Tartalom

Dezső Ilona Anna: Lehullni készülő falevél


Nem tudom, ki vagyok! Azt sem tudom, hogy mit akarok. Csak úgy vagyok, és az nekem épp elég. Ősz van. Odakint minden olyan nagyon szép, békés rendben hullnak a falevelek. Nem zavarja őket semmi sem meg. Hiába a sok rémhír!
Ma a világot divatos félelemben tartani. Új rendben, új embert csakis ilyen módon lehet faragni. Mert faragják a mai karaktereket, képmásokat, mintákat, akár az ősi Kínában az agyagkatonákat megmintázó formákat. Bár mindegyiknek más arca volt, a lényeg ugyan az, a cél egy, a sorsuk egyformán teljesedett be. Eltemetődtek mélyen a sivár múlt morzsalékvilágában.
Félni kell az adósságtól! Hatalmas ellenség ő... Félni kell a bankároktól! Keselyük világa az. Félni kell a nagy hatalmaktól, vagy csak egytől, még nem igazán döntötték el. Félni kell a belső uszítástól! Abban rejlik a veteményük magja, ott hintik el a jövő szabta korlátaimat. Ott van minden benne egyetlen sortalan sorban. Meg kellene tanulni olvasni. Látni kellene a szemek tükréből, a cinikusan rezignált arcok sajtpuha mimikáiból.
Venni kellene végre óriási tükröket. El kellene helyezni minden sarkon, házban, gyárban, irodában... no, de akkor még az is előfordulna, hogy megismerném a látott valómat. Azt nem szeretném, így van esély arra, hogy rejtve maradok önmagam elől.
Félni illene a háborúkat, s ha már senki sem fog tartani tőle, mert belefásul ebbe a sok negatív mintába, akkor meg is fogják azt vívni? De meg ám! A gyarló ember gyűlöletének állandó körforgásában nincsenek határok!
Új ember van születőben! Ostoba! Olvasatlan! Stencil szabvány... ahogyan jó nekik. Akkor én miért állnék be a sorba? Van belőlük nélkülem is épp elég...
Mi lesz azzal, aki nem fél, nem hisz, talán még a változásokba is belemenne, mert nem kényelmes, strapabíró, előrelátó, még tud gondolkodni?! Nem tudom, csak egy biztos pontom van, nem félek. Lesz, aminek lennie kell, ahogyan mindég is volt, és ahogy mindig is lesz... Egyszer minden fellángolásnak, pellengére állításnak vége lesz! Csak egyetlen igazság van ezen a földön...
Marad a ciklikus változás, akár kényelmetlen, akár nem... akár beletörődöm, akár nem... ugyan az leszek egykor, aminek lennem kell... Egyetlen lehullni készülő falevél!
Odakint ősz van. Harangoznak. Már megint meghalt valaki...

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Olyan jó volna, ha...


Jó volna, ha végre kibukna belőlem az erőszak... az ember legősibb, legőszintébb érzése marad folyamatos takarásban. Jól leplezzük, hiába a sok gyötrelem, még sem merjük kiengedni a gőzt. Álságos világban, válságos érzelmi halmozódásban él a XXI. század embere.
Mennyivel egyszerűbb a természetben élőknek?! Ha boldogok kacagnak, ha szomorúak sírnak, a haragot is ki merik mutatni, nem ássák el magukban. Féltékeny valaki az asszonyára? Egyszerűen oldja meg, fogja a bunkóst és leveri a delikvenst. Az meg visszacsap, már ha tud, ha meg nem hát így járt. Haldoklik valaki a környezetükben? Körbeülik, bátorítják, elsiratják, meg vannak a rituálék, amikkel egymást átsegítik a gyászon. Születik egy új ember? Amíg a dolgok természet adta voltát éli meg a szülői pár magukra hagyják, mert tudják, az valami olyan felsőbb érzés, amibe nem fér bele az idegen. Miután világra jött a cseppség azonnal körbeveszik őket szeretetükkel, gondoskodnak az anyáról és kisdedéről egyaránt. Ezzel szemben milyen a mai ember? Észre se veszi, ha a szomszédja összeesik az udvarában. Simán mumifikálódhat, még az oszló test bűze sem tűnik fel. Gépies, érzéketlen mindent eljátszó, csak megfelelni akaró automatákká lettünk! Még én is! Hihetetlen, pedig nem ilyen szerettem volna lenni… Valamikor, amikor csak kamaszodtam, úgy képzeltem a dühömet is megélhetem anélkül, hogy közben jobbra- balra kapkodnám a fejemet. A magatehetetlen erőtlen semmi voltomban, de jó is lenne üvölteni egyszer egy hatalmasat, olyat, amibe beleordíthatnám egész eddigi sikeres, de még inkább a sikertelen utamat.
Ahogy öregszem, egyre többet gondolkodom az élet nagy igazságairól. Keresem az értelmét, végig veszem az alap érzelmeket. Melyik közülük a legőszintébb. A szeretet? Nem, az ölni is képes! Hogyan? Egyszerűen, mert irigységhez, féltékenységhez vezet, és mert korlátai vannak. Akkor melyik lehet az az érzés, amelyiknek senki sem szabhat korlátokat? A válasz elborzaszt, hiszen ez nem más, mint a szégyenteljes, titkolni, eltakarni illő gyűlölet. Az egyetlen őszinte és korlátok közé nem szorítható érzelem, a legnatívabb, mert rejtélyes, és mert nem is értjük. Miből szakad? Miért van? Mi a célja? Egyáltalán miért kell nekünk mindenhez az a fránya cél? Furcsa dolgokat boncolgatok, újra, meg újra visszatérek a gyűlölethez. Ahhoz az érzéshez, amit világ életemben igyekeztem elkerülni. Mert ezt nevelték belém! És ami a mai világban egyre nagyobb hangsúlyt kap, egyre jobban eluralkodik minden felett. A legapróbb gyermek is ezzel találkozik, ahogy felfogni képes kicsiny emberi valóját, máris telefröcsögi agyacskáját a televízióból valamelyik, amúgy aranyos állatka dühkitöréseit, veri, öldökli a másik szintén aranyos parányi állatfigurát, mert a rajzfilmek eladhatatlanok lennének eme ősi érzelem hiányában!?
Milyen morbid, amikor a kedves barika fojtogatja a megszeppent farkast, vagy az a bolyhos, kedves nyuszika felkoncolja a rókát, de folytathatnám, se vége, se hossza az erőszak szemléltetésének. A szeretet unalmas, semmit mondó, abból a mai ember már egyáltalán nem kér.
De hogyan lehetne megfogalmazni a gyűlöletet? A minap, elkezdtem kutatni e témakörben. Azt írják (nem én mondom) a gyűlöletről, hogy valaminek, valakinek, vagy valamilyen folyamatnak, eszmének stb. az elutasítása. Sőt, még ettől is tovább mennek, mert tudományosan definiálják, mint elfojtott, kimondott, kimondatlan vagy megcselekedett... de más szempontok alapján szubjektív zavar, szélsőséges esetekben bűn és a legmegmagyarázhatatlanabb esetekben azt írják róla, hogy egy olyan agresszió, ami pszichés zavar, tehát gyógyítani kell. Sőt, még azt is olvastam, hogy a depresszió nem más, mint egyik visszafojtott formája a gyűlöletnek... Hadd, ne folytassam mi minden jutott erről az eszembe...
Leültem, magamba roskadtam, majd elkezdtem gondolkodni. Hiszen ez úgy, ahogy van marhaság, mert mindaz, amit tiltanak, nem feltétlen rossz, csak más, eltér az alap erkölcsi normáinktól.
Bizony, azoktól a normáktól, amiket emberek szabtak meg, emberek tiltottak, szintén emberek építettek körbe hatalmas tudatlanság fallal. Vajon milyen lenne az a világ, amelyikben kevésbé tiltanak, és természetesebben élnek az emberek? Ha ilyen egyszerű lehetne az élet, jó meg rossz, akkor mi értelme van ennek az egész álcának, amivel felöltöztetjük magunkat? Lehet-e csak szeretni, anélkül, hogy más értelmes érzelmeket is átéljünk ezzel párhuzamosan? A szeretet rabság. Ha csak szeretünk, fojtunk, ha folyamatosan szeretnek, fuldoklunk. Még a legnemesebb emberi kapcsolatokban is szükség van a változatosságra, ha másként ez nem megy, akkor egy jókor jött, kiadós megbeszélés típusú veszekedésre, amiben kiadhatjuk magunkból minden addigra felgyülemlett gyűlöletünket. Csak kimondtam, mert bizony, aki tiltja, fel sem fogja, mit tilt. Ha nem tiltanák, nem volna piacképes, senki sem akarná megvásárolni, átélni, átvenni, utánozni, de akkor hogyan lehetne egyensúlyban tartani ezt a rabsorsot? Mit is teszünk ösztönösen a kiegyensúlyozás érdekében, ha már alaposan kiveszekedtük magunkat? Megöleljük vitánk tárgyát. A korlátozások helyett választhatom a tudatosságot, mert akkor ösztönösen elvetek minden diktált stigmát. Hagyom csak úgy megtörténni a dolgokat, nem félek, természetesen fogadom a szeretetet, a gyűlöletet, a jót és rosszat egyaránt.
Képmutatók vagyunk! Egyszerűen arról van szó, hogy nem ismerjük önmagunkat! De ha nem ismerjük önmagunkat, akkor hogyan találhatunk rá saját életünk értelmére?
Húszas éveim vége felé jártam, amikor egy kiadósabb veszekedést követően azt a tanácsot kaptam egy éltesebb, már sokat megélt ismerősömtől, hogy vásároljak magamnak egy jókora tükröt. Megvettem, elé álltam. Majd ember nagyságút választottam ki, alig fért be az akkori, gyufásdoboznyi előszobánkba. Néztem magamat, furcsa, ismeretlen nő látványa tárult elém.
Olyané, aki soha sem szerettem volna lenni. Mit küzdöttem azért, hogy mindig fitt legyek, hogy darázs vékony maradjon a derekam, hogy rezignált tudjak maradni a külvilág előtt, hogy tökéletes feleség-, anya-, munkaerő-, kolléga-, barát… lehessek. A tuti nő?! De egyebet nem találtam, így egy kellék maradt, ami elé beállhattam leellenőrizni az eredményt, ha kicsinosítottam magamat.
Utoljára pár nappal ezelőtt álltam a tükörbe. Azt hittem, már gyakorlott vagyok, bátran megtehetem, nem fog gondot okozni, hiszen nekem már semmi újat nem tudna mutatni.
Ott állt előttem egy elhízott, jócskán ráncos, nagyorrú, egyenruha arcú idegen, korosodó asszony. Hogyan lehetséges ez, hiszen itt bent nem változott semmi, ugyan az lakik, aki ezelőtt 30 évvel. Ahogyan ott nézegettem magamat, egyre közelebb, és közelebb, mintha csak be akartam volna nyúlni és kifordítani a belsejét, jöttem rá, hogy gyűlölöm azt a komikus alakot, akiről azt mondják, hogy én vagyok. Semmi sem az, aminek látszik… Az nem lehetek, mert én kissé hűvösen visszafogott hölgy vagyok. Ez itt meg egy ideges, önmagától félni képes öregasszony. Ugyan olyan, mint a többi átlagos ötvenes. De, ha csak ennyit láttam volna?! Akkor értettem meg, amit sok évvel korábban mondott a középkorú ismerősöm. Hirtelen levetkőztem mindent, amit belém neveltek, megvetettem, gondolatban megöltem azt, akit magam előtt láttam. Végre, először életem folyamán megkönnyebbültem. Ha úgy tetszik, hagytam megélni a saját magam iránt érzett gyűlöletemet. Ahol az imént még harag volt, ott béke lett.
Szeptember van, hideg van, fűtök. Nincs célom! Megszűnt minden, ami fekete-fehér, jó-rossz, szeretet-gyűlölet, tél- nyár, ősz vagy tavasz... hadd kavarodjanak össze! Hagyom magamat bepréselni egy óriás mixerbe...
Jeget kér? Igen... azt hiszem... Jó nagyot kortyolok.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Még meddig kell?


Tudok-e még fejlődni? Meddig feszíthetem a húrt? Mit lehetne még leírni mindarról, ami lelkemet ólomnyi súllyal nyomja? Hogyan fejezhetem ki azt a megvilágosulást, amin már keresztülmentem, csak épp még nem ismerem fel az örök fényt?
Hogyan lehetne elmagyarázni embertársaimnak, hogy mindezen a folyamaton ők is túljutottak, talán még attól is korábban, mint amire ebben a nyomortól dús életükben emlékezhetnének? Hogy semmi mást nem kellene tenni, mint elcsendesedni, és hagyni saját énünket kibontakozni. Meghallani lelkük suttogását, hisz az csak nagyon halkan beszél. Nincsen hangja, sem képe, a szívünk legmélyebb bugyrából képes mégis megszólítani, ha akarjuk, ha kérjük, ha vágyjuk megismerni őt. Ki vagyok? Honnan jöttem? Hová tartok? Lehetek-e ennyi évesen újra ÉN?
Amikor érzékszerveim már tompulnak, fülem sem a régi, az a vacak kis üllőcske egyre kopik, s a kalapács feje is már alig éri, mégis egyre többet hallanak az idegrostok! Olyanokat hallanak meg, amiket korábban elképzelni se lettem volna képes. Persze, aki ezt most elolvassa, legyint egyet, mondván "ez csak bolond beszéd! - meghasonult szegényke, és többedmagával osztozik öregedő testében!" Ó, balgák! - nem így van! Ott voltam én akkor is, amikor ti még azt sem tudtátok, hogy élni fogok, hogy az leszek, akit most látni véltek! Mert nem az vagyok a valóságban, akinek ti hisztek, de még az sem, akit eddig magamnak hittem. Elérkezett az idő, amikor megváltozott minden. Amikor ki merem mondani mindazt, amit érzek. Amikor már meg tudom beszélni magammal a hétköznapokat is, már nem csak a vasárnapok jelentenek lelki üdvöt. Amikor már nem kizárólag azon a bizonyos csendes órán, ott a Mindenható házának udvarában töltődhetem csak fel! Amikor már nincsenek éjszakák és nincsenek reggelek. Illetve vannak, de nem ugyan azzal a jelentőssékel bírnak, mint korábban.
Régen vártam az éjszakát, vágytam a pihenést, hogy letehessem a napok terhét, és nyugalomra hajthassam fejemet. Vágytam előtte az estét, amikor szerelem tüzével illettek, amikor a kéj forró ölelésében, csókkal oltották szomjamat. Vágytam a beteljesült valómat, a törődést, melyet követően oly csodás volt minden álom! Rutinként érkezett a reggel, mit néha haraggal fogadtam, hiszen új feladatok terhe kattogott fejemben újra, meg újra. Akkor még azt gondoltam, hogy minderre nekem kell megadni majd a választ, én oldom meg az egészet, én vagyok az, aki fontos, aki nélkülözhetetlen, akinek tanulni, dolgozni, létezni kell, mert nélküle kicsorbulna az a fogaskerék, melynek egyik aprócska foga lehettem volna... De nem voltam, csak azt gondoltam, hogy vagyok. Jártam rutinból a nappalok fárasztó, lázas táncát, pörögtem a mindennapok gyors ritmusára, a megfelelési kényszerre, a vágyra, hogy tehessem a dolgomat! S mi mindenre voltam mindezért képes? Hiszen előttem lebegett valami megmagyarázhatatlan, kimondhatatlan cél! Belém rögződött, belém száradt, belém égette a korán jött forró napsütés, s én követtem utasításait a tegnapnak, hogy élhessek a mának. Hogy mi lesz holnap? - nem számít, erre tanítottak. Meg arra, hogy a holnap majd magától jön, s az majd elhozza a maga feladatait, azzal nem szabad törődni, az majd nemsokára ma lesz, s lesz, aminek lennie kell! Ó, jaj! Ha akkor tudtam volna, hogy nincs is cél! Meg, hogy senkinek se kell megfelelni, mert mindaddig, míg a mát hajtja az ember, és fél a holnaptól, addig ott bent az a belső énje nem beszél! Nem kérdez! Nem válaszol! - hiszen ő tudja, amit amaz odakint még el se tudna képzelni, nemhogy hinni, hogy semmi sem igaz mindabból, amit eddig neki tanítottak. Hogy nincsen mentsvár, mert abba is emberek járnak, hogy a templomokat is emberi kéz építette. Hogy minden egyes köve, melyet ő szentnek lát, emberi kéz faragta, embernek megfelelni való kényszeréből, és hogy az az ember sem hallgatta meg, hogy ott bent, ott legbelül magában, az a valós másik ember, aki nem más, mint ő maga, miről is beszél? Mit súg neki, mert olyan halk, és neki nincsen ideje lelassítani? Neki szaladni kell? Dudálnak az autók, zakatolnak a sínen futkosó vasúti kocsik, robog a négy kerék alatta, neki futni kell, neki menni kell, neki feküdni kell, neki szeretni kell, neki adni kell, neki ébredni kell! Neki utódutánpótlásról kell gondoskodnia? Neki szeretni kell, alkotni kell, termelni kell, viselkedni kell, és menny mindent kell?! Kell? Tényleg kell? Bevásárolni, élelemről gondoskodni, az arra valót megkeresni, na, azt kell! Mégis csak kell! Aztán vagyont gyarapítani, hiszen csak annyi az érték, amennyi a lépték! - és mi van, amikor ez az egész összedőlni látszik? Amikor rájövünk, hogy mindez csak egy lufi, ami bármelyik pillanatban kidurranhat csak úgy magától? Még meg sem kell csípni, túl sem kell fújni, beérik annak anyaga szépen, lassan, anélkül hogy lenne bármilyen nagy csindaratta bumm! Elkezd leengedni, összehúzódni, ócska madzaggal a nyakán a sarokba hullni, ahol rátaposnak, észre sem veszik, majd jön egy jókora gépszerű valami, ami magába szippantja, sötét porfelhőbe kavarodva, hatalmas sóhajtásokkal a fényforrás előtt, a porzsák nyílása irányába kapaszkodva, egyszer csak fel fogja adni. A búgás is elcsendesedik, majd fogják őt is a többi szeméttel együtt, és egyszerűen kiürítik egy tárolóba, vagy még rosszabb, csak úgy mindenestül kidobják, még ki se rázzák már azt a bizonyos zsákot, amelybe összetört megvékonyodott, aszott teste.
De, ha mindezt tudom, akkor még most, amikor lufim csak a zsebemben kucorog, amíg fel sem fújtam, nehogy szétdurranjon, csendesülök el, és vonulok vissza magamban... Vissza oda, ahonnan eredek, elmerülök, belemerülök abba a képlékeny anyagba, akibe ott suttog az igazság, és ami nem más, mint az egész létemnek az értelme. A minden, ami számít, amit az emberek itt valami ragacsos maszlagként dobálnak jobbról, balra! Valahányszor, ha nagy ritkán, egy-egy kivételes ember az életem folyamán mindezt nekem elmesélte, kimondta a kimondhatatlant, sőt, még kérdőre is vont érte, megfeneklettem. Nem tudhattam miről beszél! Hiszen mindaz, amit mi léleknek nevezünk, amit valami távoli valaminek gondolunk, itt van bennünk, és az nem más ám, mint az a közhelynek számító, az a limonádé szó, amit régen át kellett volna már nevezni, valami nemesebb dolognak átkonvertálni, hogy ne folyhasson soha többet össze azzal a lejáratottal, ami nem más, mint maga a Szeretet. S hogy van-e földi boldogság? Már minek lenne? Ha egyszer mi magunk hordjuk magunkban a mindenséget, akkor miféle külső érzéseket várunk? Miért vágyunk olyanra, ami csak fikció, amire semmi szükségünk nem volt eddig sem, és ezután sem lesz? Hétvégére vendégeket várok.
Állampolgári esküt tesz a testvérem!
Miket beszélek én itt össze-vissza? Sietek takarítani. Takarítok, mert kell... mert megfelelni kell... intézkedni kell... "Isten áldjad meg a magyart! Tartson neve, míg a föld tart! Paradicsom hazájában, éljen, mint a hal Dunában! Éljen, mint a hal Dunában..."
Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Milyen magyarnak lenni?


Volt idő, amikor évente párszor, akkor is sírva hallgattuk a magyar Himnuszt, mert nem volt olyan házibuli, ahol ne énekeltük volna el. Mifelénk a férfiaknak is csillogott a tekintete, és feszesre húzta mindenki a mellét nemzeti imánk hallatán.
Valamikor a húszas éveim közepe táján sikerült összekötnöm az életemet a férjemmel, aki várt rám éveket, míg végre megkaptuk a hivatalos, államközi megegyezésen alapuló házassági engedélyt. Nagy dolog volt, hosszú évekig ácsorogtam érte minden hétfőn a nagyváradi rendőrség előtt kígyózó vég nélküli sorban. Egyetlen fejbiccentéssel jelezte sorra kerülésemkor az illetékes hölgy, akinek a nevét örökre megjegyeztem, hogy hiába vártam. Nem az ő bűne volt, a rendszer állított általa pellengére bennünket. Minden kiutazó feletti uralom és hatalom látszólag az ő kezébe adatott, így legalább volt kinél érdeklődni, és akit szidni, természetesen. Kitelepedésem előtti utolsó évben több alkalommal jártam Bukarestben is. Azt gondoltam, többedmagammal együtt, ha érdeklődünk, beírják nevünket valamilyen nagy könyvbe, így egyszer csak ránk unnak. Vittük a csomagot, kilószámra az abban a világban aranyként mért szemes kávét, Amo szappant, Kent cigarettát... Korrupt világnak, korrupt hivatalnokai úgy nyelték a jó bihari pálinkát, mint a vizet. Utánpótlásról folyamatosan gondoskodtunk. Volt kivándorolni szándékozó zsidó-, sváb- tót- és magyar ember elég.
Egy ilyen hétfői napon is épp kipréselték belőlem a szuszt, amint kinyitotta kerek ablakocskáját a hivatali íróasztala elé emelt paravánján az amúgy tetszetős, fekete hajú magát roppant jól tartó hölgy. Előre elmondta, hogy csak két engedély érkezett. Persze az emberség azt diktálta volna, ha megmondja ki az a két ember, no de ilyenben ő nem bővelkedett. Végig nézte, amint öldökölve odalihegi kérdését minden megjelent. Döbbenetemre nálam azt mondta kurtán, furcsán, hogy "igen". Életemben nem hallottam még ilyen csilingelő szót, mint akkor ott. Furcsa vitustáncot járt ereimben a vér, majd elájultam. Kinyújtott egyszerűen egy papírost, amin rajta volt az ominózus aláírás. Félve, nehogy kitépjék a kezemből, magam fölé tartva cibáltam ki magamat a sorból, mire mindenki féltékenyen sziszeget körülöttem és tovább öldökölték egymást az ablakhoz jutás reményében.
Csak kint mertem elolvasni. Leültem a járdasziget egyik kövére, akár egy igazi koldus, aki megkapta élete legnagyobb alamizsnáját. Hirtelen felgyorsultak az események.
Hogyan léptem át végleg a határt? Milyen volt az a pillanat, amikor a magyar zászlót lengette előttem életemben először szabadon a szél? Pucéron, akár egy újszülött, a kabátomat magam elé tartva érkeztem meg. Azért úgy, mert egy román, konttyal legyeskedő vámos nő, a vámszolgálatra várakozó csehszlovák turistacsoport szeme láttára levetkőztetett, követelve fülbevalómat, amit akkor sem vehettem volna ki a fülemből, ha az életem függött volna tőle. Édesanyámtól kaptam, oda nem adhattam. Ezt a szívtelen állami szolga nem értette meg, tovább követelőzött. Az ominózus fülbevaló semmilyen komolyabb értéket nem képviselt, messze volt az engedélyezett magammal vihető arany súlyától, de ő másban már nem kötekedhetett, így épp azt kérte, amit nem tudtam teljesíteni. Behunyt szemmel, dideregve álltam, február huszonnyolcadikán a borsi határátkelő akkor még egyetlen vámhivatalának előterében. Miután levetettem magamról az utolsó ruhadarabot is, bevitte egy irodába. Ott álldogált egy ismeretlen fiatalember is, aki megszánva, magáról levette kabátját és azt a vállamra terítette. Percek telhettek el így csupán, de én óráknak éreztem, míg a nő észlelve a turista gesztusát, kihozta és lábam elé dobta kabátomat. A ruháimat még akkor sem, ismételten kérte vegyem ki végre a fülbevalómat. Mutattam, hogy nem, mire gúnyos nevetéssel elvonult. Újabb kínos percek, akkor már a saját kabátomban, míg észleltem, az üvegajtón keresztül integető férjemet. Kezével mutatta menjek, ne törődjek semmivel. A román férfi vámos is biccentet, így végre megértettem, hogy be kell ülni a kocsiba. Talán fél lábammal léptem még csak be, de a kis katona máris nyitotta a sorompót. Láttam a visszapillantó tükörből a nőt lerohanni a lépcsőn, kezében ruháimmal. A férjem teljes gázzal rontott át velem a magyar oldalra. Még a kocsiban is hallottam, "cercei", ami azt jelentette, a fülbevalói. Nem mertünk megállni, csak kilométerekkel odébb. Hatalmas üvöltéssel tört fel belőlem a keserűség. Életem párja kinyitotta az ajtót, kisegített és biztatott, hogy kiabáljak akkorát, amekkorát csak bírok. Nem kellett sokat biztatnia, őrjöngtem, ott akkor tört fel belőlem a sokévnyi sirám először. Ócsáig zokogtam. Egy szál kabátban emelt át ölében tartva a küszöbön új otthonomba. Így érkeztem haza.
Sok intézkedni valóval teltek a következő napok, idegességgel, félelemmel, hová tudok elhelyezkedni. Akár csak a mesében, úgy követte egymást a sok csoda.
Március 15.-l kezdtem el új életemet a magyar honvédség kötelékében. Mint mi? Csak úgy, - majd magával is lesz valami...- mondta a világ legemberibb főnöke. Még meg sem melegedtem új munkahelyemen, amikor elérkezett az akkortájt igen csak jelentős ünnepünk, az április negyedike.
Szép galambszürke kosztümömben, csinos szürke, sötétkék betétes tűsarkú cipőmben akkoriban nem voltam mindennapi látványosság. - Jön már a szőrös talpú - sugdosta egy-két rendetlenebb sorkatona, amikor elhaladtam előttük. Kit érdekelt ez akkor már? Az ebédlőben ünnepi hangulatban húzta ki magát egyszerre a több száz fiatal. Csattogtak a bakancsok, nyikorogtak a fényesre kefélt tiszti cipők, majd bevonult a vezérkar. Mindenki egyetlen mozdulattal emelte fejéhez a kezét, erősen, hangosan mondták az ilyenkor szokásosat: - Erőt, egészséget -, majd megszólalt a magyar Himnusz. Talán ez nem is vágta volna ki nálam a biztosítékot, csak hogy az nem magnóról szólt. Hangosan, tiszta erőből, férfiasan énekelte azt egyszerre több száz fiatalember. Ösztönösen megfordultam. Látni akartam őket. Magamhoz akartam ölelni mindegyiket. Lábam elernyedt, a gyomrom a torkomba szökött... néztem a szájakat, amint ütemesen daloltak. Boldog voltam. Zokogtam.
Úgy éreztem a világ legcsodálatosabb dolga magyarnak lenni. Mindenki tudta miért sírok. A katonák hangja el-elcsuklott. A végére, az elején még annyira erőteljes ének egyre jobban elhalkult. Az utolsó szót már csak páran suttogták.
Álltam az ebédlő közepén, körülöttem magyar emberek, akik könnyeikkel küszködtek. Hát ilyen magyarnak lenni...

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Játék az Élettel


Az Élet nem más, mint egy csodálatos játék.
Sokszor és sok féle képen próbálták ezt megmagyarázni, persze amíg nem értettem úgy hittem, ez is csak olyan, mint az a bizonyos homokvár, amit mi magunk egyedül felépíthetünk. Folyamatosan locsoljuk, vizesítjük a morzsalékot, nehogy összedőljön. Egy szép napon, amikor már megunjuk, vagy nem figyelünk rá kellő képen, jön a szél és összedönti az egészet. Megsiratjuk, vagy csak megvonjuk a vállunkat, de még olyan is előfordulhat, hogy a bőség hatására, hiszen akadt közben sokkal érdekesebb, észre sem vesszük a tönkremenetelét.
Mekkora bátorság lenne az, ha végre megértenénk, hogy nem is a játékszer a lényeg, hanem a folyamat, mely hozzá vezet!
Minden egyes játék, életünk újra- és újra felbukkanó lehetőségeit tárja elénk. Nem más a játékváltás, mint maga az újjászületés folyamata. Mert akár írunk, akár bármi más tevékenységet művelünk, minden egyes napon más- és más arcunkat villantjuk elő, mert csak az tud újat játszani, aki meg tud újulni. Akár a várunk úgy dől össze minden, amiről korábban azt gondoltuk, hogy nagyon fontos. Így aztán, nincsen olyan eszköz a kezünkben, ami állandó lenne, és mindaddig, míg ezt el nem fogadjuk, nem tudunk tiszta szívből, igazán örülni, csak siratni az előttünk szétfolyó homokszemeket.
Pedig ezt a nagyon fontos, vissza nem térő, egyedi játékot, örömmel kellene megélnünk. Élvezni minden percét, megérezni csodáját a változásoknak még akkor is, ha a játékszabályok újratanulása néha kényelmetlenségekkel jár.
Minden esetre, úgy vélem furcsán alakul a világ. Miről is tudnék én beszámolni? Hiszen csak egy kis firkász vagyok... Hát, talán arról, hogy a saját bőrömön keresztül is érzékelem a változást. Korábban az olvasóim, azokra az írásaimra volt kíváncsiak, amelyek rövidek és viccesek voltak, vagy legalább is jó véget értek. Ma már nem a rövid olvasmányok számítanak kedveltnek, hanem a hosszú prózák, nehéz gondolatok, az elgondolkodtatóak. Miért is akarunk mi mindig szenvedni? Szenvedünk-e egyáltalán akkor, amikor drámákból, vagy komolyabb filozofikus témákat is érintő esszékből töltekezünk? Az olvasó, kíváncsi teremtmény. Belekezd valamibe, mert olyat vár, amit ő maga is kimondana, vagy ami a belsejét régóta rágja, amiről tudja, hogy jelen van az életében, de nem tudná megfogalmazni magának. Játszana, de nem ismeri a szabályokat, így hát mi leírhatjuk nekik.
Töprengtem, amikor ismételten lehetőség nyílott a megszólalásra, hogy miről írjak, ami érdekes? Írjak valami abszurdot, ami mostanában divatos, vagy fantáziám űzzön csúfot racionális voltommal, leginkább meghazudtolva mindazt, amit fontosnak érzek, de nem igazán publikusnak? Ma, 2014 januárjában vízkereszt napján, amikor a világ egy teljesen másféle játékot próbál ránk kényszeríteni. Melyiket is a sok közül?
Természetesen elszámolhatnék az elmúlt esztendővel. Elvégre ennek is most lenne itt az ideje, volna is miről írni bőven. Játszásom színes volt, leginkább viharos óceánon való vitorlázáshoz hasonlítható, hol nagyon fent lebegtem, a hullámok tetején, hol olyannyira elérhetetlen mélységben, ami még az Indonéz ároknál is mélyebben fekszik.
Hát akkor, miről írhatnék? Talán arról, hogy elmúlt minden rossz, ami a múlt évet jellemezte. Naiv módon hajlamosak vagyunk elhinni, talán el is hitetik velünk, hogy a következő csakis jobb lesz. Pedig az sem lesz más, mint amilyennek környezetünk is formálja, hiszen nem mi alakítjuk a sorsunkat. Mert ugye alakítanám én is, de még mennyire, csak hát nem biztos, hogy sikerülne. Kitörölném hatalmas radírral agyam legeldugottabb cellájából is azt a szót, hogy "bank", azt is, hogy "hitel", talán azt is, hogy "járadék", meg azt is, hogy "halál", azt is, hogy "kölcsön", és azt is, hogy "szakadás"- ez utóbbit a leginkább.
Mennyi mindent jelent ez a rövid, amúgy semmit mondó kifejezés?
"Szakadás", mint elszakadt a ruhám, elszakadtam az enyéimtől, elszakadt a türelmem fonala, elszakadt a nemzetem, elszakadtam szülőföldemtől, elszakadtam anyámtól végleg, elszakadtam a munkámtól, elszakadtam attól a társadalmi rétegtől, ahová tartoztam több mint 50 éven át! Elszakadt, de még nagyobb baj az, hogy megszakad, mert megszakad mindezért a szívem. Folytatnám, sajnos folytathatnám a felsorolást, de ez már megint rossz irány. Nem érdekel mi lesz, ha egyáltalán bármi lesz is még számomra kiterítve életem hatalmasra duzzadt játszóterén...
A lényeg? Ma vagyok. Egy új játékot találtam ki éppen… Odakint szépen süt a nap! Az ünnepek alatt alaposan meghíztam. Felülök hát így január elején ebben a szokatlanul enyhe télben a kissé rozsdamarta ócska biciklimre és karikázok egy jót. Kell ennél kellemesebb játék? Ugye nem!

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Februári gondolatfoszlány


Azon gondolkodom, miért eszem éjszaka? Kényszeresen, mániákusan, sötétben, rejtve, akár egy tolvaj. Vagy mint egy rossz gyermek? Igen. Bár tudom, hogy nem szabad, de valamiért a "titkon"
, boldoggá tesz. És még az sem tart vissza, hogy reggel aztán, amikor felébredek, újra, meg újra ráállok arra a fránya, gonosz mérlegre.
Az emberiség, az elhízás irányában halad, ezt mondják, és mi, akik aránylag, vagy viszonylagos jólétben élünk, ezt természetesnek vesszük. Persze, mint minden, ez is relatív, vagy talán nem is igaz az állítás, mert csak egy része hízik, a másik meg fogy! Olyan az emberiség is, mint a Hold. Hol nő, hol csökken, de olyan, hogy sokáig egyforma lenne az állapota, nem létezik.
Mi, mindenre azt mondjuk ciklikusan, szabályosan, törvényesen... Pedig ez sem igaz.
Az idén, már ötvenharmadik éve nézem a holdat. A napot csak azért nem, mert már rég megvakított volna! Ő nem hagyja magát, őt nem lehet megcsodálni. Drágán fizetünk minden pillanatért, valahányszor hunyorogva, leselkedve rápislantunk. Nem tudom, van-e olyan, aki nem járta meg eddig vele? Én sokszor, és sokféle képen.
A hold viszont hagyja magát. Ő nem szégyenlős, és nem is rosszindulatú, mint ahogyan azt sokan ráfogják. Megbélyegzik olyannal, ami nem volt rá jellemző soha sem.
Milyen könnyű kimondani a butaságokat! Tudatlanul, vagdalózva, meggondolatlan szavakat vágunk bele a másik szívébe, agyába, és az úgy aprítja fel méltóságát, büszkeségét, emberségét, mint kés a kenyeret. Viszonzásul, alaposan megfeni nyelvének hegyét, és gyors egymásutánban szúr, máskor meg csak kínosan, fájdalmasan, megroppant, mint a kenyér héját.
Hát ilyenek vagyunk a holddal is mi emberek, mindig.
Amikor megtelik, átsüt rajta a nap, az az önző, akinek fényét csakis ilyenkor láthatjuk, mert aljassága nem ismer határt! Máson keresztül mutogatja magát!
Szemtől szembe soha sem engedi megcsodálni felszínét. Sunyi, akár azok a barátaink, akik mindig fő lehajtva beszélnek, elbeszélnek az arcunk mellett, érezzük hideg leheletüket, de soha sem látjuk a tekintetüket, mert alaposan elrejtik lesütött szemhéjuk mögé.
Van egy közvetítőnk, a hold. Ő aztán elvisel minden bántást
, ráfoghatnak bármit, halálos tulajdonságokat, meg mindent, de a lényeg, hogy nem önző!
Ő megengedi, hogy a Nap által diktált ciklikus rendben, megcsodálhassuk a mögöttes fényt. Utána gyorsan fogyni kezd, majd újra nőni, mint aki fél, mert kiadta a másik titkát, vagy csak elrejti azt a közlékeny, titkot megtartani nem képes önvalóját? Ki tudhatja, pontosan mi, miért történik?
A lényeg, hogy mi igyekszünk mindenbe belemagyarázni a saját teóriánkat. Hatalmas tudásunkat! Elvégre az ember mindenható, és a Mindenható maga az ember!
Vagy mégsincsen így?
Micsoda energiák szabadulnak fel, ebből az állandó bujkálásból! Tengerek tudnak nőni és apadni, egész földrészek eltűnni, mások felbukkanni.
Nélküle nem tudná ez a silány agyunk, hogy pihenőre kell térni, és ha ő nem volna, azt sem tudnánk, hogy a könny, ami a szemünk sarkában csillog, tud szép is lenni. Ha a hold is egyformán csillanna meg, akkor minden ugyan az lenne, de hát az ő arca mindig változik. Hol egyik, hol másik gödröcskéjét láttatja magából, s hol erről, hol arról az oldalról kacsint reánk. Jobbja, balja, alja, teteje, mindene és mindig változik
, csak hát mi emberek nem érünk rá őt tisztességgel megismerni.
Meg akarlak látni, mutatkozz hát be, mondom magamban, amikor végre ennyi évesen felismerem mekkora csoda, hogy van nekem. Ő, az állandó, a kiindulási pont.
Ő, akire ráfogják, hogy szomorú, hogy csaló, és csak Isten tudja, mennyi mindennel vádolják, rágalmazzák? Pedig még a halál is független tőle, az élet része, nem az éjszakáé, akkor érkezik, amikor eljön az ideje. Nem befolyásolhatja sem a nap, sem a hold. Ő is van, akár a születés, vagy ahogyan a nappalt az éj váltja, a sötétet a fény... Milyen nehéz lenne, ha nem így lenne, hiszen még ezek a gondolatok sem tudnának nélküle beérni? Miért is beszélek én most a Holdról? Hiszen, sem felmagasztalni, sem megvetni nem akarom, csak a helyére tenni a dolgokat itt bent, leginkább magamban. Persze, kicsit azért exhibicionista vagyok, mert saját képzelgéseimet, rendre megosztom az egész világgal. Ám, ezt is csak jó értelemben, és kicsit igaz, mert nem nemiségemben vagyok magamutogató, az nagyon távol áll tőlem!
Mit érne a tudás, tanítás nélkül? Lehetne-e tanítani, tudás nélkül? Rendelkezem-e, bármilyen konkrét ismerettel? Vagy csak zsigerből írom és teszem a dolgomat? Magam sem tudom!
Fiatal koromban annyi mindent szerettem volna megírni, de nem ment. Ahogy elértem a második mondatom elejére, már tudtam hiteltelen, mert nem érett be.

Sokáig vártam, erőlködtem, majd rendre feladtam a kísérleteimet.
Ma már nem akarok írni, azt sem akarom, hogy fennmaradjon ez a gondolatfoszlány
. Csak úgy jön, magától.
Február közepét írjuk. A tegnap még jókora kupacokban állt a hó! Bő egy hétig, kitartóan bújócskázott a nap, esze-ágában sem volt kiszállni meleg felhődunnájából!
Igaz, régebben, legalább háromhónapnyit aludt, de hát akkor kit érdekelt? Huszon-, harminc-, vagy negyvenévesen ki törődött vele egyáltalán?
Az idén, későn jött télből, korán lesz tavasz. Boldoggá teszi a lelkemet! Már az sem zavarna, ha soha sem aludna, és mindig égetően sütné, a tőle megfoltosodott arcomat.
Reggel van! Odakint, ez a furcsa fényű égitest, máris cikázik egy pillangóval.
Na, megállj te csaló!
Ma azért is belenézek a szemedbe!

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Februári gondolatfoszlány II


Ma újra kisütött a nap! Fényáradata azonnal átjárja lelkemet, amint kinyitom a szememet. Pedig még csak február közepe van. Kikászálódom meleg fekhelyem bársonyos takarásából. Nagyot nyújtózom, majd egy hirtelen mozdulattal kiugrom a maradék takaróból, amit oly szorosra csavartam lábam köré, mint egy nimfa a sodrás forgatagában hosszú haját. A bal bokám megrándul, fennakad paplanom huzatjának gombolásában. Ő még tartana egy keveset, de én már nem akarom őt, hiszen odakint új kalandok várnak, csiklandozza a kíváncsiság torkomat, milyen csoda lehet odakint a kertben ez a váratlan változás, ami már itt szobám félhomályában is ennyire el tudott bűvölni?
Gyors léptekkel érem el a fürdőszoba ajtaját. Még lehúzva a mesterséges meleget benntartani hivatott redőny. Kényszeredetten kaparászok a sötétben, végre megtalálom a villanykapcsolót. Mennyivel másabb annak a fénye? Milyen fénye? Pislákol egy nyomorult 40-es égő akkor, amikor odakint hétágra sikítja arcomba erejét egy egészen másféle energiaforrás. Csak ezzel itt bent bánok csínján, furcsa iróniája ez is az emberi életnek, aki korábban efféléket nem ismert, ma igyekszik mindig, mindent lekapcsolni maga után. Talán már kényszeressé vált a mozdulat? Nem. Muszáj! Harsonázza bennem az az ocsmányul racionális hang, ami minden félénkségem okozója.
Csepegősre eresztem a csapot, épp elég a fogmosáshoz, majd a tussolásba belelubickolom magamat és minden cseppjét, amit itt lespóroltam, magamra engedek. Még egy idétlen, álmos mozdulat, majd felrántom a fényáradat zsinórját. Hirtelen eláraszt a friss, újonnan érkezett varázslat. Kinek kell akkor ez a mesterséges vacak, amikor van helyette más, ami sokkal szebb, sokkal hasznosabb, és amiért még fizetni sem kel? Legalábbis egyelőre nem! Hogy aztán még mit élek meg? Ki tudja, a lényeg a ma. Most még van, még korlátlan, még szabad. Mit számít ez a sok vacak emberi szabályozás akkor, amikor újra meg újra átélhetem a metamorfózist. Tavasz van. Kicsit korán jött, bár ez a megállapítás is igen álságos dolog, leginkább a megszokás mondatja velem, mert az ember, ha tudná, mindig átugraná az elalvás pillanatát és soha sem kívánná az elmúlás megélését. Csak hát, az is van, hadd szokja, érezze, hogy nem ő itt a Mindenható, csak egy aprócska kis sejtje annak a nagy egésznek, amiben egy ritmusban kell mozognia a többivel ahhoz, hogy bekövetkezhessen a ciklikus megújulás. Újjászületünk naponta, évszakonként, évenként testben, lélekben egyaránt. Mily hatalmas ajándék, ha meg tudjuk érteni az alkímiának eme csodáját, ami képes a szemétből virágot varázsolni. Majd ugyan ebből a szép, színes, szemet gyönyörködtető életből szürke szén lesz, aminek a közepén felcsillan néha egy-egy szem gyémánt is, az élőből élettelen, ami épp olyan érdekes, mint amilyen az élő anyag volt, ráadásul még örömöt is tud okozni, mert abban is, mint mindenben benne van a teremtés csodája.
Ujjaim között folyik az éltető nedű. Épp arcomra önteném markomba gyűlt molekuláit, amikor hirtelen eltűnik előlem. Voltam, láttál? Incselkedik bennem... te vagyok és te én! Igaz, jut el tudatomig a felismerés, még nem is hazudik ez a gyorsiramú csatornába vesző sikamlós élet! Nélküled semmi lennék, csak egy pár kilónyi hamu. Por a porból, abból a kozmikusból, amiről annyi mítoszt regélünk. Itt van bennünk az univerzum, akkor meg mi a csodát keresünk odafent?
A víz maga az élet, az pár maroknyi morzsalék, ami még bennem van a kötőanyaga. A kettő együtt alkotja ezt a tökéletes, mechanikai gépezetet. Ezt a csuszamlós, síkos, furcsa és mégis kedves anyagot, amit hiába akarom megfogni, nem lehet. Hányszor próbáltam már kitapintani, de ő mindig kitér ujjaim bársonya elől, s átvéve alakját az őt összepréselni kész testrésznek és az általa kitöltött szabadon hagyott térnek, eltorzulva kisiklik a megtapasztalás elől. Mi lennék nélküled? Kérdem, amikor felfogom hideg valómat! De mi van azon túl? Ott, ahol a lélek az úr, ahol nem számítanak az anyagérintések? Ahol semmi se ilyen bonyolult, és ahol nem funkcionálnak ezek a mechanikai elemek?
Azt tudom, hogy a víz segítségével születtem meg, élem életemet. Elfogadom, bár elég nehézkes, hogy ennek szerves része a halál, amikor vissza kell majd adnom életnedvemet és itt kell hagynom mindent, amit valaha is magaménak tudtam, tettem, adtam, álomképzeletemben. Én is el fogok vesződni az önfeledés ködébe, megtörve ezt a folytonosságot, amiről még hinni akarom, hogy van tovább, hogy az élet nem szűnik meg a halállal, csak átalakul valami más formába, talán majd itt lebeghetek a szeretteim fölött, s óvhatom őket látatlan valómmal. Micsoda ábránd mindez! Az, hogy most itt lehetek, talán valami korábbi nagy érdem, vagy büntetés, vagy valóban része a fejlődésemnek, de még az is lehet, hogy csak véletlenszerű. Akár így van, akár úgy, nagyon hálás vagyok mindenért, amit itt ezen a földön, ebben a gyarló, fájdalmas porhüvelyben megélhetek. Hogy lesz-e még alkalmam máskor, máshol, más kabátban örvendeni a februári napnak és a csilingelő vízcseppnek, amit már több évtizede meg akarok zabolázni? Nem tudom, vagy nem vagyok eléggé nyitott, bár már mérhetetlenül sokat fejlődtem.
Ugyan ki vagyok én, hogy elhiggyem magamról, csakis nekem lehet igazam? Hitben járok, keresztény hitben, de ez nem jelenti azt, hogy ennek korlátai közé szorultam volna. Tagadom a bűn fogalmát abban az értelemben, hogy az élet jelentené az eredő bűnt. Hiszen az élet maga a csoda. Az élet Isten legnagyobb ajándéka. Már hogyan lehetne bűn az, ha szerelemben fogantattam? Miféle bűne lehet, egy még épp csak megfogant mechanikai testkezdeménynek, akiben még a lélek sem kötött meg? Igyekszem megtalálni és bejárni azt a bizonyos keskeny utat, amit úgy eldugott a teremtő és olyan nagyon elvesződik a mi kesze-kusza őserdő létünk aljában, mint az a bizonyos aprócska liángyökér, amit betakar az óriás gazdafák több évszázadnyi, elhalt lombavarja.
Hahó! Bugy-burugy, válaszolja erre a víz, majd ugyan úgy kiszökik tenyeremből, mint mindig, amikor tapintani szeretném anyagát. Ma nem volt hideg, engedtem hozzá a melegebbik testvéréből is egy keveset, amit mi magunk zárunk és tágítunk abban a bizonyos tartályba ott fent a falon. Ha képesek vagyunk a gondolatainkat is bezárni, beskatulyázni, akkor már hogyne tudnánk ezt a pár molekulányi életet beszabályozni egy csőrendszerbe? Mindenhol csövek lógnak, futnak, átszövik testünket, környezetünket, amit Életnek hiszünk. Ennyi lenne az Élet? Nem hiszem, de ezzel is meghasonlást váltok ki magamban, hiszen a konfliktus, ami ezeket a gondolatokat gerjeszti, bennem van. Belőlem ered, és majd bennem tér végett. Nem erőlteti rám semmilyen külső tényező. Istennel nekem kell megvívnom a magam harcát.
Ma még hadd élvezzem a vizet, a fényt, öregedő testemet, az életemet olyannak amilyen, és úgy, ahogyan megadatott, mert eljön a nap, amikor igazzá válnak Jakab próféta bölcs figyelmeztetései:

"Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullott a virága, s tönkrement a színpompája...( Jak 1,11)"

Nagyrábé, 2014.02.19.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Februári gondolatfoszlány III


Ma egy olyan témáról szeretnék íri, amit versben már megfogalmaztam, de talán az nem annyira érthető, illetve annak olyan egyszerű kabátnak kell lennie, ami mindenkire passzol. Amiről én beszélek, sajnos nem passzolhat bárkire, csak arra, aki eléggé nyitott ahhoz, hogy mindezt befogadja.
Sokszor hallottam már költő társaimtól, hogy nekik fontos a szerelem. Keresik, kutatják, megszállottként írják meg az általuk vélt igaz és fennkölt érzést.
Bár van, akitől megkérdezem, mit is ért ezalatt, de leginkább csak ráhagyom, mert akinél úgy érzem, hogy nem érti a lényegét, nem is kísérelem meg elmagyarázni, hogy szerintem mit fed ez a nemes érzés. Van, aki kergeti, mint egy megfoghatatlan álmot. Az egész életét arra áldozza, hogy megtalálja a boldogságot, mert a szerelmet, valamiféle boldogságtudattal párosítja össze. Holott ez nem igaz, mert a nagy szerelem fájdalommal jár, ami egy negatív érzés. Fáj a másik léte, nem léte, mert tudom, hogy egyszer elveszítem, nem tarthatom meg örökre. Ő is más, én is más vagyok, csak életünknek egyik pontján, szerencsés esetben szeretetből és tudatosan összetalálkoztunk. Az igazi szerelem önző, nem osztozik, nem a másik emberre vonatozik, hanem leginkább rám, mert bennem zajlik ez a téboly. Hogy mindezt ki tudom-e fejezni, és át tudom-e adni a másik embernek, attól függ, hogy képes vagyok-e önmagamba szerelmes lenni? Kibe is vagyok akkor szerelmes? Első sorban magamba, majd magába a szerelembe, és csakis ezen prioritási sorrend megélése esetén a másik emberbe, akit átölelek tiszta érzelmeim ködével.
Megközelíthetem ugyan ezt a témát egy teljesen más irányból is, ahonnan mindezek az érzések, vagy mindezeknek a fel nem ismerése ered. Mert bármelyik irányból vizsgálom, mindig ugyan odaérek, ugyan ahhoz az eredő ponthoz, ami minden egyéb téves illúziót válthat ki az emberből. Vágyom vissza az anyaméhet.
Vágyom arra a társas állapotra, ami egyedi, vissza nem térő, kellemes, boldog, igazán és tisztán szerelmetes állapot. Amikor együtt dobban a szívem azzal a szívvel, aki magából adta sejtjeit, és aki megoszt mindent önzetlenül önmagából. Ezt az állapotot hordom magamban itt a földi létben, és csak ez az egyetlen emlék, amit magammal viszek majd arra az útra, ami elválaszt ettől az általam ismert földi élettől. Az alagút, amin keresztül megérkeztem visszatér, amikor innen majd elmegyek. Hogy utána mi lesz, vagy mi nem lesz, az nem is lényeges dolog. Csak én akarom ezt tudni, keresni, mert emberből vagyok, eredő bűnöm, nem a szaporodás és nem is a létfenntartás, hanem az örökös tudásszomj.
De jó lenne, csak még egyszer megérezni azt a bársonyos puhaságot, ami megalapozta egész életemet! De jó lenne, csak még egyszer érezni anyám melegét, de bizony azt már soha többé nem tapasztalhatom meg.
Szerencsés helyzetben vagyok, nőnek teremtettettem, így én magam is átadhattam ugyan ezt a biztonságot gyerekeimnek. Óvva féltettem őket, a nagyobbiknál még ösztönből, a kisebbik fiam esetében, jóval túl a fiatalságom első felén, majdnem középkorúként tudatosan. Azért írom ezt le, hogy tanulságul szolgálhasson minden jövőbeni anyának. Csakis tudatosan szabad gyermeket vállalni. A várandósság ideje alatt hatalmas a felelősség, hiszen segítenie kell magzatjának, hogy az a lehető legnagyobb nyugalomban fejlődhessen, azon túl, hogy jól táplálkozik, nem dohányzik, nem iszik, megtesz mindent fizikálisan, lelkileg is fel kell készítenie gyermekét a megszületés adta fájdalomra, ami el fogja kísérni egész élete folyamán. Még a szülés sem akár milyen folyamat! Ott kell tompítani abból a csalódásból és traumából, amit a frissen született csecsemő átél. Finom puszikkal, simogatással, kedves szavakkal, a türelemmel viselt vajúdás a kis jövevényt boldoggá tudja tenni. Istenem! De jó volna még egyszer magzatnak lenni! De jó volna még egy magzatba életet lehelni! De már nem lehet, túl vagyok ezeken az áldott feladatokon, amikért többek között erre a világra megérkeztem.
Jó ideje nem keresem a boldogságot, mert megtaláltam úgy hiszem. Bennem van, belőlem ered, megértettem a lényegét. Világossá vált, hogy senki más nem lehet olyan igaz társam, mint amilyen vagyok én magam. Szerelem? Az is attól függ, mit értünk e szó alatt. Mert, aki a testi vonzalmat gondolja annak, nagyot téved. Az csak ösztönös vágy, szükséglet ahhoz, hogy egészséges életet élhessünk. A mechanikus gépezetünket tartjuk vele karban. Persze a jóérzés, ami elönt egy-egy ilyen beteljesült pillanatban felemelő, hisz hasonlít az anyaméhen belüli állapothoz! Az ember, a másik emberi lénnyel csak eggyé válhat egy kis időre. Utána élem, és jó esetben mellettem ő is éli a maga önálló életét. Ha megértem mindezt, és tudom, mi történik, akkor képes vagyok előhívni azt a bizonyos érzést, amit boldogságnak neveznek, és képes vagyok minden helyzetben az lenni, így egy másik ember karjaiba fonódva is. Ha ezt tiszteletben tatom, soha sem akarom a magam formájára átalakítani azt, akit mellém adott az ég. Engemet sem kell pátyolgatni, csak hagyni, hogy részese lehessek az ő életének. Azt adom, amit kapok, mindez fordítva is igaz. A környezetem tükrömmé válhat, ha megengedem neki. Szerintem ez az igaz szerelem.
Ha egész életet élek, mert van ilyen, akkor tökéletesen szinkronba tudok lenni azzal a mélyen belém temetett önvalómmal, akibe születésem pillanatától szerelmes vagyok. Ő az elsődleges társam, ő az első nagy szerelmem, őbenne megbízhatok, ő kísért el idáig és ő fog átsegíteni életem utolsó lezáró pillanatán is. Minden egyéb, amit itt ezen a földön az életről, halálról, szerelemről meg egyéb boldogság és lelki társ blabláról hallok, csak illúzió! Megtanultam nem keresni, nem vágyni, nem harcolni, türelemmel adni és jó szívvel fogadni minden apró morzsát, amit a másik ember elém hullat. Boldog vagyok, mert az akarok lenni. Mert szeretem magamat igaz nagy szerelemmel!
Ha behunyom a szememet, képes vagyok érezni újra meg újra azt a finom, sikamlós anyagot, ami megvéd, megóv mindentől. Hallom annak az egyetlen szívnek a dobbanását. Amikor a mechanikai teste utolsót rándult, akkor úgy éreztem belepusztulok, mert elveszítem a már megszokott biztonságot. Hónapokig kerestem, míg végre, újra rátaláltam.
Nincsen elengedés, és nincsen megbékélés sem. Csak felismerés van. Mert minden erről szól ezen a földön. Ez egy tananyag, amit meg kell találni, nagyon elrejtik, majd értelmezni kell és alkalmazni. Nincsen bölcsesség, de van megtapasztalás. Öregedés sincsen, a lélek ugyan az marad, a gépezet kopik meg és áll le egy idő után. Ugyan az vagyok, mint aki abban a pillanatban voltam, amikor jött egy durva áramlat, és kipréselt az egyetlen jó, áldott világból, amibe visszavágyom folyamatosan. Szeretettel fogadtak, szeretettel fogadtam, és szertettel engedtem el azt is, akitől mindezt kaptam, hogy átörökíthessem, és méltósággal megélhessem földi küldetésemet.
Repülj szabad lélek, amíg itt voltál nekem, biztonságot adtál, de megérezted, hogy már önállóan is képes vagyok élni. Menj hát, hisz más dolgod akadt, töltsd be küldetésedet ott, ahol nagyobb szükség van rád!

Nagyrábé, 2014.02.21.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Márciusi gondolatfoszlányok I


Mostanában gyakran hallom, hogy veszélyben vagyunk, veszély leselkedik ránk, veszélyes ezt, vagy azt megtenni, veszélyes közlekedni, barátkozni, nettezni, dolgozni, lustának lenni, enni, inni, még a víz fogyasztása is veszéllyel jár. Veszély leselkedik a nagyvilágra, katasztrófák, háborúk fenyegetnek, éhínség, döghalál…
A veszélyt, mint olyat, ami megfoghatatlan, igazából érthetetlen, negatív dolgokhoz tudjuk társítani. Mi is a veszély, mint megfogalmazható, tudományosan kifejthető fogalom?
Azt mondják erről az okos emberek, hogy minden számunkra ismeretlen negatív töltésű helyzetet veszélynek nevezünk. Igen ám, de hogyan lehetséges az, hogy negatív töltéssel bír egy olyan dolog, amit nem ismerek, vagy még soha sem találkoztam vele? Vagy mégis van már azzal kapcsolatban valamiféle tapasztalatom? Honnan hozom? Ha minden, amit az ember nem ismer veszélyt jelent, akkor ott kellene csápolni valamelyik fa tetején, félni minden újtól, semmihez sem érve, ami ettől a biztonságos léttől távolabb esik. Rágni az oltalmat adó fa kérgét, míg egyszer csak annak is elvékonyodna a törzse, és kettétörne alattunk. Megelégedni azzal, ha néha terem egy-egy gyümölcsöt, és nem foglalkozni a holnappal, amikor kidől alólam majd a fa? Csak ennyi lenne? Vajon miért nem teszem ezt? Ott sem lenne minden teljesen rendben? Ott is félnék? Egészen biztos, hogy kapkodnám a fejemet jobbra, balra, figyelném a többi fán lakó társamat, és védeném a saját otthonomul szolgáló növényemet. Miután kidőlne, csak el kellene indulni, mert a túlélés azt várná tőlem, hogy keressek magamnak egy másik fát. Mi lenne, ha mindegyiknek már volna lakója? Nekimennék az ismeretlennek? Megharcolnék vele, elvenném tőle azt, ami addig az övé volt?
Azt hiszem igen, mert ha nem én tenném meg, akkor felmászna valaki más, és elvenni a másik gyümölcsét.
Nincs olyan, hogy ideális állapot, védelem, biztonság? Mi értelme az életemnek, ha minden percen és helyen veszély leselkedik rám? Emberré fejlődésük titka lenne a veszélyek legyőzése? Ha ez így van, még sem annyira negatív érzés a veszély?
Ahhoz, hogy megértsük, tudnunk kellene, miért léteznek negatív és honnan származnak a pozitív érzéseink. Tapasztalatból tudja még a csecsemő is, hogy anyjának ölében, biztonságban van. Hallja annak szívverést, érzi bőre illatát, ismeri minden sejtjének érintését. Tudja, anélkül, hogy bárki megfogalmazná, vagy megtanítaná, hogy az egy roppant jó és biztonságos élmény. Vegyük el az anyjától a csecsemőt. Öleljük magunkhoz. Döbbenten tapasztalhatjuk, hogy ugyan abban a helyzetben a csecsemő viselkedése megváltozik. Amit addig pozitívnak, biztonságosnak vélt, egyből negatívvá, bizonytalanná válik. A másik embernek az illata, hangja, sejtjeinek érintése, szívének dobbanása, minden, amit magából adni képes számára idegen. Már az ember megszületésének pillanatától fogva, zsigereiben hordja, minden apró részében kódolt a veszélytudat.
Mi van azokkal a történésekkel, amelyek amúgy valóban negatív módon befolyásolják az életünket, mégis pozitívan állunk hozzá? Nyitottabbak volnánk a rosszra, mint a jóra? Azt is pozitívnak éljük meg, ami a valóságban a kárunkat szolgálja? Még a frissen született ösztönös ember sem képes felismerni a számára jó és rossz dolgokat, csak azokban tud különbsége tenni, amiket már átélt, vagy nem?
Pedig vannak igen komoly dolgok mindannyiunk közvetlen környezetében is, melyek amúgy negatív hatással telepednek ránk, egész életünkre, környezetünkre, de még az emberiségre is, mégsem ismerjük fel időben, vagy egyáltalán! Miért? Egyszerű kényelmi szempontokat követne az ember? A rossz- jó, negatív-pozitív, veszély- és biztonság, sorolhatnám tovább, csak emberi téveszme?
Miért megyünk el szótlanul, szem behunyva, fej lesütve olyan súlyosan komoly dolgok mellett, amik az életünket valóban veszélyeztetik? Megszoktuk volna azt, hogy a szomszéd éhezik, az ember néha beteg, nyomorult? Az öreg házak falai idővel megszakadnak, maguk alá temetik ismerőseinket? Az utak mellett terítik ki barátainkat? Bár kissé megijedünk, mégis mindez jó érzéssel tölt el, mert nem velünk történik? Szerelmek hagynak el, társak fordítanak hátat, változnak barátaink, a testünk is folyamatosan változik, mi még sem akarunk róla tudomást venni, mert az kényelmetlen lenne! Nem vesszük észre azt sem, amikor a szervezetünk fújja riadóját, csak már akkor ébredünk, amikor benne vagyunk egy általunk rossznak megélt, negatív helyzetben.
Ha beismernénk, hogy minden kellemetlenségnek, rossz érzésnek, félelemnek okozói mi magunk vagyunk, megváltozna a negatívumhoz való viszonyulásunk.
Most például, én nagy negatívumként élem meg testem változásait. Jócskán meghíztam, s bár korábban könnyen szabadultam meg a túlsúly okozta traumáktól, semmilyen módszerrel nem sikerül lefogynom. Nagyon rossz kövérnek lenni, mert betegnek érzem miatta magamat. Korlátoz, mérgezi a lelkemet. Az más kérdés, hogy mindennek én magam vagyok az okozója. A kényelmem, a megszokott életem, amin nem szívesen változtatok. Áldozatnak érzem magamat, mert az nekem sokkal könnyebb. Pedig még ez sem negatív dolog, csak az adott helyzetbe érzem annak. Leginkább csak egy intő jel arra, hogy tévesen táplálkozom, vagy túlságosan unalmas életet élek, ideje felállni a számítógép elől, mozdulni, változtatni kell.
Az ismeretlen szükségszerűsége megrémít. Mit tehetek annak érdekében, hogy valóban egészségesen éljem meg ezeket a most még negatívnak vélt élethelyzeteket? Át tudok-e mindent fordítani? Ha volt, lesz! Ha van, elfogadom, és ha majd nem lesz, ne tagadjam meg mindazt, ami korábban volt.
A negatív érzések visznek előbbre, a pozitívak megrekesztik fejlődésemet.
Ha a tenger simán morajlana, és soha sem vetne nagyobb hullámot, rég kiapadt volna, mert a víz elpárologna. De ő változatos, elfogadja az áramlatok segítségét, minden rosszat jóra vált, etet, itat, növel, megtart, az életet adja nekem... még sem láttam még soha sem mindenhatóságát! Valahol mélyen bennem, kódoltan mossa lelkemnek határát, így ismeretlenül is érzem illatát, selymes bársonyát és hallom figyelmezető hangját.
Emberek jönnek, emberek mennek… csak a természet örök! Ő sem nem negatív, sem nem pozitív!
Lassan készülődnöm kell! Ma meg akarom festeni azt a képet, amit korábban soha sem gondoltam jónak... Egy zenebohóc megjelenítésére készülök, amit korábban giccsesnek véltem. Most kihívásnak, ismeretlen érzésnek, amit keresek, amire vágyom... lehet, hogy megváltozott az életszemléletem?

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Házam mögött


Házam mögött van két bokor mogyoró, van rajta száz bagoly is talán. Közvetlen rájuk nyílik konyhám ablaka, így minden reggel megcsodálhatom őket. Kedvesen forgatják fejüket, éles szemükkel engem néznek, azonnal, ahogy észrevesznek. De hisz nem is látnak. Szemük komikus meredtsége emiatt van: néznek, látni akarnak, de nem megy nekik, főleg akkor nem, amikor sem félhomály, sem köd nem segíti őket ebben. Süt a nap.
Egyre kevesebben térnek vissza a mogyoróbokrok árnyékába. Üldözöttek ők az emberek által, többszörösen. Az erdők fáit kivágták, e semmi nagy pusztában, már bokrok sincsenek. Oda nem mehetnek. A hideg téli szél rendre kikezdi elgémberedett lábaikat, s a két kis mogyoróbokor teste adhat számukra esélyt a túlélésre. Mindenki elkergeti őket udvarából, mert ocsmány dolgot művelnek, felbüfögik a madarak tollait, csontjait, az egerek jól kivehető szürke szőrét, néha egy-egy kis cinóber karmocskát is. Ilyen az élet, nekik is élni kell, enni kell. Én viszont örülök e kedves, kissé furcsa jövevényeiknek. Eltűntek a mezei kóbor egerek, a velem szomszédos iskolaudvarban kipusztultak a pockok a szeméttárolóból. Megettek ők itt mindent a télen. Jó, hogy így tették. A kutyusom vívja meg néha csatáját némelyikkel, ellopják előle kedvenc eledelét, a csontot. Lerágicsálják róla a maradék húscafatokat, majd illedelmesen visszaejtik neki. Milyen tanulékonyak a vadak! Mi miért nem tanulunk így? Ők egyetlen tél leforgása alatt megtanulták, hogy a kutya szívesen osztozik velük a csonton, ha ők csak a maradék rostokat csípik le róla, a csontot meg visszaadják annak, aki ezért vívott velük vérre menő csatákat. A kutyám fekszik az épp aktuális csontján, el nem engedné semmi kincsért, de mindketten tanultak egy csomó mindent. Az egyik, hogy ne lopjon, csak egyen, a másik, meg, hogy ne hagyja szabad prédának azt, amije van.
Hát ilyen csodálatos dolgok tárulnak elém reggel, itt az Alföldön. Hogyan is lehet ezért haragudni? Miért vesznek seprűt kezükbe az asszonyok, egy-egy ártatlan, hasznos, komikus testű bagoly láttán? Nem értem, de nem is számít, nálam lehetnek, itt vigyázunk rájuk, az sem baj, ha több százan vannak, csak jöjjenek, és éljék túl a telet. De ha itt az ideje, menjenek vissza a maguk világába, hogy új nemzedékről gondoskodjanak, akár minden évben. Ha megélem a jövő telet, ismételten várom őket ide, az én kis kertembe, meg a szomszéd iskola volt szolgálati lakásának hátsó udvarába, a szép mogyoróbokrok árnyékába. Ígérem, a tyúkok és csirkék belső részeit ezentúl sem dobom el, hanem a férjem rendre felaprózza, mint mindig, és csipesszel szépen megeteti velük, ugyanúgy, mint eddig is tette.
Vissza a lap tetejére



Dezső ilona Anna: Jó reggelt


Apró bogár rémisztget az asztalom körül, lenézek rá, s ő úgy torpan meg, mint aki megérte a végítéletet. – Te drága kis jószág… Félsz tőlem? – Hát ennyire rossz lenne az ember, hogy elég, ha ránéz egy Istentől jövő, aprócska teremtményre, és az máris belesimul a környezetébe? Picinyke semmi, felveszem, szinte érzem a kezemben is remegését. Kitin páncélja alatt reszket. Kiviszem, leteszem a verandámon a muskátlim alá. Élj, te kis bohóc, nem bántalak tovább. Érti, megáll, nem mozdul, behunyom a szemem, hogy érzékelje az ő érzékszerveivel a szabadságot, hisz segített rajta ez a hatalmas csodabogár. Majd boldogan, de óvatosan elkezdi lépteit szaporázni. A muskátlim levelei között eltűnik. Nézem egy ideig, várom, akár azt a hatalmas csodát, amiért megszülettem a Földre. Hátha még megpillanthatják szemeim… de nem, elbújt tőlem. Nem feszítem tovább a kifeszített húrt, bemegyek, őt otthagyván, visszaadván a természetnek. Picinyke bogár, még a nevedet sem kérdeztem meg. Aprócska, fekete kis semmi, ő ismer, hisz félt tőlem. Házam népe lehet, de nem tartom számon. Mekkora pazarlás… Hányan lehetnek? Hányan éldegélhetnek a házamban, az udvaromban, anélkül, hogy bármit is tudnék róluk? A kutyám, egy hatalmas vakkantással jelzi a reggelt. Nem simogattam meg, pedig ott voltam a verandán, kivittem a jövevényt, s őt, ki hűséggel szolgált nekem éjjel, észre sem vettem. Kimegyek hát újra, csak így neglizsében és megsimogatom. Csóválja farkát, boldogan veszi tudomásul, hogy a gazdi felébredt. Pacsit ad, körbe ugrál, leveszem a jutalomfalatkás dobozát a háza tetejéről és nyomok a szájába egy adaggal. Megnyalja érte a lábamat, jelezvén, mennyire hálás. Istenem, látod!? Az állatok szeretnek, mennyi szeretet szorult beléjük. Csak apró kis figyelem, amit irányukban kimutatunk, és ők máris ontják felénk feltétel nélküli szeretetüket. Mi miért nem vagyunk ilyenek? Valami hiba esett a szerkezetbe, a teremtésnél elcsúszott a cél? Reggeli szertartásaim egyike a kávézás, már érzem is illatát, ahogyan gomolyog ki a nappaliból, kedvesem lefőzte, várja, hogy bemenjek és elkezdjük mindennapi életünket.
– Jó reggelt, Napocska! – köszönök neki, mint minden reggel.
– Jó reggelt, Napsugár… – hangzik szeretetteljes válasza. Megpuszilja a homlokomat, s én elégedettem ülök le a gépem elé, amit már figyelmességből bekapcsolt.
Még egy ideig elszürcsölgetem a kávémat, ő az övét odakint a saját birodalmában, majd mindketten elindulunk Isten háza felé, közben imádkozva, hogy fogadjon be ma is, arra az egy kicsi csendes órára.

Jó reggelt, Nap! Jó reggelt, Élet! Vasárnap van…

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Karácsony


Újra itt az év legcsodásabb napja, amiről mindég egy szó jut eszünkbe: Szeretet.
Frázisok, és parafrázisok sora, a misztikum csodája, ami egymást követően jelenik meg ebben az Adventi időszakban. Vegyük a Betlehemi csillagot, mint szimbólumot, és próbáljuk megközelíteni a szeretet funkcionalitását egy-egy hegyének megismerése által. Jöttek a Napkeleti Bölcsek, s világolta útjukat az addig még soha sem látott hatalmas csillag… Egyik ága a születést, másik a beavatást, har-madik a szolgálatot, negyedik az átalakulást és az ötödik a beteljesülést jelzi ősidők óta. A szimbólumok szerves részei világunknak, legyünk akár hívők, akár nem, vagy természetben élő emberek, mindannyiunknak szüksége van a szertartásokra, a szokásokra, a misztikumra. Minden ősi bölcsesség, a megváltozhatatlan nagy igazságok körül forog. Célja a fejlődés, a szeretet elfogadása és továbbadása. Sorolhatnánk persze újabb öt jelentését is, mert az ötágú csillag, a hit csillaga is egyben, ami nem más, mint a teremtés koronája maga.
„– A szeretet, egy furcsa, megfoghatatlan vektor” – mondta nekem egyszer Csillag Endre író.
Felülmúlhatatlan halmaz, amit bemutatni és érthetővé tenni szinte lehetetlen. Egy olyan csodás vektor, ami képes egyszerre kifelé és befele áramolni, közben folyama-tosan szaporodni, osztódni, soha sem csökken úgy, hogy ne nőne nagyobbra. Adni- és kapni, ez a lényege. Valamit adni, szolgálni a másik embert, elfogadni azt a nagy igazságot, hogy, ha adok, az kamatozik egy idő után, és elkezd visszafelé áramolni.
A Szeretet egy tükör, melyben mindég beállhatunk, és megnézhetjük magunkat benne.
Az Adventi várakozás ideje számomra nem más, mint vágy erre a kifejezhetetlen vektorra. S hiszem, hogy a megfoghatatlan halmazok sora egyetlen szervből áramlik felénk, s az nem más, mint Jézus Krisztusnak értünk testet öltött, lüktető hatalmas szíve. Vágyom erre a nagy találkozásra.
Amikor kisgyermek voltam, a nagymamám úgy magyarázta az Adventi időszak lényegét, hogy van minden évnek angyaloktól mentes, téren és időn átmutató szaka-sza is, amikor az angyalok négy hétre szabadságra mennek. Itt hagynak bennünket, hogy magunk birkózzunk meg lelkünk korlátait legyűrve életünk nagy kérdéseivel. Tanuljunk meg bátran szeretni, adni és utána tiszta szívvel, boldog hittel kapni an-nak beért gyümölcseiből is egy-egy szeletet.
Elfogadni magunkat, megtanulni szeretni, s e tükrön keresztül másként látni az egész teremtett világot. Vajon hiszünk-e még az angyalokban? Hisszük-e, hogy Jézus Krisztus él, s hogy egyszer nekünk ő, testé vált emberként megszületett? Tudunk-e hinni felnőttként, akár a kisgyermek? El tudjuk-e képzelni olyannak a világot, ami nem lehet nagyobb, mint egyetlen pont a Betlehemi csillag közepén?
Szeressünk, hogy szeretve legyünk, s ha mindezt megtanultuk, az Advent már nem volt hiábavaló várakozás. Kívánok mindenkinek boldog, áldott Adventet, a sze-retet jegyében megélt békés Karácsonyt.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Kopp...Kopp...


Ha csak egyetlen pillanatra visszaadni tudnám azt a varázslatot, amit e perc jelent énekem: odakintről a madarak eszement orgiában csivitelnek, közben megszólalt a szomszédos templom harangja, jelzi a reggelt. Minden békés, igazi, meseszép tavaszi reggel van. Egy finom kávéval teli poharat szorongatok a kezemben, s a nyitott ablakon keresztül, hagyom magamat elbűvölni az élet csodájától. Rosszabb ne legyen a napunk további része sem, maradna mindég ilyen meghitt, varázs a szívemben. De nem így lesz, mert a kávé a pohárból elfogy, a harang elhallgat, a madarak… ők nem. Legalább ők boldogok ebben a percben. Eszembe jut a tavalyi tavasz, amikor még tele voltam reményekkel. Rózsaszín álmokkal, fellengzős hittel, hogy megteszem, hogy meg fogom tudni tenni azt, amit még sem tudtam megtenni, s így most is itt állok, és várok valami magasztosra, amiért nem kell tennem semmit sem, csak úgy adatik, mert jó volna nekem… de nem adnak ingyen semmi sem. S amit érte kellene fizetni, az túl nagy ár lenne, nem voltam meggyőződve róla, hogy megéri. Ma már mindegy, elszállt a téllel együtt, új tavaszt jött, s új, szabad élet reménye. Csak picit tudnék élni, hiszen hagynak, csak piciket tudnék megtanulni lépkedni, akár a kisgyermek, amikor rájön, hogy már fel tud állni. S, ha fel tud állni, akkor jön az élet a lábaiba, indulj el, menj, hosszú utadat kellene végre bejárni. S elindul boldogan, nem sejtve, hogy milyen göröngyös, nehéz vállalkozásba kezdett bele. A piciny gyermek oktalan tudatlanságát kellene most felvennem magamra, akár egy vértet, nem törődbe semmivel sem, és megtenni az első szabad lépéseket… de nagyon nehéz lenne, így leülök. A kávém a pohárban lassan fogy, s én itt vagyok a szobámban, mint minden reggel, a nyitott ablakom előtt, tehetetlen dühhel teli szívemmel, fogaim összeszorítom, na majd mindjárt sikerül felvenni azt a szép mosolygós arcot, amit mindenki ismer, csak én nem, nekem ő még mindég nagyon idegen, de viselem, mert kell. Csak egyetlen aprócska jelet kaphatnék az égtől, amikor feltekintek rá. Istenem!- de szépen gomolyognak a fehér, fátyolszerű felhők, tovaszállnak, meg nem állnak, és abban a pillanatban érzem, és tudom, hogy mi mozgunk, a föld forog. Igen, forog, velem, vagy nélkülem, ő megteszi a rá kirótt köröket, nem várja, hogy más megszánja, csak megy. Itt kell elindulni, és forogni, pörögni a magunk tengelye körül, néha megrázni magunkat, lerázni az útközben felszedett mocskot, port és haladni tovább. Kopp-Kopp… jé?! Már itt van a fakopáncs ily korán? Akkor menni kell, drága énem, szép napot, s majdan jó éjszakát…

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Reggeli idill


Istentől áldott, szép reggelt kívánok idehaza és a világ minden egyes táján élő magyarnak egyaránt. Nálunk pazar napra ébredtünk, bár el-elered az eső, de lényegében napos idő van. Igazi tavasz, oly szép, mint ami nem volt már évek óta.
Ablakomban állok, a kávé a kezemben, mint minden reggelt, mert csak egyszer fogyasztok ilyesfajta élvezeti cikket egy nap, de azt szertartásszerűen, és nézem, amint egyetlen éjszaka alatt már megint milyen sokat változott odakint az alföldi meseszép táj.
Igazi tavaszi zsongást hallok az üvegen át, oly hatalmas harcot vívnak a méhek a mandulám virágaiban, hogy szinte dübörög belé a fülem. Ritmusosan adják át egymásnak közben az információt, és küldik a jelzést a távolban bóklászóknak: – Ide, kedves, gyere ide, itt van pollen elég, gyere te is, erre a napra kitart a munka bőven.
S nagy lendülettel érkezik a fám közelébe még egy, és még egy, már majdnem száz, mire meghallom a nagy duruzsolást. Be nem áll a kis szájuk, a szárnyaik csapkodva tartják fent őket, miközben szorgosan szedik össze a rágcsálni valót, hogy méz lehessen belőle, életet adó nedű nekik s nekem, az embernek, aki rendre ellopom majd tőle.
Nem fáradnak el, apró testükkel szállnak sziromról sziromra, s miközben én itt bent a jó melegben iszogatom kávémat, ők már a reggeli hűvös szellőben is elkezdték végezni napi feladataikat, majd visszaszállnak a kasba, leteszik a szerzett kincset, ott majd a másik megrágja szépen, nyálával kevergetve készíti el a mézet, hogy én itt a reggeli teámba, beletehessem.
Szorongatom kezemben a kávés csészémet, és nesztelenül figyelem odakint a mandulafámat. Mennyi élet? Mennyi szorgos rovar, én meg csak itt állok, nem teszek semmi mást, mint türelmesen őket figyelem, s közben-közben iszogatok egy kortyot a kávémból.
A fám tövében most megjelent egy katona bogár. Kis idétlen testével, olyan, akár egy jókora hordócska, a lábai alig bírják el hatalmas potrohát, ami még a katicánál és termetesebb, most valamit húz-von maga után, de olyan nagy lendülettel, ami még nevetségesebbé teszi, hopp… hopp… felbukik, a hátára esik, majd újra megfordul, miközben égnek álló aprócska lábait tördeli és kapálódzik vele szerfelett, de nagyon.
A hangya sem hagyja magát, arrébb dobja az idétlen teremtményt, és, ha nem tudnám, milyen veszélyeset tud harapni az óvatlan ember lábába, még meg is sajnálnám, sőt, még meg is szeretném. De harapása igencsak nagy fájdalommal járt, már megtapasztaltam az elmúlt évek folyamán, így elkerülöm őt, hadd idétlenkedjen a maga helyén tovább, és csak mosolygok néha egyet, egyet, ezen a reggeli szorgos munkán, miközben jómagam nem teszek semmi mást, mint figyelem dolgos munkáját.
Hogy a reggeli szertartásom ne teljen el feleslegesen, a természet csodáit figyelem. Sőt, le is írom, hogy ha esetleg még nem figyelted volna meg őket, hát ezután lásd, mily hatalmas nagy egészben vagyunk mi, az ember, sokkal apróbb és törékenyebb teremtmények, mint ezek a kis hangyák.
S míg a hangya ide-oda szaladgál, egy aprócska pók tanulgatja a földi közlekedés rejtélyeit, idétlen mód teszi-veszi nagy lábait, és iparkodik gyorsabban elérni a fa törzsét, mint ahogyan a hangya, hisz jól tudja, ha nem sikerülne neki, az éhség nagy úr, s a könyörtelen ragadozóból lehet mára akár finom kis pók pecsenye a hangyák asztalán.
Én innen bentről drukkolok neki. Na, még egyet lökj már magadon te drága, és ím, a fát egy hatalmas mozdulattal, végre eléri. A hangya is, az egyik lábát. S nézd csak! – mily harcias tud lenni, meg is ragadja, és húzná lefelé. De a pók már stabilan tapadt a fa törzséhez és húzza magát fölfelé. Élet-halál harca, amit látok magam előtt, ez az aprócska pók, aki ki tudja, hány legyet evett már meg, most a saját életéért küzd meg egy hangyával. Dobná a nyálát felé, de a hangya kikerüli.
Látom, a közeli ág szirmából, a méhecske ezt észreveszi. Megáll, és egy helyben duruzsol, majd valami hihetetlen energiával elszáll a hangya felett, akár egy helikopter. Nem akarok hinni a szememnek… a méhecske ezzel az apró gesztussal, menti meg a pók életét. A hangya megtorpan, a pók a lábát kiszabadítja, és hatalmas iramban megy is felfelé a fa törzsén, a hangya is utána, de be már nem éri. Oda a zsákmány.
Ilyen harmonikus rend van odakint a mandulafám környékén. S itt bent? Egyáltalán. Picit elvontam a figyelmemet mindarról, ami az én testemet, lévén a magam fája, körbeveszi. Fájnak megint a lábaim, nem bírják el a súlyomat. Ez azt jelenti, ma újra bele kell vágnom egy jó kiadós fogyókúrába, ami előre megviseli a lelkemet. De mese nincsen. Közben a méhecske elszállt, viszi haza az épp megszerzett napi betevőt, a pók is elbújt, a katona bogárnak sikerült hasra vergődnie, megy is gyorsan tovább, a hangya hoppon maradt, na de nem sokáig, mert már megy, mert már keres is egyből valami mást. Én meg itt állok az ablakban, néha leülök és írogatok pár sort, a kávém is elfogyott. Isten hozott, kedves a való világban… ilyen itt nálam egy csodaszép, tavaszi, reggeli idill.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Régente


A minap gyermekkori emlékek jutottak eszembe. Régente nálunk a kutya sem szolgált, pénteki napon húsért. Nagyanyám főzött egy jó fazék bagolytüdőt, ami nem más volt, mint aszalt gyümölcs és némi kevéske, sodrófával megtört és sparhelt platján megpirított dió. A cukrot az aszalt gyümölcsben nem használták, sőt, amibe lehetett, egyáltalán nem. A kalács sem volt olyan édes, mint mostanság, csak csínján bántak vele, drága fűszernek számított, nem pocsékolták olyasmibe, amibe nem is kellene mai nap sem. Ám a modern ember, elrontja az ízét, a zamatát mindennek a mértéktelenségével. Már meg sem ennénk az igazi, zamatos körtét vagy szilvát a saját levében. Hiányolnánk a fahéjat, a cukrot, sőt még néhol szegfűszeggel is elveszik annak igazi, magyaros, finom ízét. Pedig a saját levében, eredetben megfőzött Ciberének párja nincsen. Nem szorongtak az emberek, és nem volt ennyi gyomorbeteg, cukorbeteg sem. Csemegének a pirított dió, mandula, mogyoró, néha tökmag vagy napraforgó jöhetett szóba. Téli estékre megfőzték bizony vegyesen a búza- és tengeri (kukorica) kását, majd mézzel és pirított magvakkal ízesítve szolgálták fel a vendégeknek. De finom is volt, istenem, még mindig érzem a számban, az ízét. Kevés volt a cukros étek, annál több a diós, mákos, mézes, és rengeteg olajos magvakat ettünk, mert azok számítottak igazi csemegének. Esténként drótszitában pirították a gesztenyét, pattogatták a kukoricát. Fenséges csemege volt annak a sok utcabélinek, akik tévézni, kártyázni vagy csak tanyázni jöttek el hozzánk. Divat volt a kő römi. A kő römi szó szerint olyan érdekes játék volt, amit a mai napig megőriztem magamnál. Hasonlított a kártyajátékhoz, csak ez téglalap alakú kis kőlapocskákból volt kialakítva. Négy színből áll, fekete, sárga, piros és kék, 1-től 13.-ig, és van benne két dzsóker is. Fa táblákra kellett felrakni a számokkal ellátott, lapos kockákat, melyeket kézzel kevertek, majd hetesével raktak össze, kis kupacokba, az osztó felemelte az egyik kupac első kövét, majd sorban elhelyezte, aszerint, milyen számot húzott. A következő adagból már osztott is, kinek- kinek kétszer hét kupacot. Az elsőnek eggyel többet, így az elkezdhette a játékot. Sorba mentek, akár a kártyánál és rendesen húztak, lerakták a felesleget, alakították ki a táblán a terceket meg a sorozatokat. A tercek voltak az egyforma számú, de különböző színű kockák, a sorozatok meg az emelkedő sorok. Ezt általában négyen játszották, de volt olyan, amikor két adaggal többen is. Kár, hogy már elfelejtik ezeket a régi játékokat, pedig néha sakkoztunk, malmoztunk, mikor mit találtak ki az emberek. A lényeg a társaság volt, meg az, hogy együtt éltünk meg jót és rosszat. Megosztották egymással a régiek minden gondjukat, bajukat, örömüket, bánatukat és segítettek is a másiknak mindenben, erejük felett. Akkoriban még építeni volt divat a közösséget, mostanában csak rombolni szokás. Asztalnál páran, idősebbek, römit játszottak, a férfiak a kártyát verték, az asszonyok a falu dolgait vitatták. Így teltek napjaink a Partiumban el, annak idején, amikor én még kisgyermek voltam. Csodás világ volt, visszasírnám, de már nem lehet. Azóta már ott sem ismerik a bagolytüdő zamatát, és nem tanyáznak el szomszédokhoz az emberek. Nem is ismerik egymást. Sőt, már én sem ismerem az otthoniakat. Nemrégen voltam elszármazottak találkozóján otthon az én drága szülővárosomban. Mondanom sem kell, alig voltunk páran elszármazottak, ám a banzáj annál nagyobbra sikeredett… legalább ok volt arra, hogy a magyarság egy kicsit együtt tölthesse el a nyár e szép napját. Az idő parádés volt, a társaság, java része megöregedett, a legtöbbjüket viszont én már nem ismertem. Olyan fiatal generációk nőttek fel azóta, akiknek, annak idején, még a szülei is csak gyerekek voltak. Hát igen, eltelt több mint 23 év, amióta eljöttem onnan, végleg elköltöztem drága szülővárosomból. Akkor már régen az volt, de amikor megszülettem, bizony még falu volt, illetve nagyközség. Halványan emlékszem arra a napra, amikor város lett. Nem volt divat a nagy ünneplés, legalábbis én olyanra nem emlékszem, ami nem jelenti azt, hogy ne locsolták volna alaposan meg a város alapkövét az emberek, némi kis sörrel, pálinkával, borral a futballpályán. Ott tartottak annak idején, minden nagyobb rendezvényt. Kis foci, kis ünnepi beszéd, sok evés-ivás, bográcsozás, de legfőként mifelénk húst sütöttek rácson, az számított olyan igazi ünnepi éteknek. Az egyik hagyományos otthoni balkáni húsféle, a „mititei”, ami apró kis kolbászkákra hasonlító pácolt darált hús, kézzel megformázva és rácson megsütve. Jól telenyomják szódabikarbónával, azzal érlelik össze. Amúgy más különlegesség a fűszerezésében nincsen, rendesen fokhagyma, bors, só és víz. Víz bizony, elég sok, amennyit csak felvesz, amikor habosra felverik, összekeverik. De sok finom otthoni ételnek érzem még mindig a számban az ízét… sokat én magam is átmentettem a saját háztartásomba. Sok elveszett, néha eszemben van, ám odáig, hogy meg is főzzem, már nem jutok. Szokás volt odahaza a puliszka főzése. Édesapám nagyon szerette pörköltek mellé is. Anyám kiszaggatta galuska formájúra, és mellé tette a finom marha pörköltet. Amit viszont nem ettem egészen addig, amíg ide nem költöztem, az a birkapörkölt. Az én családomban, szinte egyáltalán nincsen kultúrája a birkahús fogyasztásának. De Magyarországon az Alföldön szokásos eledel. Az összes bégféleség a húsvéti bárány megfőzésében merült ki. Bár anyám, ha tehette, azt is kihagyta, a gidát jobban kedvelte, meg a házi nyulat. A halászlé sem igazán kedvelt mifelénk. Bár apám nagy horgász volt, és a Körösök a mi oldalunkon sem voltak annak idején hal híján, de azt nem paprikásnak, és nem levesnek főzték, inkább csak sütötték. Amúgy, az én édesanyám mindent megfőzött, amit csak lehetett, még a csalánt is. Rózsasziromból készített szörpöt, csipkebogyóból lekvárt és folytathatnám azt a sok-sok finom pepecs nyalánkságot, amit mind elkészített a kedvünkért. Hát ilyesféléken nőttem én fel, nagy szeretetben, és egy igazi nagycsalád körében. Amikor számba veszem a rokonságot, bizony elkeseredek, mert majdnem mindenki kihalt azok közül, akiket ismertem. Valamikor rokon volt majd’ az egész város, valamilyen szinten, de félretéve a viccet, népes családból származtak a nagyszüleim, az apai nagyapám kivételével, aki szokatlan módon, már abban az időben is egyke volt. Nem volt se szeri, se száma a sok nagynéninek, nagybácsinak, ángyiknak… ma meg? Alig maradtunk páran. Ennyire szaporátlan lenne a magyar? Nem tudom a választ, de az tény, hogy az unokatestvérek sem maradtak sokan, és akik vannak, azok mind széjjelszéledtek a világ összes sarkába. Így hunynak ki a csillagok is az égen, eleinte csak haloványan, majd egyáltalán nem világítanak. A régi, nagy családok sorsa sem különb, vannak fénykorok, amikor szépen ragyognak, akár egy finomra csiszolt gyémánt ékszer, majd hirtelen valamiért elreped az, és máris darabokra hull a szénpor. Jön egy eső, és elmossa az egészet. Így hunyt ki, a mi nagy családunk csillaga is az elmúlt évtizedek folyamán. Darabokra hullottunk szét, és sokan már porrá váltak, visszaadva a természetnek azt, ami mindig is az övé volt.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Sem tér...


Sem tér, sem idő nem veheti el mindazt, ami már az enyém. Amit megéltem, amiért megszenvedtem, amit nekem adott a Teremtő. Hálás vagyok életem minden percéért, az első sírásomtól a pillanatnyi könnycseppemig mindért. Minden csepp vérem Isten adománya volt, néha adakozni kellett belőle, csak úgy, mert volt belőle elég, feleslegesen is. S most itt vagyok életem derekán, betöltöm a 49.-et. – Fiatal vagy még… – mondják a hatvanasok, és asszonyságnak hívnak a szemtelen ifjoncok. Nem tudják ők, de majd megtudják, hogy az idő oly gyors iramban telik, amit a testünk érzékel csupán, a lelkünk észre sem veszi. Mi sem bizonyíthatná jobban isteni eredetünket, hogy teremtett lelkek vagyunk, mint az, hogy nem érzékeli a spirituális lényünk a korunk változását. Istennek e földi lét csupán egy villanás, és a lelkünknek is az. Sokszor törik a mécsesünk, sokszor érezzük aggastyánnak magunkat, de a másik pillanatban már újra kiderül az ég, s az új nap eljövetelével ismételten feléled bennünk az örök ifjú lelkünk. Nem öregszünk, hiszen nincsen rá időnk. Oly rövid, röpke ez a pár évtized, hogy nem marad a korosodásra időnk. Emlékszem, hiszen még alig múlt el az az este, amikor a kisfiam születet, 29 évvel ezelőtt, és belegondoltam, hogy amikor ő 20 éves lesz, én már 40. Milyen soknak tűnt akkor az, és milyen kevésnek most az elmúlt idő… Épp csak terveztem a kisebbik gyermekemet, harcoltam érte, annyira akartam őt. Talán anya jobban nem akarhatja méhét termékenynek tudni, mint, ahogyan azt én éreztem akkor, s már ő is betölti a 18. évét. Rohannak a napok, hónapok évek, ütemesen telik az idő, csak én nem öregszem benne. Semmi nincsen úgy, mint ahogyan én azt gondoltam azelőtt. Édesanyám öregedése fáj nagyon, de vele beszélgetve is érzem azt, amit én is, hogy a lelke bántva van, sértett, gyerekeiben csalódott, mert valahogyan mindent másként képzelt, túl sok volt az elvárás benne, mert túl sokat adott, és talán semmit nem kapott vissza mindabból, amiről úgy gondolta, hogy az megilletné őt. A lelke viszont ifjonti, ugyanaz, aki volt, csak néha huncutkodik kicsit az agya, elfáradt a teste, ráncos lett a szép arca, a külseje már nem az, aki az én anyukám lehetne, de a hangja, a csalogány hangja emlékeztet még rá, amikor énekel, akkor talán egy pici időre még mindig eláll a lélegzetem. S kit most öregnek látok, követem őt, s tudom azt is, hogy csak pár év, és utolérem. Pimasz fiatalság, hová lettél? Eltűntél a szemem elől, s most csak jóságosan bólogatok az újabb és újabb generációk láttán, miközben jócskán telik felettem is az idő.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Szakad az eső


Szakad az eső, a szemközti elektromos vezetéken vizesen dideregnek a hosszú úton legyengült testű fecskék. Legszívesebben egyenként törölgetném és szárítanám meg őket, de nem lehet, a természet majd szépen, mind elegyengeti. Új hét, új nap, s új reményekkel teli. Kedvem tavaszias, ablakom előtt virágban az orgona, a házam megtelt a jázmin émelygős illatával… kell ennél szebb kezdés? S mégis… Kezemben a finom, gőzölgő kávé, remény a megújhodásra, előttem egy pazar gép, sok-sok megvalósítható terv a fejemben. Amit el akartam vetni a kertemben, majdnem mindent elvetettem, és ki is kelt ebben a magoknak pazar időben. Minden a helyén, a büdöskét kivéve, egyszerűen most is szakad az eső, annyira lágy, hogy se kapával, se motoros kapával nem lehet azt megdolgozni, vetni ebbe a ragacsos sárba, meg végképpen nem. Viszont van egy sor retkem, meg salátám, az valami hihetetlen gyorsasággal nő. Akkorák a tulipánom virágai, mint amilyet még életemben nem láttam. A természet bizony örül a víznek az évek óta tartó szárazságot követően, a földnek ez kifejezetten jót tesz. Csak a gyümölcsfák virágait verte el, ami nem olyan nagy baj ám, mert így piheni ki a tavalyi bő termését. Az egyensúlyt megteremti, bár mi tudnánk ilyen lemondóak lenni, hogy mindig felismernénk, mikor mit kell tenni annak érdekében, hogy újra meg újra helyrehozhassuk az előzőekben elkövetett hibáinkat, de mi, emberek csak halmozzuk a sok ártalmat, ami lassan felemészti szervezetünket, és nem pihentetjük soha, mert annál jobban sietünk. Miért? Nem tudom, csak mert ilyen az ember. S most, szorongó szívvel ülök az ablakom előtt, ahol reggelente szoktam kávézgatni, mert bizonytalanabb a holnap, mint bármikor, máskor volt. Lehet hagyni a vizet csak úgy esni, folyni, amerre akar, de azt hiszem, a jelen esetben bizony, már árkolni kellene, és emberi kézzel is beavatkozni a dolgok menetébe. Csak azt nem tudom még eldönteni, ez a beavatkozás mekkora mérvű legyen. Picit lendítsek a dolgok menetén, vagy csak épphogy, vagy álljak ki a színre és vállaljam fel teljes valómat, és küzdjek meg azzal a sötét erővel, mely a házamat körülvette. Minden oldalról érkezik a támadás, egyszer ennek a rossz időszaknak is vége lesz, egyelőre szelídséggel fogadom, tartom oda arcomat előre, hadd pofozzanak, ha az olyan nagyon jólesik nekik. Ám most a gyermekem kapta azt, és ez nincsen rendjén. Ha őt bántják, és ő tűri azt szelíden, akkor valamit rosszul tanult el éntőlem. Isten bárányaitól sem várja el az Úr, hogy érdemtelenül mindig megveressék magukat. Harcolni nem kell, nem szabad, azt megvívja más helyettünk, de hagynunk sem volna szabad magunkat épp ennyire balga mód. Nehéz a határt meghúzni, hol kell tűrni szótlanul, és hol van az, amikor meg kell fogni, az épp ütni szándékozó kezet. Bízom az Isten akaratában, tudom, ezzel is célja van, a lelkemet menti épp meg valami egészen mástól, a kárhozattól talán. A gyermekemét megpróbálta az Úr, csak imádkozni tudok az Ő üdvéért és azért, hogy az utat soha ne hagyja már el, ha ilyen szépen és egyenesen indult el rajta. Kiállt a maga igazáért, de nem ütött vissza, még akkor sem, amikor már nagyon sajgott az arca. Csak állt rezzenéstelenül, néha lefogta az őt bántalmazó kezeit, a többiek meg őt, hogy ne védekezhessen. Húszan mentek egy ellen, csak mert túlsúlya miatt fekete pólót és fekete farmert visel. Még sincsen benne harag, példaképem lehetne akár. Egy fiatalember, aki a dühtől, hogy megverték, akkor, abban a pillanatban sírni is tudott, de a másik percben tudta mégis, hogy helyesen cselekedett. Azt mondta nekem:
– Anya, nagyon szégyellem, hogy megvertek, de nagyon elégedett is vagyok magammal ugyanakkor, mert nem mocskoltam be velük a kezemet. Tudod, az a gyerek kicsi mellém és gyengébb is sokkal, ha én megütöttem volna, abból neki baja eshetett volna. Nem tettem, nehéz volt, becsuktam a szememet, tartottam az arcomat, és közben arra gondoltam, Isten majd megbocsátja ezt neki, és nem érezheti a győztes fölényét sem, hiszen nem voltam partnere ebben a gyalázatban.
– Igen, feleltem fej lesütve én, nem voltál, megveretted magadat, de miért?
– Azért anya, hogy ne terheljem máris a lelkiismeretemet vele, ha én ütök, akkor komoly verekedés lett volna belőle.
– De miért mentél ki? Miért nem futamodtál meg? Miért nem maradtál a tanteremben, hiszen onnan nem tudtak volna kicibálni?
– De anya! – akkor megvártak volna a buszváróban, és még gyávának is tartottak volna, hiszen ez a céljuk, a megfélemlítés, és én nem ijedtem meg. Bár kicsit igen, de összeszorítottam a fogamat, és álltam a próbát úgy, ahogyan kell. Egyik osztálytársam sem segített, mindenki úgy tett, mintha nem történne semmi. Nem lehetet megfutamodni, nem futhatunk előlük el örökre, én nem bántottam, ő mégis ellenségesen viselkedett velem szemben. A helyzet adta ezt így, ennek meg kellett történnie annak érdekében, hogy végre megbékéljenek velem. Tudod, én más vagyok, ezért nem szeretnek. Csendes vagyok, és nem veszek részt az osztály butaságaiban. Nem szeretnek, mert nem vagyok hajlandó olyanná válni, ami most a trendi. Ha ez bűn, akkor vállalom büszkén. Anya ne haragudj rám, hogy elrontottam a napodat, biztosan szép volt addig, míg ezt meg nem tudtad. Anya kérlek, bocsásd meg nekem, hogy megvertek, és megijesztettelek azzal, hogy a kórházba kellett jönnöd értem.
S én fej lehajtva álltam ott, okoskodásaim végeztével, mert értettem, mert éreztem, amit egy nálam sokkal fiatalabb, de annál bölcsebb gyermek mond nekem. Szégyen járt át, mekkora hit van benne! És milyen nagy az én hitetlenségem. Ő az, aki bement volna a kemencébe, mert hitte, hogy a szabaduláshoz vezető út, a tűzben van, hát el nem éghet. Bement abba a forró kemencébe magától, és tudta, ott nincsen egyedül, mert vele van az Isten. S én, ki minden vasárnapon ott imádkozom a templomban, nem mertem volna kiállni a hitem miatt, és gyáva mivoltomban, egészen biztos, nem álltam volna ki az igazságom mellett. Ő tudta, nagy baja nem eshet, mert nincsen egyedül, vele az Isten és az Igazság. S én, aki őt szültem, ezt megkérdőjeleztem. Nos, ilyenek vagyunk mi, emberek, anyák, szülők. Féltjük gyermekeinket, és nem gondolkodunk.
A természetben ez mindig másként van. A tavalyi bő szilvatermés széjjelszaggatta a fák ágait, most adott sok esőt rá a Teremtő, hogy ne porozhassák meg a méhek, így az idén lesz ideje bőven kinőni, kipihenni az elmúlt évek terheit, nehézségeit. Nem rázták le azok sem magukról a terhet, szakadtak, tépte őket az emberi gyarló kéz, de bátran hagyták. Most pihennek és élvezik a szabadságukat. Az én drága gyermekem is pihen éppen, a lelkét készíti fel arra a pillanatra, amikor vissza fog menni ugyanabba az iskolába, be abba a tanterembe, melynek nem élt védelmével pénteken. Szerdán akar menni iskolába, nem akar másikba átmenni egyelőre, azt mondta, ő ezen túl sem fog megfutamodni soha. S hogyan fogjuk mindezt végigcsinálni? Nem tudom, de már talán nem is akarom, majd a jó Isten szépen kiforgatja, és nekem hagynom kell magamat. Ha kell, odatartva arcomat, hadd ütlegeljék, ahogyan a gyermekemét is tették. Ígérem, soha többet nem vonom kétségbe a döntésének igazát, mert ettől a naptól fogva már tudom, a nevelés befejeződött. A gyermek felnőtt, és a fa nem férges almát termett. A jóság hatalma egyszer kivirágzik és beérik a gyümölcs. Most a fa stabilan áll, és gyönyörködik a szépen fejlődő termésében. Az eső is elállt közben, a fecskék megrázták magukat, és máris nekilátnak az új fészek építésének. Nos, így kell ezt tenni. Az élet megy tovább, mi is pörögünk benne, most irány a porszívó, hétfő van, takarítás, vasalás és a család. Írogatni, majd a házimunkák végeztével is lehet.

Vissza a lap tetejére



Dezső Ilona Anna: Valami elveszett


Oly sokszor fogtam hozzá mesélni, megírni életem tanulságait, hogy már magam sem tudom, hányszor. Volt, amikor el is jutottam a lényeges dolgokig, de legtöbbször, a kimondatlan önmegtartóztatásnak következtében abbahagytam vallomásaimat. Életem, talán döccenősebb volt az átlag emberénél, hogy miért? Nem is tudom, talán én vagyok más, talán ez volna az a tükörkép, mit elém tartottak, s miben nem mertem magamat megnézni. Oly sokszor szántam rá magamat, és valahányszor közeledtem ehhez a tükörhöz, mindig megijedtem, így maradt a bizonytalanság, az önismeret hiánya. Igyekeztem nagyon, de egy láthatatlan kéz az utolsó pillanatban mindig visszahúzott ebbe a nem igazán materialista világba, ahol álmodhatom magamat olyannak, amilyennek megélni szeretném. Mindig szerencsés voltam, egyben az érzelmi életem nagyon labilis, olyan, mint amit modern, szaladó világunkban ma úgy mondanának, a káoszt élte meg. Nem bírtam elviselni a rendet, ha már kis időre kiszámítható és rendezett volt a magánéletem, akkor azonnal kerestem magamnak egy olyan pontot, amibe belekapaszkodhattam, és zuhanhattam végre arra az általam jól ismert terepre, ahová más be sem merne térni. Rendetlenség a rendben és fordítva. Az én lelkem ég, lázong, és mindig kér, vágyik valamire, amit mások nem ismernek, vagy nem mernek megismerni. Szomjazom az ismeretlent, a másságot, és mindig keresem a békétlenséget, hiszen abból lehet igazi harmóniát építeni. Mindig stabil voltam, kivéve egy esetet, illetve kettőt, ha nagyon őszinte szeretnék lenni. Mindkét esetben pokoli környezetet támasztottam magamnak és olyan elvárásokat, amelyeket, ha beleszakadtam volna, sem tudtam volna teljesíteni. Miért ily viszályos az élet? Miért nem lehet egyensúlyban lenni a teremtővel és azzal, amit nekem készített elő? Hát ez a kérdés foglalkoztat a mostani helyzetemben, ami cseppet sem rózsás, és kicsit sem irigylésre méltó. Ám tanulni lehet belőle és megismerni a nagybetűs életet, a valóságot, hol az ábrándok helyén egy hús-vér nő van, szikla szilárdan kitartva a vágyálmai mellett, még akkor is, ha nem kevésszer törik érte meg a csontja. Olyan vagyok, mint a keresztre feszített lator, aki bár érzi a véget, a vesztét, mégsem tér meg, pedig tehetné, de abban a kínos utolsó pillanatban sem ébred.
Hallottam olyan tanításokat, hogy az életünkben nincsenek hiábavalóságok. Hogy minden előre elkészített, szép, és úgy jó, ahogyan van. Egy egész, még sem világos előttem, hogyan lehet ebből szeletkéket vágni. De most, hogy egészen biztos, jócskán túljutottam az életem felén, már azt is megéltem, hogy vannak bizony nem sorszerű dolgok is, melyeket vonzunk, melyek néha kibillentenek abból a magunk által kreált szép és biztonságos világból, ami adatott, és térünk le a keskeny útról, menve a nagy kitérőkön, ugyancsak hazafelé. De nem az előre elkészítetten, hanem azon, ami veszélyes, ami poros, sáros, és ahol nincsen üdvözülés. Happy end-ek már pediglen nincsenek, ezt én nagyon is jól megtanultam az utam során, és, hogy most valaminek a végéhez értem, az egészen bizonyos, mert fáj, mert sajog, és mert nem fordulok soha többet vissza rajta, csak megyek előre, még akkor is, ha az összes csontom porrá törik belé. Hát így élem én a napjaimat, a békében, kívülről rózsaszín mámoros felhő, s itt bent a lelkem legmélyén a romholt, a világot rengető, a soha magával meg nem elégedő, kissé túlsúlyos, mégis oly törékeny, elveszett nő.


Bár nem szokás ily módon publikálni a széljegyzeteket, most kivételt teszek, mert az íróját, a közöttünk fenálló hosszú barátságunk erre feljogosítja.

Cseh József : Nem veszhet el, semmi!
( Gondolatok egy íráshoz)

Az igazán jó írást arról ismered fel, hogy elgondolkodtat, az elmédet ráirányítja valamire, ha nem is szó szerint a leírtakra, de azzal mindenképpen összefüggésben, kezdek valamin gondolkodni. Általában nem szeretek írásokra reagálni mindig attól tartok, hogy nem értettem meg a mondandóját, vagy egyszerűen csak félre értettem. Ahogy olvasom a „Valami elveszett” című írást, még is úgy gondoltam, leírom a gondolataimat,- legfeljebb majd kitörlöm -.
Ismerem az írót, ismerem az embert, - bár az ember soha nem megismerhető, azt csak mi hisszük, hogy valakit is megismertünk – ismerem azt a nyughatatlanságot, amiről írsz. Ismerem a történelmet, azt a vihart, amiben fel kellett nőnöd. És amikor olvasom, akkor döbbenek rá, hogy mi az, ami igazán meglep ebben az írásba. A káosz, amiben rendet lehet tenni nem más, mint egy álom, az-az álom, ami mindenkiben ott van, csak túl sok a racionális ébredés, ami ezt háttérbe szorítja. Mindannyian szeretnénk átformálni mindent, ugyan akkor szeretnénk megőrizni is mindent, mekkora ellentmondás és mekkora igazság. A jövőt nem mi választjuk, hiszen bármilyen úton indulunk is annak egyetlen állomását sem látjuk előre. A múlt viszont ott van, bennünk mi magunk vagyunk a múlt, abból mit változtatnánk, semmit, hiszen akkor már nem mi lennénk, vagy mindent, ami rossz volt, de mi volt a rossz? Az egyéniségünk a múltunk így egész. Elvesztünk valakit, úgy gondoljuk, semmi módon nem tudjuk pótolni, és ez mekkora fájdalom. Holott ott van, nem kell pótolni, hiszen bennünk él, persze ez a mondat már oly annyira elcsépelt, senki nem veszi komolyan, ha ilyet hal csak legyint. Pedig igaz. Elszámolni az életünkkel, lehetetlen, hiszen akkor mindenki, aki valaha is beleszólt az életünkbe számba kellene vennünk. Örök szorongást válthatott ki belőled egy ijedség, aminek az okozójára már nem is emlékszel, még is kerülöd ezeket a helyzeteket és már gyermekedet te magad tanítottad erre. Sokszor mondják, meg kell állni egy pillanatra, visszanézni és számot vetni a múlttal. De nem lehet megállni, amikor azt hiszed, hogy állsz, a világ rohan és magával sodor.

De ha akarod, ott van, apukád hívja az ő kis Panniját, akkor is, ha éppen valaki a lábadat tapossa a Metró lépcsőn. Az-az élmény a tiéd, benned van, örökre, kitörölhetetlenül. Ott vannak a fiaid minden korukkal együtt, ha akarod, éppen szoptatod, érzed a kiskezét ahogyan, döföli a melled, mert nehezen jön az-a fránya étel, ami pedig jár neki. Ha akarod, az iskolában mondja az anyák napi verset, úgy hogy csak rád néz, és már alig bírod, hogy el ne sírd magad, hiszen azt nem teheted, mert akkor elbizonytalanítanád. Minden ott van benned, mind ez te vagy. A lélek megnyugszik, ha hagyod, a test soha, azt ne is várd. Mindenképpen lásd mennyi gyönyörűség és érték a tied. Ha nem így lenne, nem tudnál írni, festeni, és csodálni a világot.
Hidd el, nem veszett el semmi, ott van benned, engedd, hogy a lelked a felszínre hozza, mert megteszi.

Püspökladány 2011.január.26

(Folytatás a Kedvenceim menüpont alatt - Cseh J. írásai)

Vissza a lap tetejére



GONDOLATOK - PRÓZÁBAN

válogatás

Vissza a főmenübe


Oktató *** Cserhát-művészkör *** Weblap sablon *** képkeretek