Tartalom

Vörösen izzik az ég alja, szelet jósolnak az angyalok… Tapasztalatlan gyermeki daccal áll magában, talán csak séta, kis eszmecsere annak, aki ebben a barátságtalan kinézetű tájban idegenül mozog. De furcsa, gondolja, s több jelentőséget nem adva neki, a homokos, imitt amott rekettyebokrokkal tarkított faluszéli tájban rugdossa a buckákat maga előtt. Arca nedvesen csillog. Az izzó apróra zúzódott kőmaradvány visszaveti a pihenni készülő nyári napot, s az oly forrósággal simogatja bokáját, majd leperzselődik róla a bőr. Most azt sem érzékeli, csak nézelődik értetlenül. Mit is keres ő ott, ahol soha sem volt hazája, hol nincsen sem elődje, s hol még utódja is csak idegenül mozog. Messziről hallik a vonat trillája, zakatoló kerekei egyre közelítenek, táncoló sziluettje előtűnik az egyik zöldes-barna növénycsomó mögül. Pedig már este van, s még nem ereszt az ég szorítása, a világosság sem adja át helyét a sötétnek… csak az ő szíve dobol. Megbántva, értetlenül imbolyog. Tudja, mire végez a sétával, már minden rendben lesz, mert Isten olyan békés lélekkel áldotta meg, a harag nem tud gyökeret verni, csírái elpusztulnak mellének rejtekében sorban. A sárgás-vöröses valami egyre közeleg. Felnéz az égre, s úgy véli, lassan ráborul annak fátyla, visszafordul, elindul haza. Már-már eléri a faluszéli első házat, amikor a lanyhás, lágy szellőből, hirtelen haragú őserő kezd tombolni, s oly fergeteges erővel dobálja a vézna testet maga előtt, hogy az majd felesik. Megáll egy pillanatra, visszanéz. Ott, ahol a narancsos izzó felhőt látta, most feketében gyászoló viharfelhő tombol. Futásnak ered, de a szél gyorsan utoléri, leveri lábáról.
– Mit akarsz? Az életemre törsz? – kérdi halkan, de már nem láthatja azt, ki orvul megtámadta, szájában recsegve ropog az apró szemű, fanyar ízű homok, szemeit kellemetlenül betakarja a por. Ilyen lehet az a pillanat, amiről a Bibliában olvasott, gondolja s megadóan, hasra fekszik, karját ösztönösen feje köré húzva, összegörnyedve, hogy nehogy ettől a szúrós valamitől megfulladjon. Fülét befogva várja, amikor az úr elragadja onnan, ahová most leborult. Ekkor csoda történik. Ahol az imént még indigóban tombolt az égbolt, most szelíd nárciszok lengenek, halványan mosolyog a nap. Nagy nehezen kinyílik a morzsaléktól elnehezedett pilla, aprócska résén sikítva hatol be a fény. Juj, gyorsan kutatni kezdi zsebeit, előkapva egy ruhadarabot, melyet zsebkendőnek becézett még édesanyja. Szépen kikeményítve, vasaltan adta neki reggelente oda. Kitörli vele a sok aprócska szemcsét a pupillája környékéről. Viharnak már nyoma sincsen, amikor felocsúdva e furcsa jelenségből, elmosolyodva indul el otthonába. Na, eljött az igazság angyala, gondolja, s tudja e furcsa jelenség válasz buta, ostoba kérdéseinek halmazára. Oka nem volt a sértődésnek, férje nem bántotta meg, csak ő érzékenyebb a kelleténél. A világ halad a maga rendjén. Erőteljes szél kellett ahhoz, hogy belekóstoljon a táj jellegzetes homokviharába, mely meghozta kérdéseire a választ.
– Istenem, de szép az élet! – elővillanó fogsorából csak úgy pattogzik a finom por, jó nagyot köp, s már szalad is haza.

Csöndesen hull a hó. Hatalmas pelyhei betakarják a latyakot, mely az elmúlt nap olvadásából ered. A falon túl, hol lanyha művi melegben rándul a térd, lassan simítja végig pocakját az asszony.
– Már nem sokáig bosszantasz – mondja ki halkan, fájdalmában belekapaszkodik az ablak alatti radiátorba. Türelem, méltóság! Edzi magát e két fogalommal, s bár mindkettőt fontosabbnak tartja a jajveszékelésnél, csak felszisszen a szinte elviselhetetlen mértékben erősödő fájdalomérzékelésében. Óráját figyeli, már az sem a régi, csak mobiljának lapját áll módjában megtekinteni, karóráját férje eladta. Kellett a pénz, új vállalkozásba kezdett. Ösztönösen nyomja meg a jól ismert billentyűt, úgy állította be, hogy ne kelljen keresgélnie.
– Két percesek a fájásaim. Még ideérnél, ha sietnél.
– Nem lehet. Dolgoznom kell. Tudod, megígértem, ha szülsz nekem egy fiút, rendes lakást szerzek. Kérlek, adj még pár napot, mire haza hozlak benneteket, minden a legnagyobb rendben lesz.
– Nem bírom ki egyedül. Legalább hívj, mert hamarosan szülni fogok.
– Nem lehet, az sokba kerül. Megbeszéltük… Légy türelemmel…
– Türelemmell? Én? Nem érted? Szülök… a közös gyermekünknek készülök életet adni… nem akarod látni, amikor a világra jön?
– Már hogyne akartam volna, de tudod, a munka… nincs pénzem. Értsd meg, nem tudok odautazni.
Újabb fájdalom szakítja meg a beszélgetést, s az asszony már nem is olyan nagy áhítattal guggol le az ablak alatti fűtőtest elé. Férj… munka… távolság… Kinek szüli ő ezt a gyereket és miért? Olyan sok évet vártak rá. Már negyven éves, a férje és túl van életének derekán. Hiszen akarták, volt idejük bőven… A karrier, a pénz, a munka… csak a munka… Hirtelen elönti valami ragacsos forróság, felállna, nem bír. Kiabálni kezd. A bába kirohan, felsegíti. Beviszi a szülőszobába. Az egyik ágyon egy éppen frissen megszült asszony cirógatja hasán gyermekét. Férje karjában tartja mindkettőjüket. Kicsordul szeméből a könny. Milyen fiatalok, s mégis együtt örülnek az apró jövevénynek. Nekik nem számít a pénz?
Sötét, már nem is észleli a világot, nincsen másik baba, sem sajátja, semmit sem érez, ahová elindult, talán ott már nincsen karrier és nincsen pénz.
– Ébresztő kedves anyuka! – pofozza, egy éltes asszonyság – kisfia született.
Erre magához tér, a telefonját keresi . A gyerek… a gyerekünk… mondaná, de nincsen kinek. A másik végen nem veszik fel. Még mindég dolgozik… már megint dolgozik…
– Itt a babája kedves – hasára tesznek egy idomtalan, hosszított fejű, rút nyakiglábat. Acsarkodik, bömböl, keresi a mellét. Ösztönösen félrehúzza hálóingét, rácuppan, s ez olyan csodálatos érzéssel tölti el. Kezében a telefonja, úgy öleli a csecsemőt, mint egy kis idegent. Egyedül, némán. Végre felveszik.
– Tessék – szól egy idegen női hang.
– A férjem? – kérdi természetesen – kezemben a fia.
– Majd megmondom neki. Tudja szeretem, együtt élek vele…
Csend… Kezéből a telefon kiesik.