Tartalom

Dezső Ilona Anna: A Guri


- Guri van a kőgödörben!- visítja, miközben apró ujjacskái belemarkolnak apja combjába.
Épp csak addig ér neki, érdeklődő szemecskéi felnéznek a férfira. A nap huncutul csillan fénylő pupilláján, majd az egyik kis gödröcskébe a szája sarkában megpihen.
- Látod apa! Ott, ni!
- Jaj, Istenem! - csapja össze kezeit a férfi, miközben nem ért ebből a furcsa mondatból, egyetlen szót sem.
- Az, mi az? - érdeklődik a legényke ismét.
A férfi valamit dünnyög, a fiúcska annyi mindent kitalál mostanában...
Megáll egy autó a házuk előtt, egy nő száll ki belőle, mellette az őt hazafuvarozó ember lépked, a gyerek nagyon örül nekik.
- Mamucsommal jöttél? - szegezi a férfinak kérdését váratlanul a gyerek.
- Nem! Golfikával.
- Mamucsom! - kiáltja, majd szorítja magához a nő lábait, aki erre ölbe veszi, és viszonozza a vége hossza nincsen ölelkezést.
- Te Jóska! A Mamucs én vagyok, nem a kocsi! - mire a vendég is hangos hahotába kezd.
- Ha már itt tartunk -, csókolja homlokon férje - mi a csoda az a guri?
- Ja? A guri! Hát az egy igen kényes jószág! - és elkezd mesélni...

Hol volt, hol nem volt, volt egy hatalmas kőgödör. Minden alföldi falucska határában van ilyen, nem is egy. Abba a kőgödörbe, ami ott fut el a mi zártkertünk aljában, és amiből csak nagy ritkán apad el a víz, szépen elbújhat a sok kidobott guri.
A gurik, igen kellemetlen túlélők, mindenki meg kívánna szabadulni tőlük. Miután elhasználódtak, útba vannak, így szép számmal dobálják egymásra őket az egyik telepen.
Hát egyszer egy ilyen guri, aki nem akart a többi alatt szétrepedni, életre kelt, és addig mocorgott, addig dobáltatta magát a széllel, míg egyszer csak élére nem állt, és akkor... na, akkor úgy elgurult, hogy meg se bírták fogni. Pedig nagyon akarták! Szaladt a telep vezetője, annak segédje, a kisinasa, meg a portás, meg a traktoros, meg a juhász, meg a... nos, mindenki, aki csak látta, amint gurult egészen ki a határba, ahol egyszer csak jó nagyot huppant. Eltűnt a kőgödörben. Az bizony megállította. Hiába jött segítségére az alföldi szél, hiába zizeget, nyöszörgött, onnan visszaút már nem volt. Minek is lett volna, amikor igen csak jó dolga van ott! Belsejében pihen egy aprócska küllő, aki véletlenül úszott be a csatorna vizébe, amikor a Berettyó zsilipjét egy kis időre megnyitották. Körbenőtte a vizisás, jó puha dunnával takarja be a mocsári liliom dús levele, úgy pompázik minden tavasszal, mint egy ékes váza. Alatta, öreg bakancsnak talpa védi a latyaktól, tetején jókora béka brekegi esti szerenádját. A partról meg egy szöszke legényke ébresztgeti, simogatja oldalát apró kavicsokkal, hogy rá is figyeljen már végre, hiszen miatta gyalogolt idáig! Kivel barátkozhat ő, ha a guri mindig lustálkodik? Kis kövér ujjai, legtöbbször elvétik a célt, de a guri ezt már régen megszokta! Olyankor úgy tesz, mintha eltalálta volna, és jó nagyokat huppan a bakancstalpra, amit a gyermek, hálás tapssal fogad. Sokat beszélgetnek egymással. A fiúcska mindent elmesél neki, olyan kevesen értik meg az ő nyelvét... na, de a guri... hát az mindent megért! Tudja, mikor, miért görbül sírásra a szájacskája, mikor bántják az angyalok, és mikor simogatja pocakját a sok pirosra érett cseresznye. Néha, még válaszol is neki. Olyankor minden féle badarságot összenyekken, csikorog, nyikorog, fintorog, bugyborékol... a vidám, őszinte kisbarát ropogósan kacag... Milyen kevés elég egy ilyen ártatlan emberkének ahhoz, hogy boldog legyen! Elég, ha van egy saját gurija. Mert bizony a guri, nagy kitaszítottságában is hasznos tud ám lenni!
Nem kár lett volna érte, ha ott marad a gumitemetőben?

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Rózsaszín Elefáncsi otthonra talál


A világ végétől egy faluval, volt egy öreg, odvas fa. Annak a tövében lakott egy icike-picike kis elefánt. Muszáj volt neki ott meghúzódnia, mert olyan nagyon aprónak bizonyult a társai mellet, hogy csak! Az anyukája mindent elkövetett, hogy a többi elefánt gyerek befogadja. Oda is vezette a többi tehén elé, mert mustrát szoktak tartani a gyerekek között, mielőtt elvinnék őket az óvodába.
A kis elefánt egyből alkalmatlannak bizonyult, mert nem elég, hogy kicsi lett a termete, de még rózsaszínre is sikeredett. Jókorát derült rajta a sok elkényeztetett nebuló, még csúfolkodtak is! Így a cseppség mindjárt az első közös alkalmat édesanyja hátsó lábai közé húzódva, annak farkába kapaszkodva töltötte. A mama nagyokat trombitált a többiek irányába, jelezvén nemtetszését a csorda viselkedése miatt. Óvatosan visszavezette apróságát az öreg fa tövébe, majd az elefánt gyerek bebújt az odú nyirkos hűvösébe pihenni. Mire felébredt a nap már a fa gyökereit szárítgatta.
Cérnavékony hangocskáján hívogatta az anyukáját, kutatott, keresett, sírdogált, de sem a mamáját, sem a csordát nem találta semerre sem. Mit volt mit tennie, elindult megkeresni a hozzá hasonló szerzeményeket. Ahogy mendegélt szipogva, nagy-nagy szomorúságában egy hatalmas árokhoz ért.
Víz csordogált annak alján és valami fura nagy, kerek, fekete idomtalanság ékeskedett az oldalán. Egy béka berekkentette üdvözletét felé:
- Miért keseregsz? - Zsizsegte oda neki a nagy feketeség, a maga hangján.
- Elveszítettem az anyukámat - trombitálta vissza neki a magára maradt rózsaszín apróság.
- De, hiszen erre nem is laknak elefántok! Honnan tévedtél ide, ahová csak ürgék, meg mezei egerek járnak? Mindjárt jön a kánya és magával ragad, mássz le ide mellém, hogy megvédhesselek.
- Onnan jöttem, mutatna egy távoli pont irányába, de amint hátranéz, bizony minden fa egyformán nagynak tűnik, már nem is tudja eldönteni melyik irányból is indult el.
- Az én anyukám... Biztosan szégyellt a többi elefánttól, mert ők mind olyan nagyok voltak, én meg... - kezdett el sírni az apró elefánt.
- Na, egyet se búsulj! Épp jó helyen jársz! Mindjárt jön az én kis barátom, ő is olyan kicsike, mint te vagy, majd csak felvidítjátok egymást...
Még be sem fejezte mondandóját, amikor valami furcsa felhőszerűség kezd el közeledni feléjük. Ijedtében, gyorsan a kerek feketeség védelmébe akar jutni, de egy nyálkás kövön elcsúszik, beleesik a vízbe. Csikorgás, nyikorgás, mozgó doboz áll meg a vájat szélénél. Kedves, kerekarcú legényke pattant ki belőle, fut egyenesen a barátjához.
- De jó, hogy itt vagy! Megvártál! Látod apa! - szól vissza egy óriásra nőtt árnyéknak, ami vészjóslóan közelít Elefáncsihoz. - Itt a gurim! Gurikám, a kőgödörben! Gurim!– örömében tapsikol apró, pufók kezeivel.
- Hát te ki vagy? - Emeli ki az árnyék, a már teljesen elázott csöppséget a meder aljából?
- Elefáncsinak hívott az anyukám- szipogja a tenyerében.
- Ne félj tőlem, te kis buta! Hazaviszlek az én birodalmamba, ott majd jó dolgod lesz, a kisfiam nagy becsben fog tartani tégedet is.
- Petikém!- szól a gyermeknek az óriás - Nézd, mit adott a gőködör! Ugye milyen aranyos?
- Az, mi az?- kérdi a kisfiú azonnal, otthagyva kedvenc barátját.
- Egy rózsaszín plüsselefánt!
- Kell! - emeli fel kezecskéit.
- Nem kell! Kérem - javítja ki. - Majd otthon megkapod, előbb megmossuk, mert ki tudja milyen messziről érkezett hozzánk!
Hát így talált otthonra rózsaszín Elefáncsi, aki azóta is nagy boldogságban él a már igen csak nagyra nőtt barátjával.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Tündérkert


Sehol sincsen országnak, van egy tündérkertje. Olyan tágas, olyan szép az, hogy megfér benne minden ott lakó tündérke. Szépen beosztják maguknak az időrendet, vannak reggeli tündérek, akik a déliek melegénél szárítgatják harmatcseppes szárnyaikat, a déliek, kik az estikhez nyújtják ásításra szájacskáikat. És vannak az est tündérek. Na, azok aztán, hallod?! Ki látott még ily nagy csodát?! Világítanak ezer színben, és a buta emberek azt mondják rá, hogy csak egy kis bogár. Pedig nem az, higgyétek el nekem, tündérek ők, a szó legnemesebb értelmében. S mikor a kis gyerekek álomra hajtják aprócska fejecskéiket, az anyukák is eldünnyögik esti meséiket, a villanyt lekapcsolják, azonnal ott teremnek az ablakkávában és vigyáznak a vadócok álmára, hogy a rossz tündérek el ne rontsák azokat, ők tartanak világosságot egész éjjel, adják az őrséget át majd a hajnal tündéreknek. Azok meg fáradhatatlanul tartják aprócska lámpásaikat, olyan lelkesek, hogy mire kisüt a napocska, eláznak a reggeli harmattól teljesen. A déli angyalok a legkedvesebbek. Ők teletömik a gyerekek pocakját, mindenféle finomsággal, amit a Föld megterem ebben a hatalmas tündérkertben. Így történt egyszer az, hogy a déli tündér valami zöld pempőset főzött ebédre az egyik aranyos, pozsgás arcú legénykének. Ám ő, ahogyan abba beleütötte kanalát, fanyalogva abba is hagyta az evést.
– Pfuj!– mondta, és már állt is volna fel az asztaltól, szaladt is volna ki a kertbe játszani, de ekkor a tündérke, megrázta szárnyait előtte és így szólt!
– Tegyünk fogadást!
– Fogadást?– kérdezte a kisfiú szemét, száját eltátva – az meg mi?
– A fogadás olyan dolog, hogy mondunk valamit, és ha te nyersz, akkor mehetsz játszani, de, ha én, akkor megesszük ezt a fincsi főzeléket, és utána pihenünk egy sort.
– Pihenni? Enni? Nincs nekem arra időm… – Válaszolta a gyerek, és már szaladt is volna ki egyből az ajtón.
Igen ám, csak a rossz tündérek is lesben állnak folyamatosan és elveszik a jók figyelmét. Így történt akkor is, és a jó tündér, mire észbe kapott, szaladt a kisfiú után, de az megbotlott, és akkorát esett keresztül a küszöbön, hogy azonnal felrepedt az álla. Lett is egyből hatalmas nagy galiba. A jó tündér repkedett, csapkodott a szárnyacskáival, kétségbeesetten, hiszen valahogyan mégis csak meg kellene hallania az anyukának a másik szobában, aki épp valamit keres, mert a postás néni kérte rá, az meg ott áll a bejárati ajtónál… de nem hallották a rettenetes puffanást. A fiúcska megijedt, hirtelen fel sem fogta, mi történt, csak ült, ült és nézegette, hogy csurran valami ragacsos izé az ölébe. Megkóstolta, sós volt, vagy talán nem is, inkább édes, de milyen meleg… és abban a pillanatban kinyílott az ajtó. Berontott rajta a család barna színű vizslája. Nagy szemei szinte kigúvadtak a látványtól, szájával megkapta a kisgyermek ruhácskáját hátulról és vonszolta volna kifelé magával, de sehogyan sem tudott megbirkózni a hatalmas súlytöbblettel. Akkor kapott erőre a tündérke, és segített a kutya lánynak egyből. Nagy nehezen tolták, húzták, pofozgatták az ijedtségtől kővé dermedt kisfiút. Egyetlen szó sem tudott szólni. A nagy huzavonára, kutya nyüszítésére szaladt is be az anyuka rögvest, és istenem, hát mit látott? Látta, amint a kutyus próbálja pofozni az ő drága kisgyerekét, hogy szólaljon már meg végre. Persze, hogy félreértette a helyzetet egyből, és azt hitte, a kutya okozta a sérülést, vagy lökte el a gyereket. Megkapta hát a grabancát, és úgy kivágta, csak úgy nyekkent a szegény pára. A gyereket meg, úgy ahogyan volt, ölbe kapta és már szaladt is vele az orvosi rendelőbe. Segítette a tündér is benne, hiszen nélküle, egészen biztos nem lett volna olyan sok ereje, hogy egy szuszra lefussa a nehéz gyerekkel a karján a nagy távolságot. Odaérve, a kisfiú is oldódni kezdett lassacskán, és sírva mesélte el, mi is történt valójában. A doktor bácsi gyorsan rendezte a hibát, és egy apró kapcsocskával szépen egymásra illesztette a kihasadt bőrt.
– Jé, szakállam nőtt, anya! Kiáltott fel a tükörbe nézve, elégedetten a kisfiú.
– Tényleg… és milyen szép vagy vele! – Válaszolta hálásan az anyuka.
– De hol a Liza?
Egy egész órába tellett, míg megtalálták a drágát, elbújt sértődötten az ülőgarnitúra mögé, ott zokogott, mert az igazságtalanság, az olyan nagy volt, amit egy kutyaszív sem tud elviselni. Majd megszakadt hát neki. Az asszony nem szólt egy szót sem, hanem gyorsan átment a boltba, és vett két csokit, abból a finomabbik fajtából, és hazaérve elkezdte csalogatni a házi kedvencet kifelé a szoba közepére. De az bizony csak nem jött. Sírt és rá se nézett a gazdasszonyára, de még annak csokijára se. Ekkor a kisfiú kiment a konyhába, és aranyosan levette az asztalon hagyott spenótot, hozott még egy kanalat, és bemászott az ülőgarnitúra mögé.
– Látod kis kutyám? – fogadott velem az angyal, most megnyerte a fogadását, megeszem, de segíts, kérlek, mert egymagam soha nem tudnám megenni ám.
Szépen lassan, egy kanállal nekem, eggyel neked, elfogyott a spenót. A tündérke nézte, nézte könnybe lábadt szemmel, de bizony, mire végre megették a zöldfőzeléket, aminek olyan pazar illata volt, hogy még az ő nyála is összecsurgott a szájában, már beesteledett, és ő beleásította magát az est tündér ölébe és elaludt.
A kutyus is jóllakottan, elfeledve minden búját, baját előmerészkedett a kanapé mögül, a kisfiú kedve is jobb lett tele hassal, hatalmas fehér szakállal az állán, és már nyoma sem maradt a déli csetepaténak, játszottak, szaladgáltak az asztal körül ugyanúgy, mint minden este. Azóta megnőtt a gyerek, a kutyust elvitte az álomtündér magához a tündérkertbe, hogy őrizve legyen ott minden kisgyerek, míg eteti őket a déli tündér, és épp nincsen bent egy felnőtt sem a szobában. A spenóthoz amúgy sincsen már szükség rá, hiszen olyan kisgyerek, akit a déli tündér a Liza kutya segítségével etet, és ne enné meg a csodás zöldséget, nem él a tündérkertben. Sőt, még felnőtt korában is imádja minden ott felnőtt gyermek, és degeszre eszi magát belőle, annak emlékére, ahogy elveszítette a kisfiú a fogadását. Hogy ez most mese volna vagy valóság, nem tudom, nekem ezt az est tündér mesélte el, amikor az anyukám betakargatott és lekapcsolta a villanyt. Ő odasettenkedett az ablakom kávájára, és onnan suttogta ezt halkan a fülembe. Ő biztosan jól tudja, elvégre neki a déli tündér mondta el, aki mindezek után álmosan ásítozva hajtotta álomra fejét az ölében. Ha te is nehezen alszol el, jusson eszedbe, nézz az ablakodra, és lásd meg a tündéremet, ott van az, épp téged figyel, és ahogy behunyod a szemed, világítani fog neked az aprócska mécsesével, és halkan susogja majd szebbnél szebb meséit a fülecskédbe. Csak higgyél benne, mert a tündérek itt vannak melletted.

Vissza a lap tetejére



MESÉK

válogatás

Vissza a főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek