Tartalom

Dezső Ilona Anna: A Guri


- Guri van a kőgödörben!- visítja, miközben apró ujjacskái belemarkolnak apja combjába.
Épp csak addig ér neki, érdeklődő szemecskéi felnéznek a férfira. A nap huncutul csillan fénylő pupilláján, majd az egyik kis gödröcskébe a szája sarkában megpihen.
- Látod apa! Ott, ni!
- Jaj, Istenem! - csapja össze kezeit a férfi, miközben nem ért ebből a furcsa mondatból, egyetlen szót sem.
- Az, mi az? - érdeklődik a legényke ismét.
A férfi valamit dünnyög, a fiúcska annyi mindent kitalál mostanában...
Megáll egy autó a házuk előtt, egy nő száll ki belőle, mellette az őt hazafuvarozó ember lépked, a gyerek nagyon örül nekik.
- Mamucsommal jöttél? - szegezi a férfinak kérdését váratlanul a gyerek.
- Nem! Golfikával.
- Mamucsom! - kiáltja, majd szorítja magához a nő lábait, aki erre ölbe veszi, és viszonozza a vége hossza nincsen ölelkezést.
- Te Jóska! A Mamucs én vagyok, nem a kocsi! - mire a vendég is hangos hahotába kezd.
- Ha már itt tartunk -, csókolja homlokon férje - mi a csoda az a guri?
- Ja? A guri! Hát az egy igen kényes jószág! - és elkezd mesélni...

Hol volt, hol nem volt, volt egy hatalmas kőgödör. Minden alföldi falucska határában van ilyen, nem is egy. Abba a kőgödörbe, ami ott fut el a mi zártkertünk aljában, és amiből csak nagy ritkán apad el a víz, szépen elbújhat a sok kidobott guri.
A gurik, igen kellemetlen túlélők, mindenki meg kívánna szabadulni tőlük. Miután elhasználódtak, útba vannak, így szép számmal dobálják egymásra őket az egyik telepen.
Hát egyszer egy ilyen guri, aki nem akart a többi alatt szétrepedni, életre kelt, és addig mocorgott, addig dobáltatta magát a széllel, míg egyszer csak élére nem állt, és akkor... na, akkor úgy elgurult, hogy meg se bírták fogni. Pedig nagyon akarták! Szaladt a telep vezetője, annak segédje, a kisinasa, meg a portás, meg a traktoros, meg a juhász, meg a... nos, mindenki, aki csak látta, amint gurult egészen ki a határba, ahol egyszer csak jó nagyot huppant. Eltűnt a kőgödörben. Az bizony megállította. Hiába jött segítségére az alföldi szél, hiába zizeget, nyöszörgött, onnan visszaút már nem volt. Minek is lett volna, amikor igen csak jó dolga van ott! Belsejében pihen egy aprócska küllő, aki véletlenül úszott be a csatorna vizébe, amikor a Berettyó zsilipjét egy kis időre megnyitották. Körbenőtte a vizisás, jó puha dunnával takarja be a mocsári liliom dús levele, úgy pompázik minden tavasszal, mint egy ékes váza. Alatta, öreg bakancsnak talpa védi a latyaktól, tetején jókora béka brekegi esti szerenádját. A partról meg egy szöszke legényke ébresztgeti, simogatja oldalát apró kavicsokkal, hogy rá is figyeljen már végre, hiszen miatta gyalogolt idáig! Kivel barátkozhat ő, ha a guri mindig lustálkodik? Kis kövér ujjai, legtöbbször elvétik a célt, de a guri ezt már régen megszokta! Olyankor úgy tesz, mintha eltalálta volna, és jó nagyokat huppan a bakancstalpra, amit a gyermek, hálás tapssal fogad. Sokat beszélgetnek egymással. A fiúcska mindent elmesél neki, olyan kevesen értik meg az ő nyelvét... na, de a guri... hát az mindent megért! Tudja, mikor, miért görbül sírásra a szájacskája, mikor bántják az angyalok, és mikor simogatja pocakját a sok pirosra érett cseresznye. Néha, még válaszol is neki. Olyankor minden féle badarságot összenyekken, csikorog, nyikorog, fintorog, bugyborékol... a vidám, őszinte kisbarát ropogósan kacag... Milyen kevés elég egy ilyen ártatlan emberkének ahhoz, hogy boldog legyen! Elég, ha van egy saját gurija. Mert bizony a guri, nagy kitaszítottságában is hasznos tud ám lenni!
Nem kár lett volna érte, ha ott marad a gumitemetőben?

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Rózsaszín Elefáncsi otthonra talál


A világ végétől egy faluval, volt egy öreg, odvas fa. Annak a tövében lakott egy icike-picike kis elefánt. Muszáj volt neki ott meghúzódnia, mert olyan nagyon aprónak bizonyult a társai mellet, hogy csak! Az anyukája mindent elkövetett, hogy a többi elefánt gyerek befogadja. Oda is vezette a többi tehén elé, mert mustrát szoktak tartani a gyerekek között, mielőtt elvinnék őket az óvodába.
A kis elefánt egyből alkalmatlannak bizonyult, mert nem elég, hogy kicsi lett a termete, de még rózsaszínre is sikeredett. Jókorát derült rajta a sok elkényeztetett nebuló, még csúfolkodtak is! Így a cseppség mindjárt az első közös alkalmat édesanyja hátsó lábai közé húzódva, annak farkába kapaszkodva töltötte. A mama nagyokat trombitált a többiek irányába, jelezvén nemtetszését a csorda viselkedése miatt. Óvatosan visszavezette apróságát az öreg fa tövébe, majd az elefánt gyerek bebújt az odú nyirkos hűvösébe pihenni. Mire felébredt a nap már a fa gyökereit szárítgatta.
Cérnavékony hangocskáján hívogatta az anyukáját, kutatott, keresett, sírdogált, de sem a mamáját, sem a csordát nem találta semerre sem. Mit volt mit tennie, elindult megkeresni a hozzá hasonló szerzeményeket. Ahogy mendegélt szipogva, nagy-nagy szomorúságában egy hatalmas árokhoz ért.
Víz csordogált annak alján és valami fura nagy, kerek, fekete idomtalanság ékeskedett az oldalán. Egy béka berekkentette üdvözletét felé:
- Miért keseregsz? - Zsizsegte oda neki a nagy feketeség, a maga hangján.
- Elveszítettem az anyukámat - trombitálta vissza neki a magára maradt rózsaszín apróság.
- De, hiszen erre nem is laknak elefántok! Honnan tévedtél ide, ahová csak ürgék, meg mezei egerek járnak? Mindjárt jön a kánya és magával ragad, mássz le ide mellém, hogy megvédhesselek.
- Onnan jöttem, mutatna egy távoli pont irányába, de amint hátranéz, bizony minden fa egyformán nagynak tűnik, már nem is tudja eldönteni melyik irányból is indult el.
- Az én anyukám... Biztosan szégyellt a többi elefánttól, mert ők mind olyan nagyok voltak, én meg... - kezdett el sírni az apró elefánt.
- Na, egyet se búsulj! Épp jó helyen jársz! Mindjárt jön az én kis barátom, ő is olyan kicsike, mint te vagy, majd csak felvidítjátok egymást...
Még be sem fejezte mondandóját, amikor valami furcsa felhőszerűség kezd el közeledni feléjük. Ijedtében, gyorsan a kerek feketeség védelmébe akar jutni, de egy nyálkás kövön elcsúszik, beleesik a vízbe. Csikorgás, nyikorgás, mozgó doboz áll meg a vájat szélénél. Kedves, kerekarcú legényke pattant ki belőle, fut egyenesen a barátjához.
- De jó, hogy itt vagy! Megvártál! Látod apa! - szól vissza egy óriásra nőtt árnyéknak, ami vészjóslóan közelít Elefáncsihoz. - Itt a gurim! Gurikám, a kőgödörben! Gurim!– örömében tapsikol apró, pufók kezeivel.
- Hát te ki vagy? - Emeli ki az árnyék, a már teljesen elázott csöppséget a meder aljából?
- Elefáncsinak hívott az anyukám- szipogja a tenyerében.
- Ne félj tőlem, te kis buta! Hazaviszlek az én birodalmamba, ott majd jó dolgod lesz, a kisfiam nagy becsben fog tartani tégedet is.
- Petikém!- szól a gyermeknek az óriás - Nézd, mit adott a gőködör! Ugye milyen aranyos?
- Az, mi az?- kérdi a kisfiú azonnal, otthagyva kedvenc barátját.
- Egy rózsaszín plüsselefánt!
- Kell! - emeli fel kezecskéit.
- Nem kell! Kérem - javítja ki. - Majd otthon megkapod, előbb megmossuk, mert ki tudja milyen messziről érkezett hozzánk!
Hát így talált otthonra rózsaszín Elefáncsi, aki azóta is nagy boldogságban él a már igen csak nagyra nőtt barátjával.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: A tarka lepke


Hol volt, hol nem volt, talán nem is ezen a réten, hanem egy másikon élt egyszer egy tarka lepke. Elhatározta, hogy átrepüli a világ legmagasabb hegyét. Szállt, szálldogált egyik virágról a másikra, míg csak ezek a virágok egyszer el nem fogytak. Akkor megijedt.
– Istenem! – kiáltott fel hangosan – mégsem fogok tudni átrepülni a hegyen?
–De igen – válaszolta egy belső hang – te csak repülj, ne hagyd megmerevedni a szárnyaidat, mert akkor azok megkeményednek és megfagysz, elérted a csúcs lábát, itt már nagyon hideg van. Ha megállsz, és engedsz a kísértésnek, meghalsz, ha folyamatos mozgásban maradsz, akkor meg tudod csinálni a kitűzött célt.
A lepke megfogadja, nem áll meg, míg meg nem hallja ezt a csodás hangot újra, hogy megállásra szólítja majd fel.
– Hahó!– bökdösi oldalba valami érdekes hideg nyálkás izé.
– Te ki vagy? – kérdezi a pille tőle.
– Én vagyok az esőcsepp, aki friss vízzel látott el eddig is téged, meg a virágaidat, melyek szirmai alá bújtál el tőlem mindig. Most eljöttél hozzám, üdvözöllek.
– De te túl hideg vagy, és nem elég vizes – válaszolja neki a pillangócska, még erősebben csapkodva szárnyacskáit, nehogy elázzanak azok ebben a valamiben.
– Így van, mert én az ónos eső vagyok – válaszolja neki az idegen –, itt a hegyen már a kisöcsém megöregszik, és egyesülni szokott velem – ez az én birodalmam, kérlek, jöjj be a házamba, és vacsorázz velem.
Csábító a meghívás, de a pillangó belső hangja nem szólal meg, így ő nem fogadja el a kedves invitálást, még erősebben csapkodva száll magasabbra, egyre magasabbra. A jeges eső meg még jobban csapkodja, fájdalmasabb annak minden érintése, de ő meg nem áll, csak repül a kitűzött célja irányába. Egyszer csak valami mennybéli szépség csillan az orra hegyén. Egy helyben röpködve, picikét lassítva, de meg nem állva teljesen, megkérdezi a hideg csodát:
– Te ki vagy?
– Én a hópehely vagyok – csiklandozza az meg már nem csak az orra hegyét.
– Mit akarsz tőlem, miért állítasz meg?
– Nem állítalak meg, te jöttél el ide hozzám, az én birodalmamba. Nézz körül, itt minden az enyém, vagy eljössz velem vacsorázni a házamba, vagy rád telepedek egyre nagyobb és nagyobb súllyal, és akkor lehúzlak a mélybe, oda, ahonnan elindultál.
A pillangó picikét gondolkodik, de akkor rájön, ez csapda, ő nem állhat meg, nem mehet el vacsorázni ezzel a hópehellyel. Száll tovább és tovább. Kínos fájdalom szakítja testét, fázik, csapkodja a hópehely, folyamatosan sugdos valamit a fülébe, amit ő már egyáltalán nem hall meg, mert nem akarja meghallani.
– Repülj pillém, repülj!– visszhangzik egyre messzebbről a már jól ismert hang.
Összeszorított szájjal száll célja felé. Ahogy repked egyre magasabbra és magasabbra, eltűnnek a hópihék is körüle. Ám valami még borzalmasabb dolog közelít irányába, hasonló alakzattal ütlegelve hátát, a hat ága csupa ólomsúlyú éles késként szabdalja testét. Megtámadja szárnyát is, megpróbálja felaprózni, de ő egyre gyorsabban száll még magasabbra, hogy ne tudja a sok él őt eltalálni. Ki vagy te, hogy ilyen borzalmas fájdalmat okozol nekem? Bántottalak én, hogy meg akarsz ölni? – kérdezte a lepkécske könyörögve és kétségbeesve.
– Ki vagy te, hogy ily kegyetlenül akarsz engemet megölni? – kérdi szinte életéért esedezve a tarka lepke.
– Én vagyok a jég – válaszolja amaz –, te törtél be a birodalmamba, ide nem illik ám csak úgy kéretlenül bejönni, előtte tedd tiszteletedet a házamban, vacsorázz velem, majd eldöntöm, melyik úton haladhatsz tovább – válaszolja keményen a hideg jég.
A pillangó egyből érzi, hogy nagy bajban van, most nem szabad megállnia, mert ha megáll, akár egyetlen percre is, meghal. Hát tovább repül. Csapkodva a jég szilánkjaival minden oldalból, a pillangó halad feljebb és feljebb, a kitűzött cél felé, nem törődve testének nyilalló fájdalmaival.
Egyszer csak, nagy hirtelen hatalmas fény támad előtte. Nem mer felnézni, csak száll tovább. Apró csillagok simogatják testét, és lágyan kenegetik sebeit valami finom puha anyaggal, amiről nem tudja, mi lehet.
– Kik vagytok? – kérdezi tőlük kétkedve.
– A kitartás angyalai. Azért jöttünk, hogy segítsünk neked átkelni a hegyen, begyógyítjuk sebeidet, melyeket a hó és a jég okozott az úton. Jer és pihenj meg házunkban, vacsorázz velünk, majd reggel ráérsz továbbsietni utadon.
A pillangó rettenetesen fáradt, folyamatosan érezi a gyötrelmes fájdalmat, de tudja, nem állhat meg, mennie kell tovább, mígnem egyszer túljut ezen a hatalmas hegyen. Még erősebb a fény, és ő még jobban beszorítja szemecskéit, száll magasra a hegy csúcsa felé. Hirtelen lanyhás, kellemes szellőt érez, ami magával ragadja és segíti feljutni a csúcsra. Már majdnem leáll a csapkodással, mert érezi, azt a felesleges könnyebbséget, ami ebből a jó erőből árad, ez a csodálatos valami most azért jött, hogy neki segítségére legyen, hogy segítse elérni a célját, hisz felrepíti, nem kell már tennie érte semmit sem. Megkérdezi tőle:
– Te ki vagy?
– Én vagyok a jó szándék szele, eljöttem hozzád, hogy a segítségedre legyek és feljuttassalak a csúcsra, jöjj, támaszkodj belém, pihenj meg, mire megvacsorázol és kialszod magadat az ölemben, már ott is leszünk, gyűjts erőt a lefelé menethez.
De a pillangó egyből tudja, hogy csapda a lágy szél érintése, ő nem állhat meg, s bár hálásan fogadja a szellő segítségét, hiszen az jócskán megkönnyíti harcát az elemekkel, nem áll meg, nem fekszik bele annak ölébe, és nem vacsorázik vele. Halad egyre feljebb és feljebb, a kitűzött célja irányába.
Ahogy így szálldogál, egyszer valami hihetetlen dolog történik vele. Kezdi érzékelni, hogy útja már nem felfelé vezet, hanem egyenletesen, kellemes hőmérséklet veszi körbe, és már nem csapkodja testét a jeges eső, sem hó, sem jég, sem szél, hanem a nap lágy sugarai veszik körbe. Imitt-amott megjelenik egy-egy kedves színfolt alatta.
– Jé! – csodálkozik el! – de hiszen ez is valamiféle virág. Száll, szálldogál, megállni nem mer, mert nem hallja a korábbi hangot, ami megígérte, hogy ha kitartó lesz, majd ő szólni fog, csak repüljön tovább és tovább. Megkordul a pocakja is, éhes szer felett, de tudja, még nem érkezett el az ő vacsorájának ideje. Ahogy így halad tovább és egyre tovább, nagyobb színfoltok jelennek meg előtte, útja hirtelen lefelé vezet és a sok inger, ami szemeit éri, fájdalommal hasít a lelkébe.
– Hol vagy, hang? – kérdi könyörgőre véve – miért nem szólalsz meg már?
De az hallgat. Szipogva repdes tovább, egyre tovább, egyre mélyebbre. Kétségbeesve, ijedtségtől majdnem megdermedve repül, a pánik, ami úrrá lesz rajta, egyre fáradtabbá teszi, mire végül megszólal a hang:
– Miért félsz ennyire? Miért nem bízol magadban?
– Bízom én – válaszolja elcsigázott hangon, csak vártalak és megijedtem. Amíg a sok rossz vett körül és felfelé repültem, tudtam, hogy csapda mindaz, ami körülvesz, de már nem lefelé vezet az utam, és nem is hív senki sem vacsorázni. Most mi történik velem? – kérdi kétségbeesve, egyre fáradtabban csapkodva, egyre kimerültebben az aprócska tarka lepke.
– Milyen kishitű vagy… Látod? Míg bántottak, hittél, s most, hogy szeretve vagy, hogy semmilyen erőfeszítést nem kell tenned, csak szép egyenletesen haladnod a kitűzött célod felé, most pánikba esel.
– De ez olyan szokatlan – válaszolja a kis lepke, és már kezd megnyugodni, nem verdes annyira szárnyaival, a fáradtság is kezd elmúlni, pocakja sem korog, újra lendületesen száll tovább és tovább.
– Te mit gondolsz, én ki vagyok? – kérdi ekkor meg szelíden a hang.
– Fogalmam sincsen – válaszolja a kis pillangó, majd megtorpan, hisz tényleg, ő ezen még el sem gondolkodott, lehet, a hang is csak egy csapda? Gyorsan csap még nagyobbat a szárnyaival, és még nagyobb iramban halad tovább útján. Érzi, a célt még nem érte el.
– Tudod mi a cél? – kérdi ekkor meg a hang.
– Nem – válaszolja szégyenkezve a pille.
– A cél, az egy csoda. Pedig azt mondják az emberek, hogy csodák nincsenek – mondja ekkor szerényen a hang –, elárulom neked, vannak ám, mert ki-ki a maga csodája ezen a világon, bárki képes a célját elérni, ha igazán akarja. Ha most itt lenne egy tiszta vizű tavacska, és azon ringatózna egy falevél, te rászállnál, megpihenni rajta, akkor meglátnád magadat a víz tükrében, milyen szép is vagy, mert ahogyan kinézel, az is egy csoda. Ahogyan abból a csúf hernyóból megszülettél, akire mindenki undorral nézett, milyen nagy csoda… Megküzdöttél az ártó erőkkel, az főleg nagy csoda, és az, hogy most nem csábított el a saját hangod, az a te éned, az aztán a legnagyobb csoda – ekkor a hang örökre elhallgatott benne.
A kis lepke már tudta, hogy célhoz ért, nem kell tovább szállni, átrepülte a hegyet. Megállt egy szép tavacskánál, helyben repkedve megkereste azon a levelet. Rászállt, rátérdelt annak szélére:
– Tényleg, milyen szép vagyok! – álmélkodott el a maga látványán. Majd lepihent, és hagyta, hogy a levelecske, víg nótájú békalányok kíséretében elringassa őt a nagy út után. A Hold apró sarlója már szépen megfodrozta a tó tükrét, megvetvén neki a világnak csodaágyát, a csillagok kórusa kíséri a tájba beleolvadó nóta szépséges hangját lágy hárfájával, lengén, majd nesztelenül az ultramarinkék lepellel takarja be, hogy elnémítsa a visszhangot, nehogy az felébressze a hosszú útról hazatért vándort.
Van-e ebben a mesében tanulság? Nem tudom, de azt hagyd, hogy a belső hangocskád súgja a füledbe, mit kell tenned, hiszen te is egy ilyen nagy csoda vagy a teremtés kertjében.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Csili-csali


Csili-csali, a kis kukac, elhatározta, hogy elbújik, ő aztán nem fog halat a horgásznak. Addig izgett- mozgott a dobozban, míg annak fedele belefáradt és lehuppant a zöld fű magányában.
- Jé kienged- álmélkodott, de nem torpant meg egy percre sem, gyorsan vonszolta gyűrűcskéit egyiket a másikra húzgálva, és hamarosan maga mögött hagyta a már jól ismert helyett, az ő biztonságos kis életecskéjének dobozát. Ahogy így nagy sietve eliramlott, egyszer csak rásötétedett. Megijedt a kis kukac, hiszen ő még nem is látott ilyet. Ösztönösen érezte, fedett helyet kell keresni magának, hát egy fa odvába bebújni volt kénytelen, nehogy valamelyik kukacevő megtalálja, vagy egy hangya a hátára vegye és elvigye élelemnek. Jól betakarózott a puha rostokba, mik már csak úgy málnak le a fának kérgéből, úgy elbújt, hogy biza a saját anyja se ismerte volna fel. Ahogy ott gubbasztott a nagy sötétben, egyszer csak lát egy aprócska lámpást, ami egyre jobban közeleg. Annyira félt ám tőle, hogy meg se mert szólalni, nehogy az megegye.
- Nem ettek meg a halak a tóban, már most csak vigyázok magamra, ezek a bogarak hozzám ne férhessenek - gondolta magában, és gyorsan becsukta szemeit, hogy észre ne vegye az a fényes valami, ami egyre közelebb került hozzá. Kis idő múltával csak kíváncsi volt, hát megnézte, vajon a lámpás odaért-e az ő rejtekhelyéhez. Csodálkozva ámult el, mert olyan szépet látott maga előtt, amit annak előtte még soha sem. Egy szép bogárlány állt a fa odvában, egy tükörrel az egyik lábacskájában, úgy szedte össze leheletnyi szárnyát, amit páncélja alól most ki mert villantani, a másik mécses pedig egy szép bogárfiú volt, aki dicsérte a lány fátyolos díszeit.
- Akkor nem is egy ellenség közeledett- gondolta magában, meg sem moccant, nehogy a párocska észrevegye a jelenlétét.
- No asszony- szólalt ekkor meg a fiúbogár- mostantól a feleségem vagy, készítsünk magunkat otthont- erre szaporán elkezdtek összehordani mohát, kéreg darabokat, jól felkupacoztak egy csomó mindent a fa odvának egyik aprócska sarkában, majd bebújtak alá, nehogy észrevegye őket más bogár, mert ki tudhatja ugye ebben a nagy éjszakban? Még áldozattá válnának, hiszen elrejtőzni nekik másként nem lehet, ők az éjszakai mécsesek. Alig aludtak el, máris hatalmas zajt csapott maga körül egy másik gömbölyű, csúf nagy kövér gombolyag. Túrta befelé maga előtt a nagy bűzős csomagját. Orrfacsaró illat kevergett a rothadó fa kérgével keveredő ganaj, gőzölgő szagából.
- Ja!- gondolt a Csili-csali, már még ez is?- és egyre jobban elkeseredett. Most bánta csak igazán meg a nagy szabadságát, talán mégis jobb lenne neki most abban a dobozkában, ott meleg is volt, csend is volt, béke volt, és nem félt ennyire. De akkor azonnal az eszébe jutott, hogy biza nem tartott volna sokáig a nagy jólét, mert egészen biztos haleledel lett volna hamarosan belőle is, akár a testvéreiből, akik már akkorra, mire elszánta magát a kiszabadulásra, mint eltűntek mellőle. Nagy nehezen csak elnyomta az álom. Reggel, amikor felébredt ámult el igazán, mert az odúban, oly sok ilyen-meg olyan népség tüsténkedett, hogy hinni sem akart a szemeinek. Nem bántották azok egymást, mindenki nagy sietséggel készülődött, rakott magának aprócska otthont, a parányi ízeltlábúaktól, a még életben maradt kis hernyócskákig volt ott hatalmas választékban minden féle aprócska kis élet. Egy csimasz oldalba is bökte:
- Na, menj arrébb, én is szeretné itt maradni télire - mondta és már vájta magának a helyet egyre beljebb az odvas fa kérge alá. Jöttek a szúk, és ők is arrébb lökdösték:
- Iparkodj, keress magadnak másik helyet, ez a mienk volt eddig is, és már ki is fordították a kényelmes éjszakai ágyából.
- De akkor velem mi lesz?- kérdezte kétségbe esve - én hová menjek?
- Sehová, válaszolta neki egy hatalmas hangya.
Na de erre úgy megijedt, hogy ösztönösen egyből összegörnyedt.
- Ne félj, nem eszlek meg, nekem is van szívem- te még csak egy gyerek vagy. Nőj csak nagyra, így meg sem védheted magadat tőlem -, már odébb is tolta egy sarokba, ahol rajta kívül senki más nem volt.
- Most mi lesz velem? - kérdezte, mert nem értette mi történi körülötte.
- Semmi, szépen bevackolod magadat a puha ágyikódba és alszol, amíg el nem múlik a tél. Majd tavasszal felébredsz, és akkor tudni fogod, hogy ki vagy, hol a helyed.
Picit még szipogott, mert nagyon félt, fázott, de amikor észlelte, hogy már mindenki más elcsendesedett és szépen elaludt, hát ő is ellazította magát, jó mélyre behúzta aprócska gyűrűcskéit a fa korhadt részébe, elaludt.
Így esett meg, hogy a tél, bár azt hinnénk hideg, és megöl mindent, szabadította ki a kis Csili-csalit a horgász dobozából, és indította útjára az életben. Majd, ha elérkezik a virradat, és a kikericsek kolompolják az ébresztőt, a mesémet is folytatni fogom, most takarózzon minden gyerek be, és aludjon szépen, hagyja nyugodtan pihenni a sok kis apró bogarat, akik a nyár viszontagságait most tudják csak kipihenni.

Szép álmokat mindenkinek!

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Tündérkert


Sehol sincsen országnak, van egy tündérkertje. Olyan tágas, olyan szép az, hogy megfér benne minden ott lakó tündérke. Szépen beosztják maguknak az időrendet, vannak reggeli tündérek, akik a déliek melegénél szárítgatják harmatcseppes szárnyaikat, a déliek, kik az estikhez nyújtják ásításra szájacskáikat. És vannak az est tündérek. Na, azok aztán, hallod?! Ki látott még ily nagy csodát?! Világítanak ezer színben, és a buta emberek azt mondják rá, hogy csak egy kis bogár. Pedig nem az, higgyétek el nekem, tündérek ők, a szó legnemesebb értelmében. S mikor a kis gyerekek álomra hajtják aprócska fejecskéiket, az anyukák is eldünnyögik esti meséiket, a villanyt lekapcsolják, azonnal ott teremnek az ablakkávában és vigyáznak a vadócok álmára, hogy a rossz tündérek el ne rontsák azokat, ők tartanak világosságot egész éjjel, adják az őrséget át majd a hajnal tündéreknek. Azok meg fáradhatatlanul tartják aprócska lámpásaikat, olyan lelkesek, hogy mire kisüt a napocska, eláznak a reggeli harmattól teljesen. A déli angyalok a legkedvesebbek. Ők teletömik a gyerekek pocakját, mindenféle finomsággal, amit a Föld megterem ebben a hatalmas tündérkertben. Így történt egyszer az, hogy a déli tündér valami zöld pempőset főzött ebédre az egyik aranyos, pozsgás arcú legénykének. Ám ő, ahogyan abba beleütötte kanalát, fanyalogva abba is hagyta az evést.
– Pfuj!– mondta, és már állt is volna fel az asztaltól, szaladt is volna ki a kertbe játszani, de ekkor a tündérke, megrázta szárnyait előtte és így szólt!
– Tegyünk fogadást!
– Fogadást?– kérdezte a kisfiú szemét, száját eltátva – az meg mi?
– A fogadás olyan dolog, hogy mondunk valamit, és ha te nyersz, akkor mehetsz játszani, de, ha én, akkor megesszük ezt a fincsi főzeléket, és utána pihenünk egy sort.
– Pihenni? Enni? Nincs nekem arra időm… – Válaszolta a gyerek, és már szaladt is volna ki egyből az ajtón.
Igen ám, csak a rossz tündérek is lesben állnak folyamatosan és elveszik a jók figyelmét. Így történt akkor is, és a jó tündér, mire észbe kapott, szaladt a kisfiú után, de az megbotlott, és akkorát esett keresztül a küszöbön, hogy azonnal felrepedt az álla. Lett is egyből hatalmas nagy galiba. A jó tündér repkedett, csapkodott a szárnyacskáival, kétségbeesetten, hiszen valahogyan mégis csak meg kellene hallania az anyukának a másik szobában, aki épp valamit keres, mert a postás néni kérte rá, az meg ott áll a bejárati ajtónál… de nem hallották a rettenetes puffanást. A fiúcska megijedt, hirtelen fel sem fogta, mi történt, csak ült, ült és nézegette, hogy csurran valami ragacsos izé az ölébe. Megkóstolta, sós volt, vagy talán nem is, inkább édes, de milyen meleg… és abban a pillanatban kinyílott az ajtó. Berontott rajta a család barna színű vizslája. Nagy szemei szinte kigúvadtak a látványtól, szájával megkapta a kisgyermek ruhácskáját hátulról és vonszolta volna kifelé magával, de sehogyan sem tudott megbirkózni a hatalmas súlytöbblettel. Akkor kapott erőre a tündérke, és segített a kutya lánynak egyből. Nagy nehezen tolták, húzták, pofozgatták az ijedtségtől kővé dermedt kisfiút. Egyetlen szó sem tudott szólni. A nagy huzavonára, kutya nyüszítésére szaladt is be az anyuka rögvest, és istenem, hát mit látott? Látta, amint a kutyus próbálja pofozni az ő drága kisgyerekét, hogy szólaljon már meg végre. Persze, hogy félreértette a helyzetet egyből, és azt hitte, a kutya okozta a sérülést, vagy lökte el a gyereket. Megkapta hát a grabancát, és úgy kivágta, csak úgy nyekkent a szegény pára. A gyereket meg, úgy ahogyan volt, ölbe kapta és már szaladt is vele az orvosi rendelőbe. Segítette a tündér is benne, hiszen nélküle, egészen biztos nem lett volna olyan sok ereje, hogy egy szuszra lefussa a nehéz gyerekkel a karján a nagy távolságot. Odaérve, a kisfiú is oldódni kezdett lassacskán, és sírva mesélte el, mi is történt valójában. A doktor bácsi gyorsan rendezte a hibát, és egy apró kapcsocskával szépen egymásra illesztette a kihasadt bőrt.
– Jé, szakállam nőtt, anya! Kiáltott fel a tükörbe nézve, elégedetten a kisfiú.
– Tényleg… és milyen szép vagy vele! – Válaszolta hálásan az anyuka.
– De hol a Liza?
Egy egész órába tellett, míg megtalálták a drágát, elbújt sértődötten az ülőgarnitúra mögé, ott zokogott, mert az igazságtalanság, az olyan nagy volt, amit egy kutyaszív sem tud elviselni. Majd megszakadt hát neki. Az asszony nem szólt egy szót sem, hanem gyorsan átment a boltba, és vett két csokit, abból a finomabbik fajtából, és hazaérve elkezdte csalogatni a házi kedvencet kifelé a szoba közepére. De az bizony csak nem jött. Sírt és rá se nézett a gazdasszonyára, de még annak csokijára se. Ekkor a kisfiú kiment a konyhába, és aranyosan levette az asztalon hagyott spenótot, hozott még egy kanalat, és bemászott az ülőgarnitúra mögé.
– Látod kis kutyám? – fogadott velem az angyal, most megnyerte a fogadását, megeszem, de segíts, kérlek, mert egymagam soha nem tudnám megenni ám.
Szépen lassan, egy kanállal nekem, eggyel neked, elfogyott a spenót. A tündérke nézte, nézte könnybe lábadt szemmel, de bizony, mire végre megették a zöldfőzeléket, aminek olyan pazar illata volt, hogy még az ő nyála is összecsurgott a szájában, már beesteledett, és ő beleásította magát az est tündér ölébe és elaludt.
A kutyus is jóllakottan, elfeledve minden búját, baját előmerészkedett a kanapé mögül, a kisfiú kedve is jobb lett tele hassal, hatalmas fehér szakállal az állán, és már nyoma sem maradt a déli csetepaténak, játszottak, szaladgáltak az asztal körül ugyanúgy, mint minden este. Azóta megnőtt a gyerek, a kutyust elvitte az álomtündér magához a tündérkertbe, hogy őrizve legyen ott minden kisgyerek, míg eteti őket a déli tündér, és épp nincsen bent egy felnőtt sem a szobában. A spenóthoz amúgy sincsen már szükség rá, hiszen olyan kisgyerek, akit a déli tündér a Liza kutya segítségével etet, és ne enné meg a csodás zöldséget, nem él a tündérkertben. Sőt, még felnőtt korában is imádja minden ott felnőtt gyermek, és degeszre eszi magát belőle, annak emlékére, ahogy elveszítette a kisfiú a fogadását. Hogy ez most mese volna vagy valóság, nem tudom, nekem ezt az est tündér mesélte el, amikor az anyukám betakargatott és lekapcsolta a villanyt. Ő odasettenkedett az ablakom kávájára, és onnan suttogta ezt halkan a fülembe. Ő biztosan jól tudja, elvégre neki a déli tündér mondta el, aki mindezek után álmosan ásítozva hajtotta álomra fejét az ölében. Ha te is nehezen alszol el, jusson eszedbe, nézz az ablakodra, és lásd meg a tündéremet, ott van az, épp téged figyel, és ahogy behunyod a szemed, világítani fog neked az aprócska mécsesével, és halkan susogja majd szebbnél szebb meséit a fülecskédbe. Csak higgyél benne, mert a tündérek itt vannak melletted.

Vissza a lap tetejére



MESÉK

válogatás

Vissza a főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek