figyeli az egyre távolodó fákat, miközben a busz hátuljában heves vitába bonyolódnak a kártyázó férfiak.
– Dögöljek meg, ha meg nem eszem – ordítja az egyik cingártestű.
– Azt adja neked az Isten! – ripakodik rá társa, mire se szó, se beszéd bekapja az előtte heverő tétként felajánlott tízest. Akár egy hangyaboly, úgy élednek életre a gibicek. A busz csikorogva fékez. Az egyik szemlélő előreesik, sokatmondó puffanással ér padlót. Jókora derültséget okoz a látvány, nevetésbe fullad a korábbi heveskedés. Az első ülésről, kétségbeesetten jelzik, eleredt az eső. Mire begurulnak a kemping parkolójába, hatalmas robajjal szakad le az ég alja. Kis ideig még várakoznak, majd két alapos támadás közötti szepretésben leugrálnak sátraikat felhúzni.
– Piszkos hideg lett – állapítja meg egy soványka asszony. Gyorsan járnak a kezek. Míg a lányok építkeznek, a fiúk éktelen kurjongatások közepette takarítják el a sör maradékát.
– Lányok, irány a Balaton – kiáltja el magát az egyik asszony. Anna még soha sem látta a tavat, alig várja, hogy megpillanthassa. Ettől a vihar sem tántoríthatná el. Csak ne fújna ennyire, ez az érces tapintású, szúrós szél. Fejükön nylon zacskó. Mariska pecabottal igyekszik minél gyorsabban elérni a vízpartot
– Istenem¬, ilyen szépnek álmomban sem hittem volna – kiáltja el magát meghatottságában Anna, amint megpillantja a nagyra duzzadt hullámaival durcáskodó tájat. A végtelennek tűnő taréjok… indigóban sínylik valami homályos folt. Az lenne a túlsó part?! Ha majd kisüt a Nap, megkapja rá a választ. Talán túl sokat várt ettől a találkozástól. Várta az ismerkedés pillanatát, készült rá, csak mindent elront a hihetetlen erejű szél. Nyár van, mégis elég ennek a makacs, szeszélyes víznek egy csöppnyi vihar ahhoz, hogy kibírhatatlan hideget áramoltasson ki magából. Mennyi sóhajtó lélek lélegzik fel minden csobbanásban, amint a sziklás partnak csapódik… Anna libabőrössé válik a természet fagyos simogatásától. Borzalmas lehet a hátán hánykolódni ebben az ítéletidőben -gondolja. A stégen, mintha mi sem történt volna, kitartóan gubbasztanak a fogást leső, esőkabátos férfiak. Ki-ki a maga botját lóbálva, igyekszik bejuttatni horgát a tóba. Merész mutatvány, mindezt ellenszélben véghezvinni. A lányok összehúzódnak, egymást óvva a kellemetlen áramlattól. Sikertelenül. Alig negyed óra elteltével jéggé fagy bennük a lélek. Az egyik horgász megszólítja őket:
– Ugyan kedveseim, nem jobb lenne egy forralt bor mellett?
– De éppen, hogy jobb lenne – válaszolja sokat mondóan az idősebbik – lányok, utánam! – mire mindannyian hátat fordítanak a csalódott embernek és gyors léptekkel indulnak vissza a kempingbe. Erre felé könnyebben vették az akadályt, a visszafelé vezető úton már nehéz pajzsként feszülnek testükre az áttázott ingblúzok.
– A szentségit! Ez piszok rongy idő!
– Sebaj kislányok! Megisszuk azt a forralt bort, ha már ennyire nekiindultunk… Nézzétek, ott egy büfé. A fiúknak amúgy is mindegy...– szapora léptekkel indulnak meg az épület bevételére.
Nem kell bíztatni egyiket sem, erőltetett vidámságot tettetve követik. Mily nagy csoda a fiatalság… még azon is nagyot kacarásznak, amin későbben már csak sírni támadna kedvük. Nem annyira az itóka íze ingerli agytekervényeiket, mint a fedezék lehetősége. Bőrükön nagyokat koppant egy-egy kövérebbre hízott vízcsepp.
– Na, akkor végre itt szárazban lehetünk – harsonázza Anna.
– Ma berúgunk lányok! – kiált fel a középkorú.
– De be ám! – tromfolnak egyöntetűen a többiek.
Lerázzák magukról a vizet, olyanok, akár három elázott hosszú szőrű eb.
– Mi tetszik? – kérdi halkan, torkát sokatmondóan köszörülve egy pingvinszerű pincér. A korábbi csendet, halk zongoraszó töri meg, s a lányok is felnéznek végre. Döbbent tekintetük az első asztalra téved. Elegáns úriember tartja kezében karcsú poharát. Vele szemben csillogó flitteres ruhában ülő nő. Körös-körül habos damaszt, diszkrét ételszag csábítaná a tiszteletlen öltözetű társaságot az étterem belsejébe. Halásznadrágjaikban bizarr látványt nyújtanak.
– Na lányok, akkor itt ma nem iszunk – szólal meg Anna, melyre hirtelen fordulnak sarkon, akár három igazi katona. Odakint fájdalmasan mar hátukba a vihar újabb csatározása. A férfiak még mindég verik a blattot. A buszon egyetlen elemlámpa szolgáltatja a fényt, nekik ez már mit sem számít. Sietősen ülnek be, a sátrakat közben összedöntötte a huzat. Előkerül egy üveg konyak. Körbeadogatják, ki-ki vérmérsékeltének megfelelő gyorsasággal iszogatja a tömény párlatot. Tetőfokára hág a jókedv. Odakint csendes szellő lenget egy nylonzacskód. Elült a vihar, milliomnyi fényével pompázik az ég.
– Hatalmas halat fogtunk – töri meg a társaság addigi kártyatémáját viccesen Anna.
– Ebben az időben?! – hangzik a kiábrándító kérdés.
– Bizony akkorát, hogy még a botunk is beletört – de erre már mindenki hangos hahotázásba kezd.
– Egy kis kontyalávalót a dolgozó nőknek? – kérdi kacsintva a pénzevő.
Anna szeméből kicsurran a könny:
– Még álmomban sem gondoltam, hogy ilyen hatalmas… ilyen nagy a Ba… jaj, ba…a meg – mondaná, de nem marad rá ideje, a szokatlan ízű fanyar ital visszaköszönve hagyja el a torkát.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: A boldogság nyomában


Odakint csöndesen hull a hó. Hatalmas pelyhei betakarják a latyakot, mely az elmúlt nap olvadásából ered. Nem sokára itt a Karácsony. A szeretet ünnepe. A szél erre-arra himbálja az idétlenül lámpaoszlopra rögzített díszeket. Az ablakkal szemközt egy zöldséges bolt. Mindenki bemegy vásárolni, aki a kórházba igyekszik kedves betegét meglátogatni. Ki naranccsal, ki almával, de van olyan is, aki csak egy parkoló cédulával igyekszik át a túlsó oldalra, miközben szorosan húzza össze kabátját maga előtt. Furcsák az emberek. Olyan egyedinek képzelik magukat, mégis elég egy fuvallat ahhoz, hogy egyenruhaszerűen viseljék az amúgy különböző öltözéküket. A falon túl, hol lanyha művi melegben rándul a térd, lassan simítja végig pocakját egy asszony.
– Már nem sokáig bosszantasz – mondja ki halkan, fájdalmában belekapaszkodik az ablak alatti radiátorba. Türelem, méltóság… Edzi magát e két fogalomhoz, s bár mindent fontosabbnak tart a jajveszékelésnél, mégis felszisszen a szinte elviselhetetlen mértékben erősödő fájdalomtól. Egyre szaporábban nézegeti az időt. Mobiltelefonjának előlapját lesi, karóráját a férje pár hete eladta. Kellett a pénz. Már megint új vállalkozásba kezdett. Az elmúlt évben csődbe ment az amúgy sem túl sikeres vállalkozása. Vitte a végrehajtó a házat, meg kocsit is. Vigaszt csak ez az apróság tudna nyújtani. Akkor jön, amikor már nem várták. Szereti a férjét, bármit megtenne boldogulásáért. Vagyis majdnem mindent, mert a gyerekről nem tudott lemondani. Pedig kérte.
Ösztönösen nyomja meg a jól ismert billentyűt, úgy állította be, hogy ne kelljen keresgélnie.
– Két percesek a fájásaim. Még ideérnél, ha sietnél.
– Nem lehet. Dolgoznom kell. Tudod, megígértem, mire megszületik a fiam, rendes lakást szerzek. Kérlek, adj még pár napot, mire hazahozlak benneteket, minden a legnagyobb rendben lesz.
– Nem bírom ki egyedül. Legalább hívj, mert hamarosan szülni fogok.
– Nem lehet. Megbeszéltük… Légy türelemmel…
– Türelemmel? Én? Nem érted?! Szülök…A közös gyermekünknek készülök életet adni! Nem akarod látni, amikor a világra jön?
– Már hogyne akartam volna, de tudod, a munka… nincs pénzem. Értsd meg, nem tudok odamenni. Busszal hosszú lenne, a taxi sokba kerülne… Légy megértőbb velem, kérlek.
Újabb fájdalom szakítja meg a beszélgetést, s az asszony már nem is olyan nagy áhítattal guggol le az ablak alatti fűtőtest elé. Férj… munka… távolság… Kinek szüli ő ezt a gyereket és miért? Olyan sokáig vártak rá. Már negyven éves, férje is túl van életének javán. Hiszen akarták, volt idejük bőven… A karrier, a pénz, a munka… csak a munka… Bezzeg az anyja, ha tudná… Miért is nem szólt neki? Talán még nem késő, gondolja. Picit enyhülnek a görcsei. Hirtelen elönti valami ragacsos forróság. Felállna, nem bír. Kiabálni kezd. A bába kirohan, felsegíti. Beviszi a szülőszobába. Az egyik ágyon egy éppen frissen megszült asszony cirógatja hasán pihenő gyermekét. Férje karjában tartja mindkettőjüket. Kicsordul szeméből a könny. Milyen fiatalok, s mégis együtt örülnek az apró jövevénynek. Nekik nem számít a pénz? Ők boldogok nélküle? A zaklatottságtól rosszul lesz. Kesernyés nyálka önti el szájüregét. Hirtelen elsötétül minden, puha, furcsa világba érkezik, nem érezi a fájdalmat. Semmit sem érez, elindul a boldogság nyomában. Talán ahová érkezhet, ott nincsen karrier, és nincsen pénz. Egészen távol tőle, mintha egy tó fenekén úsznának szerettei. Édesapja nyújtja feléje ölelésre emelt karját, majd nagymamája akarja megérinteni. Ő is próbálkozik, de sehogyan sem bír elrugaszkodni, valami megmagyarázhatatlan erő visszahúzza a partra.
– Ébresztő kedves anyuka! – pofozza egy éltes asszonyság – kisfia született.
Magához tér, vissza kellett jönnie. Hiszen anya lett! – tör fel belőle a felismerés. Egyből a telefonját keresi – a gyerek… a gyerekünk… mondaná, de nincsen kinek. A másik végen nem veszik fel. Még mindég dolgozik… már megint dolgozik…
– Itt a babája kedves – mellére tesznek egy idomtalan, hosszított fejű, rút nyakiglábat. Acsarkodik, bömböl. Ösztönösen félrehúzza hálóingét. Az apró jövevény rácuppan, s ez olyan csodálatos érzéssel tölti el. Kezében a telefonja, úgy öleli a csecsemőt, mint egy kis idegent. Egyedül, némán, vár. Végre felveszik.
– Tessék – szól egy idegen női hang.
– A férjem? – kérdi természetesen – kezemben a fia, megszületett.
– Majd megmondom neki. Tudja, – köszörüli meg a torkát – szeretem… most együtt élek vele…
Csend… Kezéből a telefon kiesik.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Pestrenékról peszternák


Peszetrnákról….hupsz…– döccen egyet egész aprócska teste – peszternák…jönnek már a… na –, erre csak megpihen az árok szélén. Nehéz napja volt már megint. Az a pocsék pálinka, ha nem lenne…– gondolja, s dúdolja tovább ócska dalát. Imbo-lyogva nótázgat, már ülve, majd, mint akit fejbe talál az egész életének súlya, elterül.
– Uram, atyám! – csapja össze kezét csodálkozva Lidi. ¬ Jöjjön már valaki – sikong egyre hangosabban – A Pista bácsi itt fagyott jéggé az árokban, pucér seggel.
Sereglenek a szomszédok, hisz apró falvakban azonnal terjed a szó, mintha visszhang morajlana kétutcányit egyszerre. Félig letolt nadrággal, gatyája már korábban annak ülepében maradhatott, összegémberedve fekszik az árok mélyén az idős ember. Az előzőnapi latyak alaposan ráfagyott. Még reggel van, ilyenkor nem hagy szorításából Tél apánk, nehezen fogja elengedni azt, kit már egyszer foglyul ejtett. Csődül a tömeg, érkezik az orvos, a rendőrség szinte egyszerre. Igyekeznek el-távolítani minden bámészkodót a közeléből. Időközben, nem tudni pontosan mikor, és merről, de lámpaoszlopnak is meg-tenné, ahogy beáll a sarokra a bámészkodók elé a néhai virtus-kodó egyetlen gyermeke. A fiú fejét vállába húzva, rezzenéste-len arccal áll, onnan jól belátni a terepet, de mint aki megköny-nyebbült is egyben, úgy figyeli a történéseket. Ej, de sokszor fenyegethette ezt az aprócska ember, hogy nem mer közeledni még most sem hozzá!? Tartja a tisztes távolságot. Rá nem szól senki, ő maradhat. Mindenki ismeri, még a rendőrök is. Talán beidegződés diktálta félelem ez, vagy a szégyen… ki tudhatja? Az illetékesek rögzítenek minden vélt nyomot. Rövid idő eltel-tével szóban rekonstruálják a történteket. Jegyzetükre pecsétet, úgyis csak a kórboncnok tehet, de azért írogatnak szorgalma-san, valami plajbásszerűséggel, melyben nem fagyott még meg a tinta. A technikus ide-oda tologatja mérőszalagját, fényképezi a furcsán kitekeredett pózban megkövült testet. A kis öreg ala-posan megszívhatta magát, szivacs életet élt vénségére is ugyan úgy, mint legénykorában. Nem volt hajlandó tudomásul venni az elkopó életét. Mondják, talán elfáradhatott. Vagy épp dolgát végezte volna el, még mielőtt a fűtetlen sarkon túli házába ha-zatért volna. Ki tudja? Na meg egyébként is?!
Ott gubbaszt az árok legalján, elfagyott a hús, annyira hozzá illő a jelenet. Csak a fia áll még mindig mozdulatlanul.
A testet kiszabadítani igyekvők tovább találgatnak, miért is került ebbe a méltóságellenes pozitúrába. Talán álmában csúszhatott be az akkor még olvadt latyakba, vagy a gravitáció húzhatta le. Lényegtelen, most aztán alaposan megdolgoztatja a szemlét végző nyomozó urakat. A fia maga előtt kémlel egy fix pontot. Hiába kérdezik, csak fejével biccent néha-néha egyet. Mégis, érzékelhetően izzik benne a feszültség, még ebben a kutya rideg világban is. Csak robbanna végre… ömlesztve dur-ranna kifelé mindaz, ami ott dúl a szívében. Nem tudni, min tépelődik, talán csak illendően arra vár, hogy befejeződjön a köztéri jelenet.
Közben az orvos megpróbálja már ott a helyszínen meg-vizsgálni a tetemet úgy, amennyire lehet, majd addig mozgatják jobbra-balra a jégtömböt, míg a föld végre elengedi. Kiemelnék gyorsan, de ekkor az egyik ügyetlenül elejti, kicsúszik a kezéből. A furcsa testhelyzetből, átgurul a másik oldalára, s elővillan teljes csupasz valója, melyre csigaként fagyott rá alt-estének kifelé igyekvő nedve.
– Bassza meg! – kiáltja el magát a fiú.
Erre mindenki látni akar mindent, megismétlődik a korábbi jelenet. A tömeg szorításának ellenállni nem bíró pár rendőr, kénytelen egyre beljebb hátrálni a test irányában. A fiú ekkor mellé térdel, sapkáját levetve, eltakarja mindazt, amit más meg sem láthatott volna. Szeme sarkában megcsillan egy könny-csepp:
– Öreg! Még ezzel is gyötörted anyámat – mondja ki végre mindazt, ami benne a sok év alatt felgyülemlett.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Ködös reggelen

2014.12.19.


Sajdikékat két szép legénykével áldotta meg Isten, nagy örömükre. A kisebbik épp karácsony este született meg. Akkoriban még nem is gondolták volna, hogy ebben a lepusztult kisvárosban csak egymás barátai lehetnek, főként a városszéli kisutcában, ahol rajtuk kívül, már mindenki megkapta a magasságos behívóját, idő kérdése és lassan kiürülnek az aprócska, rozoga házak. Ahogy cseperednek, az ördöggel is felérne olyan csintalanok, olyan szemesek, mindent kifigyelnek, és mindenből játékot csinálnak. Van is belőle galiba elég. Mit tehetnek a sok koros ember közé szorult szülők mást, mint folyamatosan elnézést kérnek és bujkálnak a kényszerű panaszaik elől.

Az utca újra fényesre csiszolódott a hajnali ködben, késő ősz van, már rég lehulltak a falevelek. Zsiga mama (a férje után így szólítják) is óvatosan araszol hazafelé a már mindenki által ismert, legalább fél évszázados cekkerével, benne fél kilónyi fehér kenyér. Furcsa világban élünk, valamikor a fekete számított a legolcsóbb fajtának, ma fordítva, abból varázsoltak drága portékát és a fehérből értéktelent. Igaz, csak ők tudhatják, mennyi benne a liszt és mennyi az adalék, ami már nem búzának sikérje, hanem minden féle hulladékból, műanyagból gyártott emulgáló szer, mely aztán alaposan bedagad a sok sütőpor hatására a szegény nyugdíjas gyomrába. Van is ebből nehéz gond épp elég, sok kenyér, kevés illemhelyen szolgáló papírféleség...
Ezen a reggelen, Zsiga mamának mégis keservesre sikeredik a rövid út, olyan irgalmatlan erővel csavargatja a fájdalom összeszáradt belsőjét, hogy már-már kétséges, hogy hazaérne. Még egy lépés, na, még egy... az araszolás minden korábbinál nehezebben esik. A félig leszakadt kiskapu szerencsére nyitva, az udvar végébe keskeny kövekből kirakott járda vezet. Amolyan macskakövek, vagy tíz éve szedték fel az utcából, amikor szilárd útburkolattal öntötték le annak felszínét. Az ott lakó élelmes emberek, szépen elhordták, így a néni is. Későbben, miután elvonultak az útépítők abból rakatta ki az udvarának hátsó feléhez vezető keskeny járdáját. Felakasztja a necc táskát a bejárati ajtó kilincsére, és megindul még annál is nehézkesebben, mint eddig elért, térdeit kenve-fenve az udvar végében található pottyantó irányába. Homlokáról patakzik a reggel megivott keserű tea, még egy lépés, na, még egy, és még egy... végre eléri a kitűzött célt. Kicsapja annak három deszkából összeszegelt ajtaját, felső részén kis szív alakú kémlelő réssel. Belseje igen egyszerű, fa ülőke, vízöblítés erre felé még nem esedékes, ha megfelelt egy életen át így, erre a kis időre már minek költekeznének úri hívságokra... Jobb kéz felől virágos, hímzett papírtartó, gondosan, négyzet alakúra tépett, vágott mindenféle papírféleségekkel telegyömöszölve.
Végre sikeredik magát kiszabadítani a több kilónyi mackó-, cicanadrág, meleg alsó, cérnaharisnya fogságából, s mire ráülne a megváltást nyújtó deszkára, hirtelen hatalmas dörömböléssel a két ördögfióka elkezd ugrálni a bádog tetőn. Szegény Zsiga mama! Ülőke ide, ülőke oda, oly hirtelen szabadul meg szorult helyzetétől, mint még soha életében...
- Zsiványok! Megálljatok! - kiabálja, de már ugyan kinek? A két siheder hatalmas vigalommal ugrik le az illemhely tetejéről, és uzsgyi, mint akikbe áramot vezettek úgy tűnnek el a ködös utcában.
- Csibészek - nyögdécsel még egy ideig megszégyenülten, majd csak elmosolyodik - talán holnap sem ártana, ha eljönnétek...

Vissza a lap tetejére





Egyperceseimből

válogatás

Vissza a főmenübe


Kortársaim *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** Képkeretek