Tartalom

Élesd, drága szülővárosom! De sokszor álmodozom rólad… Félúton a Királyhágó és Nagyvárad között, a Kolozsvárra vezető úton, a Rév-Báród-i járásban, szűk völgyben épült apró település. A Réz-hegység hirtelen magasodó, gyűrődéses dombjai egyik oldalról, a Sebes-Körös a másikról fojtogatja az ott lakókat. Hely majd semmi a terjeszkedésre, szántó, legelő kevés.
Látom magamat, amint a kis településen gyermeteg könnyedséggel játszadozom. Leginkább édesanyám szülei jutnak az eszembe, igazi gyermekparadicsom volt a házuk. Sokszor mesélték, büszkén mondták, hogy biza a mi községünk, mert akkor még az volt, egy híres férfiról, magyar emberről kapta a nevét, akit Élesnek hívtak. A d betű az 1291 körüli években került a neve után, mint kicsinyítő képző. Mindezt úgy tudom, bár lehet, nem egészen igaz, hogy a legkorábbi írásos lelet származik ez évből, ami Nagyvárad püspökének II. Bendeknek kódexe, ő tett említést a faluról, mint Elusd benne. Az akkori település, a maitól két kilométerre feküdt a Sebes-Körös partján, csak a 18. század elején került át a mai helyére, mindösszesen 67 családdal. A folyó áradásait és pusztításait megunt Dávidok, Pojnárok, Kovácsok, Kajántók, Szabók, Létaik, Bírók és az akkor már betelepült környékbéli családok építették ki a várost a mostani helyén. Ki is lehetett ez az Éles személynevű ember? Senki sem tudott rá igazi és hihető magyarázatot adni, bár elég sokáig kerestem a számomra is megnyugtató választ. Már gyermekkoromban is foglalkoztatott a kérdés, és talán ezért is éreztem annyira jól magamat a nagyszüleim házában, mert a Hajnal utca, ahol ők éltek, volt a mai város, és akkori közösség egyik legöregebb utcája. Ott volt olyan közösség, ahol mindenfélét beszéltek, meséltek, napi életükkel, régen történt dolgokkal kapcsolatosan. Nagyanyám azt mondogatta, volt Árpád seregében egy éles eszű ember, aki bejárva a Körösök völgyét is, kinézett magának egy szépen zöldellő legelőt, mondván, majd ő elkéri az utódainak. Víz volt, hegy volt, ami védelmet nyújthatott, kövér fű is volt ott elég. Igaz-e vagy sem, nem tudom, de nekem így mesélték, hogy mi mindannyian annak az embernek vagyunk a leszármazottai. Egészen hihető, bár semmilyen írásos nyomát nem találtam, hiába kutattam utána. Vannak más magyarázatok is, de szívesen maradnék annak az asszonynak a meséjénél, aki nekem ezt úgy tudta esténként mondani, hogy még a szám is tátva maradt, kacagva tette rá keskeny, szép kezét: – Csukd be, mert beleszáll a légy…
A Hajnal utca mindig visszatér emlékeimben. Kicsi házak, kedves emberek, olyanok voltak, akár egy múzeumbéli kegytárgy. Istenem, de szépek is voltak. A jóság, az összetartás szépítette meg őket. Annyira egyszerűek voltak, akár a víz, mely az utca végében csörgedező patakban folyt. Apró domb vágta ketté a J betűhöz hasonlító egyoldalas utcát a város szélén. Bal oldalon házak, jobb oldalon kertek. Mindösszesen két ház volt abban az oldalban a Schilléké és a Mátyáséké. Még a mai napig emlékszem a nevekre, a sarkon lakott a Fekete Géza, nála voltak lakók Lukácsék, utánuk az öreg Licsmann, majd a Békésiék. Egyetlen hatalmas, robosztus épületnek számító, udvarán saját kúttal állt az Egriék otthona, árnyékában Bojtosék. Dávid Dani bátyámék után laktak nagyanyámék szépen felújított békebeli parasztos jellegű, az utcafrontra egy ablakkal néző házban. Mellettük a régies, aprócska ablakokkal megmaradt öreg Dávid-ház az akkor még élő három testvérrel, Micivel, a már beteg Klárival és a művészi hajlamokkal megáldott festővel, Károllyal. Ők azon Dávid Pál leszármazottai voltak, akit számon tart a város történelme, hiszen 1692-ben, amikor Váradot a törököktől visszafoglalták, az öreg Élesdnek csupán kilenc lakosa maradt életben. Őket követték Bálinték, majd Szilágyi János bátyámék portája. Az ifjabb Licsmannék, Balázs Margiték. Közöttük valamikor volt még egy kártoló műhely, de azt már az én gyermekkoromban lebontották. Margitnak nem volt családja, a sokkal fiatalabb lakójával és édesanyjával élt együtt. Mindenki tudta a Kiss úrról, hogy a szeretője, az amúgy vénkisasszonynak számító varrónőnek, de ő csak úgy beszélt róla, mint lakójáról, nem mint élete párjáról. Különös életet éltek. Későbben elmaradtak, a lakó megnősült, Margit magára maradt öregségére. Az Ödönék háza következett, ő egy beteg ember volt, furcsa orral, gusztustalan kinézettel, de arany szívvel. Feleségével, Kati nénivel és süketnéma húgával élt együtt, akit Idának hívtak. Neki volt egyedül olyan kútja az udvarában, ahonnan mindenki, az egész utca népe vizet meríthetett. Érdekes volt régen a világ, nagyapám jól menő iparos műhellyel az udvarában sohasem ásatott kutat, pedig egészen biztos tellett volna rá. Mások sem, vigyáztak arra az egyre, ami nekem olyan mélynek tűnt, hogy a fenekét sohasem láttam. Valószínű ezért nem ásattak, mert roppant mélységből kellett volna felhozni az élet nedűjét. Utolsó ház volt a Bartos-féle, jómódú emberek hírében álltak ők is a dombocska aljában. A várost egy gyors folyású hegyi patak, a Sólyomkő patak szelte ketté, akkoriban kristálytiszta volt annak a vize. Ez a patak volt egyben az utca legvége, azon keltek át a sekély részén a szekeres gazdák, amikor mentek a vásárba, hogy a hidat ne piszkítsák be állataik. Nem engedték abban az időben a jószágot fel a főútra. Nagyanyáméknak már volt tárcsás mosógépük, de a bele való vizet esős időben egy csepegőhöz állított kádból nyerték, vagy azt maga nagyanyám hordta fel a dombos lejtőn felfelé az utca végében található patak vizéből talicskán egy hatalmas fadézsában. A ruhákat mosás után mindég levitte öblíteni. Drága lábai egész télen benne álltak a jeges mederben, mégsem hallottam olyat, hogy hólyaggyulladást kapott volna tőle. De még olyanra sem emlékszem, hogy reumás lett volna a drága, pedig igencsak kifagyott abban a hideg vízben egy életen át. Feltűrte a szoknyája szegletét, és úgy csapkodta a ruhákat a gyorsvizű, nyáron is jéghideg patakban, mint aki haragszik rájuk, vagy azok gazdájára, és így veri azt jól el. Mindenki más is így tett, azzal a különbséggel, hogy a mosást is kézzel rendezte. Nagyapám adott az ilyesféle újdonságokra, ahogy megjelent a boltban, azonnal vett mosógépet a nagyanyámnak. Amúgy szerényen, de szépen laktak, szoba-konyhás házuk mögött hatalmas asztalosműhelyben élték le az életüket. Nagyanyám volt az inas, ő trejbolta a sok ablakot, ajtót, ami glettelést jelentett, ezt náluk tanultam meg, no meg magát a műveletet is, ami női munkának számított, nekünk, gyerekeknek is meg kellett tanulnunk. Nem mintha oly sokat dolgoztattak volna, csak a rend kedvéért, mert az úgy dukált abban az időben. Kényelmes életet éltek amúgy. Reggel soha sem keltek túl korán, rendszeresség volt náluk, hét óra tájban volt az ébresztő, majd nagyanyám megrakta a tüzet, és elkészítette a pompás reggelit. Malátából és cikóriából készült a tejeskávé, aminek az íze még most is itt van a számban. A bejárat egy szűk beépített verandarészre esett a konyha előtt, melynek feléből fürdőszobát kerítettek le. Az sem volt ám jellemző arrafelé abban az időben. Érdekes szerkezetből állt, egy bádogból készült kád, mely egybe volt építve egy szintén bádog tűzszekrénnyel, melyen erre-arra lyukak voltak, vezetékek, ahol keringett a víz, ahogyan melegítette a kis dobkályha azt fel. Csempe nem volt, olajjal volt kifestve a helyiség, szép drapp és világoszöld színűre. Abba is nagyanyám hordta dézsaszám a vizet, majd miután alaposan megcsutakolt bennünket, beleáztatta ruháinkat reggelig. Mosással kezdte munkás napját, a reggelit követően azonnal mosott. Majd ment a patakra öblíteni. Volt már tizenegy felé, mire előkeveredett gyorsan, és szaladt is a boltba. Nem tudom, hogyan csinálta, de mindezek ellenére pontban fél kettőre az ebéd az asztalon volt, mindig frissen, soha sem volt szokás náluk maradékot enni. Nagyon sokat adtak a kosztra, mintha valamit pótolni szerettek volna, ami kimaradhatott a korábbi életükből. Ebben a csodaházban töltöttem gyermekkorom java részét, legtöbbször „önkéntes alapon”, mert nagyon szerettem az anyai nagyanyáméknál lenni. Olyan jó volt ott aludni velük, amíg kisebb voltam, közöttük a hatalmas franciaágyban, amikor már nagyobbacska lettem, a kis hencseren a sarokban, az ablak alatt. Finom meleget árasztott hidegebb estéken a cserépkályha, duruzsolását azóta is hallani vélem, amint néztem annak kinyitott míves ajtaján keresztül a tűz lobogását. Öntött vas volt az ajtaja, mindenre odafigyelt a nagyapám, hogy első osztályú legyen a házában. Az asztalosműhely végében volt egy kis nyári konyha, a műhely mögött egy hatalmas kamra, ahonnan fel lehetett menni a padlásra is. Az udvarban istálló, tetőterében szalmával telt padlás, részben azért, mert mindig tartottak 2-3 mangalicát az ólban, és kellett a szalma alomnak, részben mert az ablakokhoz való üveget is féltették, azt is szalma között tárolták. S miután a gyermek, csak gyermek marad, volt néhány rosszul végződött kalandunk is emiatt, mert biza felmásztunk a szalmás padlásra, és sokszor összetörtük azt a töménytelen sok üveget, amit ott tároltak, és ami hatalmas kárt is okozott esetenként. Az aprócska tyúkudvar a ház mögötti részben volt elkerítve, mégis meglehetősen sok szárnyasféle nőtt fel benne. Mindig tartottak kacsát, libát, csirkét, tojó tyúkokat is bőséggel. Az ólak mögött egyholdas kertet művelt a drága nagyanyám, majdnem teljesen egymaga, mert a nagyapán csak ritkán ért rá kapálni. A kert végében évszázados öblös diófa állt, tövében ásta ki nagyapám a háborúban, a front közeledtével azt a bunkert, amiben a dédanyám kivárta a háború befejeztét, nem akarván kijönni semmi kincsért sem a föld felszínére. Sokszor kíváncsiskodtam, és kérdeztem nagyapámat, pontosan hol volt az a nagy gödör, amiben elfért a mama. Mindég kikacagott, de azért megmutatta. Arra a helyre mutatott, amit későbben is kóróval fedtek, bár be volt az már rég temetve, de mintegy monumentális emlékművet emelve azokból egy letűnt világ tiszteletére, minden évben újra rakva rá az elszáradt kukorica szárát.
Az utolsó utca lévén a városban, akkoriban a kertek mögött szántóföldek voltak, ma már egészen új lakónegyed áll, elfoglalva a városka egyetlen iga-zán termő földjét is. Az ember elront mindent, elfoglalja még a kenyerét megtermő földeket is, majd azon sír, milyen sokba kerül a gabona.
Ott nőttem fel, bár az édesanyám haragudott érte, jobb szerette, ha odahaza töltöm el az időmet. Mielőtt iskolás lettem, néha megengedte, hogy onnan menjek óvodába is, mert elég közel volt az hozzájuk, de azért legtöbbször csak a vakáció volt a megengedett nyaralási idény. Abból is a nyári, a télit odahaza kellett eltölteni. Hétvégeken azért összecsomagoltam a kis motyómat, és mentem a szeretett apró termetű, roppant mutatós, szép arcú nagyanyámhoz, Annuskához, akit úgy is hívtam egyszerűen, hogy Annus. A nagyapám is Pista volt, de az ő esetében mégis odatettem, hogy Pista nagyapám. Nagyanyámnak csak a keresztneve volt a számon, mégis sokkal jobban szerettem, mint bárkit is az életemben. Olyan jó volt mellé bújni, olyan biztató volt a hangja, selymes volt a drága munkás keze, mert annak ellenére, hogy teljesen ellátta a háztartását a világon mindennel, ápolta magát, mindenféle kencét csináltatott magának a patikában, adott magára, szépen öltözött, varrónő varrta a ruháit, első osztályú selyemből varratta a nyári ágyneműit. Télen drága damasztkelmékben aludtunk, mert az volt a melegebb. Televízió is volt, rádió kint a konyhában, mellette a borotválkozó tükör, ahogyan az abban az időben mindenki másnál is úgy volt, alatta a lavórtartó a lavórral és egy kannában víz. Szép háziszőttes vasalt törölköző volt díszként mellé akasztva, amúgy akkor is már frottír törölközőt használtunk, csak egy rendes házban mindennek meg volt a helye, így a hagyományoknak is. Talán az egyetlen ház volt a Hajnal utcában, ahol már elektromos kávédarálón darálta nagyanyám a nem mindennap használatos, saját maga által pirított kávét és cukrot is.
– Látod, fiam, ezt Budapestről hozattam Margittal, amikor tavaly ott volt – mesélte a drága Annuska nekem, amikor csodálkozva néztem az apró masinát a kezei között. Nekünk odahaza akkor még nem volt, de nem sokára már az is lett, mert azért édesanyám sem akart lemaradni az ő édesanyjától, így vett magának egyet.
Néha még délig is az ágyban hancúroztunk unokahúgommal, Gabikával, aki másfél évvel volt kisebb nálam, és aki miatt sokszor rám csapott a nagy-apám az üvegező léccel, mert árulkodós fajta volt, olyan csendesen rossz gyerek. Ő a nagy ártatlan szemeivel mindig úgy tett, mintha semmi rosszat ki nem találna, így rajtam csapódott azon cselekedetek következménye is, amit nem is én követtem el. Jókat kuncogott magában, néha jól megruháztam érte, ő akkor hatalmas fehér piros pöttyös masniját kitépve hajából rohant be a konyhába panaszra. Kaptam aztán szóban hideget-meleget, a drága Annus sohasem emelt rám kezet. A nagyapám sem volt veszélyes, utánam nem futott, inkább csak megszidott, néha törlesztett egyet-egyet, ha a műhelyen viharzottunk keresztül-kasul végigcsapva a lábunk szárán, amit hatalmas kacagással nyugtáztunk. Nehezen bírt volna megfogni a maga majd másfél mázsát nyomó súlyával. Egri bácsi volt vérmes vitapartnere, akkor már nyugdíjas lehetett, mert ráért minden délelőtt beülni az asztalosműhelybe a nagyapámmal megvitatni a rádióban hallott dolgokat. Rendre elosztották a miniszterek meg a párt feladatait, mindig ugyanarra a konklúzióra jutva, hogy ez nem leninizmus, ez annak megcsúfolása, és nagyapám minden egyes ilyen alkalommal jó hangosan összevitázott a másik vehemens beszélgetővel, egyik sem hagyta a maga igazát ebédidőig. Majd ebéd következett, utána pihenő egy órácskát. Délután jött a fia, a Gabika édesapja és cigány-Sándor az állami asztalos műhelyből túlórázni hozzá. Akkor elkezdődött mindkét gyalupadon a komoly munka. Nagyapám hajtotta fel a megrendelőket faluról, meg mindenfelől jöttek a parasztok szekerekkel, és vitték a szépen megmunkált minőségi asztalosmunkát az új házaikhoz, amiket épp építettek. Volt mit építeni, az emberek kezdtek cseperedni, kikupálódni, így egyik ház a másik után emelkedett fel a román falvakban. Nagyapám jól beszélte a nyelvüket, ismerte szokásaikat, így volt megrendelés elég, néha nem is győzték munkával. A fenyőt rönkökben vette meg, volt fűrészgép a háznál, maga készítette a deszkákat hozzá el, méret szerint levágva. Még olyan hatalmas prés is volt, amivel a fát átalakították, hiszen bútorokat is készítettek a Hajnal utcában lévő két gyalupados műhelyben. Szerette a szép, míves intarziákat kivágni. Csodás hálószobabútorokat készített, gőzön préselt, főzött, forrázott, lekerekített ajtókkal. Micsoda türelme volt azzal a hatalmas kezével, aprócska borotvákhoz hasonló késekkel kivágni szálanként a különböző fákból a szépen kirajzolt mintákat, majd csontenyvvel illesztette egymás mellé olyan formára, amilyenre azt a megrendelő éppen kérte. Csak már egyre kevesebb volt az ilyen bútorokra az igény, ezért is álltak át ajtók és ablakok készítésére. Estig dolgoztak a fiúk, majd a nagyanyám által készített vacsorával degeszre tömték magukat és irány lefeküdni.
Emlékszem, egyszer elvitt a nagyanyám a cigány-Sándorék házába. Akkor jártam életemben először a cigánysoron. Illetve az még nem is volt igazán az, hiszen a város utolsó utcájának első háza volt az asztalos mesteré, a többi kanyargós úttalan utakon vezetett a Körös partján, ahová sohasem mentünk le gyermekkorunkban, betartva a tisztes távolságot a más kultúrájú népek között. Olyan világban nőttem fel, amikor még nem keveredtek a nemzetek, a magyarok lakták Élesdet, a románok a környező falvakat, a hegyeket a tótok uralták, a folyó partját a cigányok. Szépen megfértek egymással, ki ehhez, ki ahhoz értett, és akár csak hajdanán majdnem teljes egészében cserekereskedelmet folytattak egymással. Bár fizettek szimbolikusan pénzzel is, mégis leginkább tyúkkal, récével vagy búzával, liszttel, kukoricával, kinek mije volt, az elkészült asztalosmunkáért. A hozzá való anyagot mindig kifizették, azt nem lehetett mással megváltani, azt nagyapám is drága pénzért vette a tótoktól, akik hosszított rádlis szekereken fuvarozták neki hetente egyszer le a hegyről. Szépen megéltek, nem bántotta őket senki sem, csak néha egy-egy finánc keserítette meg az életüket, sokba voltak, mindég busás csomagot kellett összeállítani számukra, hogy elnézzék a kommunizmus közepén a maszek műhelyt és annak gazdáját, aki biza egész életét a maga uraként élte le, nem volt hajlandó fejet hajtani az új rendszernek, sohasem ment el más cselédjének, ahogyan ezt ő annak idején kifejtette:
– Tudod, gyermekem, aki maga nem él meg, hát dögöljék csak meg. Én nem leszek egyik pribék cselédje sem, nekem aztán nem parancsol még az atya Úristen sem.
– Te, Pista, te! – dorgálta nagyanyám a maga baptista hitével a káromkodás elleni lázongását nem rejtve véka alá. Mit sem törődött mindezzel a nagyapám, aki aztán csütörtökön este rendre elment a vendéglőbe, és jól berúgott, mert nem is számított volna módos iparos embernek, ha nem ezt tette volna, még abban az időben is ugyanúgy, mint annak előtte is rendre mindég.
Napközben szépen eljátszogattunk az első udvarban, amit a hatalmas vasszerkezetű szőlőlugas árnyékolt be. Volt odahozatva mindig homok, amiben játszhattunk, nagyapám felállította a két dupla létráját, melyre deszkákat tett, hogy a nagyanyám számtalan fürdőköpenyével, pongyolájával, régi ruháival befedve kuckót készíthessünk rája. Olyankor csend volt, egész napokat elücsörögtünk a mi kis kuckóinkban, babáztunk, boltosat játszottunk, csak akkor volt baj velünk, ha a tiltott helyre, a szalmás padlásra másztunk fel, mert néha ott felejtették a nagy létrát, és azt hittük, ott kincset rejtettek el, azért nem mehetünk fel a puha szénában aludni. Anyám néha mesélt róla, milyen jókat aludtak délutánonként ott fent, amikor még gyerekek voltak. Hát mi is akartunk, de a széna alatt tele volt üveggel. Szerencsére be voltak azok biztonságosan csomagolva, így csak néha vágtuk a lábunkat meg, de az is épp elég nagy baj volt, amikor beleugrottam a hatalmas üveges láda kellős közepébe. Meg sem mertem moccanni. Éreztem a melegséget a talpamban, szólni sem bírtam, lenézni még úgy sem. Drága nagyszüleim, azt sem tudták, hogy emeljenek onnan ki, mert biza nehezen tudtak csak megközelíteni és kiemelni, nehogy komolyabban megsérüljek. Az okozott kárt már csak a lábam bekötözése után mérték fel, de nem haragudtak. A nagyapám magát szidta, amiért ottfelejtette a létrát, és hálákat adott annak az Istennek, akit korábban olyan cifrán tudott szidalmazni, amiért megmentette az életünket, és nem a nyakamat vágtam el, vagy nem estem arccal a ládába. Nem láttam, pajkos gyermek voltam, csak a finom puha szalmát érzékeltem, egyből beleugrottam, szerencsére csak talppal, mert ha fenékkel tettem volna, igencsak csúnya kinézetűvé vált volna a hátulsó fertályom tőle.
Esténként eljártunk tanyázni, leginkább az utca asszony népe a Balázs Margithoz ment. Édesanyját Dávod Julcsának, testvérét Ninának hívták. A Nina egy Schill nevű zsidó embernek volt a felesége, aki aztán nem átallott sűrűn a pohár fenekére nézni, így én csak ittas állapotában láttam, az amúgy szikár, sovány termetű embert. Gyermektelen család volt, és magázódva beszéltek egymással. A testvérek aztán különböző vérmérsékletűek voltak. Julcsa, a varrónő anyja nagyszájú, míg a Nina a zsidó ember felesége, aki nem mellesleg valami jelentős pártszerepet töltött be, amiért a nagyapám nagyon haragudott, mondván az is csak egy hazug kommunista, igen szégyenlős, ritkaszavú asszony volt. Az a hír járta, hogy nagyon gazdagok, de mégis olyan fösvények voltak, hogy egy aprócska házban élték egész életüket le. Nem tudom, látta-e valaki is azt belülről, mert oda aztán senki emberfia nem járhatott szomszédolni, csak a Julcsáékhoz. Néha Mici nénémékhez is átmentünk, de azért leginkább csak ők jöttek hozzánk. Szinte az egész utca rokonságban állt egymással ki apai, ki anyai ágon, de olyan is akadt, akinek mindkét szüleje unokatestvér volt. Így aztán szinte az egész utcát a Dávidok leszármazottai adták, a híres Szilágyi famíliából már csak a nagyanyám és öccse, János élt. Dávidból volt épp elég, mindkét szomszédja unokatestvére volt nagyanyámnak, lévén, hogy az ő édesanyja is Dávid lány volt. Pikáns témákat feszegettek a Margit aprócska konyhájában esténként. Még nyáron is begyújtottak a sparheltbe, hiszen ott főzték a vacsorát is meg közben vagy a másnapi ebédet, nem is tudom, mert mindig főtt valami, és sohasem kapcsoltak villanyt, csak a sparhelt ajtaját nyitották félig ki. E sejtelmes fél világban láttam nevetni őket jóízűen majdnem mindene este. Nem tudom, hogyan fértünk el ott, de bizony volt, hogy 6-7 asszony is bezsúfolódott, a sarokban vakoskodva varrt végig Margit, a Zinger varró-gépe felett csak egy aprócska égő fénye nyújtott neki némi világot, szemüvegét az orra hegyén viselte mindig. Mindent megvitattak abban a helyiségben, olyan nem történt a városban, amiről ott szó ne esett volna. Amolyan női pletykák voltak azok, de mindenfélék, ki mikor, hogyan és mint… Mindent tudtak mindenkiről, kinek ki a szertője, azok aztán azokkal miket is csinálnak ugye… Mennyibe kerül a hús a piacon, melyik kofától érdemes tejet, túrót venni. Melyik lisztezte fel a tejfölt. Melyik tót asszony készítette a legfinomabb vajat azon a héten, és ki főzte a legfinomabb paprikás csirkét nokedlivel épp. Emlékszem, ha nem hozzájuk mentünk, akkor Mici nénéméknél tanyázgattunk estére el, aki emlékeimben úgy él, mint aki hihetetlen sokáig csapkodva a kést egy aprócska fatáblán apróra szabdalta a petrezselyem zöldjét, miközben be nem állt a szája, úgy beszélt, szinte vártam, mikor találja már el hosszú mutatóujját. De nem találta el, pedig le nem nézett, egyszer sem. Istenem, de szép is volt annak a világnak minden egyes perce.
Egyik ilyen estén megvitatták, ahogyan a Nina beszélget Schillel odahaza. Szegény Nina elég sűrűn volt pellengérre állítva, sokat megviccelte a testvére, jókat kacagtak rajta az asszonyok, néha haza is rohant, úgy megbántódott, de valahogyan másnap estig csak elmúlott neki, hiszen mindig visszament a beszélőkébe. Így történt, hogy cukkolni kezdték, ahogyan szitkozódik a Schill, amikor részegen hazamegy. Maga mesélte el, hogy volt olyan is, amikor az ura fordítva feküdt be az ágyba mellé, és bizony, nem a legillatosabb volt, amiket kiengedett, de hát csak nagy sokára merte megszólítani miatta – Hallja maga Schill, csak menjik má ki, oszt mossa meg a száját, mert úgy bűzlik az, akár egy katonai latrina. – S képzeljétek – mesélte ártatlanul, magam előtt látom, ahogy a szájához csapta a kezét, megigazgatta a fején a keszkenőjét, ami alatt nem tudom, miért, de volt egy világosabb is, felette az a randa fekete –, nem a számba eresztette a bendőgőzét a részeg disznaja?! – majd folytatta nagy csudálkozással – Fordítva feküdt az a piszok az ágyba, én még azt hittem a szája bűzlik oly irgalmatlanul nekije…
Na, volt aztán erre hatalmas mulatság, mert min is lehet nagyobbat vigadni, mint az emberi butaságon. Annyira oktondi volt a drága, vagy csak megjátszotta magát, hogy még ezeket a keresetlen dolgokat is elmesélte, amit aztán Julcsa néni másnap a piacon mindenkinek tovább is adott gyorsan. Azt azért még elfelejtettem elmesélni, hogy mégis csak lakott egy időben cigány bent a városban is. Épp abban az aprócska kis konyhában volt lakó a cigányprímás, Varga Jóska, a feleségével, és két fiával, még mielőtt beköltözött volna Nagyváradra, ahol utána zenélt. Még sokáig kijárt, többek között engemet is hegedülni tanítani. Ő volt az egyetlen olyan cigány ember, akit megtűrtek a szolgálataiért a városban. Abban a csepp konyhában éltek hosszú ideig, ott nevelték két gyermeküket fel. A feleségét Rózsinak hívták, őt nem nénizte a legapróbb gyermek sem, valamiért nem volt egyenrangú a többi asszonnyal a drága. Pedig roppant jóindulatú és szép asszony volt. Mindenkit nagyságának szólított, akár a többi asszonytársa, akik lent laktak a soron. Nos, akkor, amikor engemet a nagyanyám már magával vitt szomszédolni, konyha üzemelt a Margiték házának eme részében, a varrógéppel és a kis csikós sparral, aminek oly szépen világított a tüze esténként. Mint minden este, a Ninát ugratták épp. Akkor este apró fekete mintás, fehér kendő volt a fekete kendője alatt a fején, úgy bebugyolálta magát, akár egy apáca. Fekete lajbit viselt és fekete ráncos szoknyát mindig. Sohasem láttam kabátot rajta, csak olyan hatalmas nagy fekete gyapjú vállkendőt, abba burkolta magát télen-nyáron, mert mindég be volt annak gombolva a lajbija nyakig. Olyan érdekesen volt az megvarrva, magasított volt fel a nyakáig, alatta valami apró mintás blúzt viselt. A fejét állandóan bekötve hordta, jól lehúzta a kendőit, az alsót egészen rá a homlokára, a feketét valamivel följebb tőle. Talán a zsidó férje miatt takarta annyira be a haját. Bezzeg a Julcsa olyan szabadosan öltözött még öregasszony korában is, amilyet a divat diktált. Hát ilyen testvérek voltak ők.
– Te, Nina – szólította kötelező módon kissé viccesen meg nővére – oszt ma mit csinált a drága sógor?
– Mit csinált, mit csinált? Ivott, mint mindig. Mikor még délben ebédelt nem vót annak semmi baja se, de mire hazajött a munkából, olyan merev volt, akár a mángorlóm.
– Annus, mi az a mángorló? – kérdeztem tágra nyitott szemmel én.
– Az egy olyan szerkezet, amin a ruhát csavarják át.
– És miért csavarják azt azon át?
– Hogy a vizet kipréseljék belőle mosás után. – Lett is egyből hatalmas vigasság, a gyermeki butaság láttán. Nagyon elszégyelltem magamat, szokás szerint bebújtam az asztal alá, ami az ablak alatt volt.
– Oszt hogyan ment ma haza az a fránya Schill? – faggatta a húgát Julcsa néni.
– Hogyan, két lábon, de nagyon dűjtötte az a falat, amint becsapta a kaput maga mögött.

Még szinte látom, magas fakerítés vette a telküket körbe, abba az udvarba aztán senki sem látott be, olyan volt az, akár egy várfal. Hogyan dönthette ott bent a falat, elképzelni sem bírtam gyermekfejjel.

– Oszt megint bántott? – kérdezte Julcsa.
– Á, ma nem – válaszolta az nyeglén, kissé még a vállát is felhúzva –, ma nem. Ma csak veszekedtünk egy sort, osztán elibe tettem a nagy fazék pörköltet, beléesett a nehíz feje úgy ette, mint egy varacskos disznó, majd eldűtöttem a hencserre oszt mán alszik is.
– Oszt min vesztetek mán össze megint? – faggatta testvére, aki csak nem nyugodott bele a hallott válaszba.
– Na hát az úgy vót, hogy megint cefetül berúgott, úgy jött haza. Oszt megállt a kapun belül, nekidűlt a ház sarkának, úgy üvöltötte, hogy maga büdös kurva. Oszt mán nem bírtam szó nélkül, oszt mondtam neki: Hallja maga, Schill, lehet, hogy én csak egy kurva vótam, de abból is a legjobb fajta, mert az legalább kelendő portéka, de maga a fenének sem kell. Erre mán emelte is a kezit, de elugrottam gyorsan, oszt akkorát esett, akár egy búzás zsák. – Hatalmas hahotába kezdtek, a kis konyha majd szétesett a nagy hangzavarban egyből. Mi volt ezen kacagni való, ma sem tudom, de épp elég volt ahhoz, hogy abba ne hagyják a Nina ugratását.
– Na, hallod, drága Ninám – mondta erre kacagva neki Julcsa –, a’ mán igaz, hé! Mert én is megmondtam volna annak a Schillnek, ipp ma hallottam a faluban magam is, jó hírrel élünk, mert biza a városban nem is volt nagyobb kurva, mint te meg én! – erre a Nina hófehér lett. Felpattant és elszaladt, mint rendre máskor is. Volt nagy derültség órákon át. Arra nem emlékszem, mikor hagyták abba, csak arra, hogy az ölében cipelt az aprócska nagyanyám hazáig, végig húzta a lábaimat a földön, mert már akkora voltam. De én csak szoptam az ujjamat, ki- kinyitva a szemeimet egy-egy hepehupásabb részén az utcának, hiszen jókora gödröket vájtak abban a piacnapokon levonuló szekerek. Kövesút nem volt, csak földes, tele marhalepénnyel, mint akkoriban volt másfelé is a város szélén. Az utcabéliek java részt örültek is ennek az áldásnak, azzal trágyázták rózsáikat, meg a paradicsom tövét, amit az ökrök ejtettek maguk után jártukban-keltükben a vásár felé.

Legalább 26 éve nem jártam a Hajnal utcában. Akkor temettük el utolsó öreg lakóját, Szilágyi János bátyám feleségét, Ibolya nénémet. A nagyanyámék házát jóval előtte eladták a szüleim egy tót, vagy román embernek, már magam sem tudom. Csak a testvérem elbeszéléséből hallottam, majdnem mindegyik házat eladták már azóta, és azokban mind román és a hegyről leköltözött tót emberek laknak. Így hal ki a magyar mifelénk. Az öregek sorban adják vissza lelküket a teremtőnek, a városba beköltöztek a környező falvakból a románok, mert a magyarok csak halni tudnak, meg elvándorolni, de ezt már magam sem tudom és nem is értem, hogy miért. A régi házak ugyanolyanok, mint voltak, amikor még a Dávid leszármazottak lakták, csak az utcát aszfaltozták le. Akár a Hajnal utcához hasonlóan, ugyan olyan életet élt, és azonos összetétellel dicsekedhetett a település többi része is. Volt a hegy alatt egy hosszú, régi utca, ami elvezetett a város egyik végéből, a másik végéig, háromnegyed részénél kettészelte a hegytetőre telepített temető aljában végigfutó apró patak az Ótrás, majd a szomszédos román falu irányában elkanyarodva a völgyig húzódott egészen Pestesig. Egy másik, a Sólyomkő patak alatt épült a város hosszában. A falu életének legjelentősebbike volt a Fő-utca. E négy utcát összekötő keresztutcák alkották a régi falut, a későbbi várost, a cement gyár odatelepítésének ideéig. A többi részét utólag építették, javarészt beköltözött emberek, mert a falubéliek maradtak az őshonos utcákban. Hát így éltünk mi a Partiumban a hatvanas években boldogan, egyszerűen, tudatlanul. De nagy boldogság is az egyszerűség, amikor a legapróbb dolgon is nevetni tudnak az emberek. Nem számítógép előtt görbültek a sokat dolgozott fehérnépek, hanem jó nagyokat röhécseltek a szomszéd sparheltjének tűzfényénél. Oly csodásan csillognak angyal arcaik még a mai napig is, elég, ha becsukom a szememet, már mondják is a magukét ugyanúgy, mint annak idején, amikor még az asztal alól figyeltem őket.

– Húzd le a fejed, meglátnak… – suttogta sejtelmesen, s máris hallani lehetett a nagy robogást, kutyák ugatását, csizmák susogását, a gumibottal való csapkodás zaját.
– Keresd… keresd… – Ordította románul egy kegyetlen, erős férfihang.
A szívem a torkomban dobogott, hallani lehetett, amint a vér befelé tódult, de ki már nem.

– Gyere már, kelj fel gyorsan, hátulról futunk le, a többiek már úton vannak, miért nem válaszolsz?
– Bocsánat, elaludtam – válaszoltam zavarba jötten, és már futottam is, átugorva a sírokon keresztül-kasul. Hová lettek a rendőrök?
– Elmentek, nem akartak azok megfogni, csak ránk ijesztettek egy kicsit
Ránk ijesztettek? Rám? Hiszen nem is félek, na, jó, az elején persze, na de már most? Minek… kitől? Hencegve szaladtam haza, hajnali hármat mutatott az óra. Belopóztam a konyhába, villanyt se gyújtottam, gyermeteg, naiv módon azt gondoltam, az apám már rég alszik.
– Hol voltál? – És már kaptam is volna a jobboldali arcomra, ha nem lett volna sötét, de elugrottam. Apám bal keze mozdult, máskor soha se szokott.
– Buliban – válaszoltam csöndesen, szelíden, belepirultam a saját hazugságomba.
– Ilyenkor? – kérdezte – Hallottam, az egész város tőletek zengett itt lent a völgyben.
– Tényleg? – és a csodálkozástól tágra nyílt a szemem – nem gondoltam volna.
– Nem? Mit akartok ti egyáltalán? Minek nem fértek a bőrötökbe? Felmenni éjfélkor a temetőbe és ott acsarkodni a magyar Himnuszt le a völgybe? Mi lesz, ha kirúgnak miatta a munkából? Miből élünk meg? Téged is kivágnak az iskolából… te gyerek… ilyen butaságokat csinálni… – de már nyoma sem volt a haragjának, felkapcsolta a pislákoló égőt. – Látod? Villanyt nem adnak, te meg játszod az agyadat itt nekem. Na, jó, gyere ide – és átkarolt, a térdére ültetett. – Megérdemelnél most egy jó nagy pofont, szerencse, hogy nem találtalak el.
Hallom, ahogy anyám az előszobába settenkedik, hallgatózik, kíváncsi. Félt, érzem, tudom. De nem kell, mert apám csöndes, kimért, komoly hangon így folytatta.
– Tudod, egyszer, legénykoromban én is csináltam egy hatalmas marhaságot. Ezért bocsátok meg.
– Mit? Elmeséled?
– El. Az úgy volt, hogy akkoriban a háború után kicsit szabadabbak voltunk mi, legények. Egyből nagyok lettünk, felnőttek, azzá tett a háború. Sokan oda voltak fogságban, hát mozgott bennünk a magyar virtus, de nagyon. Összegyűltünk vagy nyolcan, már mindannyian udvaroltunk, dolgoztunk 13-14 éves korunktól, otthonunktól távol, Resicán, meg a fővárost építettük, mikor merre hívta el a magyar ács embereket a munka, arra mentünk el. Ha hazajöttünk, nagy volt a szánk, meg büszkék is voltunk magyarságunkra nagyon. Bennünk volt még a magyar világ szele, azt hittük, egyszer újra bejönnek a magyar katonák, és mint akkor, felültettek a lóra, úgy fognak velem lovagolni még egyszer. Persze, ezek csak gyerekes képzelgések voltak csupán. Volt a városban egy erőskezű csendőr. Nem kellett több belőle, az jól nyakon csapta a rendetlenkedőt, fenéken billentette párszor, és rend volt. Hát fogadtunk egy hordó borban, hogy nekünk van ám merszünk. Elmentünk a vendéglőbe, ki-ki a maga párjával.
– És?
– Akkor otthagytuk a lányokat, már húzták a cigányok, mint minden szombaton este, a többiek táncolgattak, nótázgattak, elborozgatott a város apraja-nagyja. Akkoriban ez így volt szokás, nem volt televízió, az emberek együtt éltek jót és rosszat, no persze a város egyetlen közösségi helyén, a vendéglőben. Ez volt a szombat esti program, majd vasárnap délután a mozi. Hét közben semmi, munka orrvérzésig. Találkozni sem volt szokás a szerelmünkkel, majd szombaton este, addig csak a karikagyűrűseknek illett egymással hétköznap is szóba elegyedni. No, fogtuk magunkat és futólépésben mentünk a négy km-re lévő első román falu széléig. Ott szépen levetkőztünk anyaszült meztelenre, és komótosan énekelve gyalogosan vonultunk végig a város központjában lévő vendéglőbe. Be a söntésbe, fel az asztal tetejére, a lányok majd elsüllyedtek szégyenükben, egyik jobban sikongatott, mint a másik, majd ott elénekeltük szép férfihangon a magyar Himnuszt. A csendőr állt az ajtóban, és hagyta, nem szólt bele. Román ember volt, de akkor nem mondott semmit sem. Mikor vége volt, megpederte a bajszát, majd megszólalt:
– Ide, csürhe!
Kimentünk, a ruhánk még mindig a hónunk alatt volt, kezemben tartottam a lyukas talpú cipőmet.
– Kivel kezdjem? – kérdezte mosolyogva.
Együtt léptünk elé, és egyszerre mondtuk – velem.
Elmosolyogta magát, valami cifrát mormogott románul a bajusza alatt, legyintett egyet és elindult a csendőrség épülete felé. Szótlanul követtük.
– Állj csürhe! – kiáltotta el magát – de meg sem fordult. – Máris öltözzetek fel, és menjetek megnyugtatni a kislányokat.
Azonnal felöltöztünk, nem tartott talán egy percig sem, és már szaladtunk is mulatni. Ott várt a hordó bor, épp verték azt csapra. Anyád nem akart megbocsátani, de a vidámság az ő szívét is megenyhítette. Na, csak azért meséltem, mert nem jött össze, amit akartunk. Lázadtunk. De miért? És ki ellen? Hiszen akkor már, nem is volt ellenség.
Elszégyelltem magamat, milyen igaza volt, minek is tettük? Mi nem fogadtunk, nem bántottak, akkor miért? Fiatalos virtusból? Igen, azt hiszem, vagy csak azért, mert olyan jólesett magyarul, magyar Himnuszt énekelni azon a hegycsúcson, ahol valamikor igazi honvédek masíroztak. Ott álltunk az ismeretlen katona sírjánál. S most? Az apám nyugszik a lábánál, s már nem virtuskodik soha többé.

Kertünk végében állt két jegenye. Apám ültette, amikor megszülettünk. Egyet a testvérem születésekor, a másikat, amikor én szívtam az első levegőt. Mindig nagyon büszke voltam a mi jegenyéinkre, csak nőttek, nőttek, velünk együtt. Ám egy borzalmas hajnalon jött a vihar, és az egyiket kettétörte. Ki kellett vágni. Mindig érdekelt volna, hogy az volt-e az enyém vagy a másik, de apám sohasem árulta el nekünk. Nem értettem, miért nem mondja meg, csak mostanában szoktam elgondolkodni az akkori bölcsességén. Hiszen, neki egyforma volt mindkét gyermeke, és egyiket sem szerette volna, akár egy jegenye erejéig is megkurtítani. Néha becsukom a szemem, és látom a hatalmasra nőtt fákat, melyeket már a szomszédos faluból is jól lehetett látni. Amikor kitanult fodrász lettem, nem kaptam a városban állást, mert semmi sem igaz abból, amit mostanában mondanak, hogy akkoriban mindenkinek volt munkája, aki dolgozni szeretett volna. Nem volt, csak a protekciós lányoknak. Nekem nem volt protekcióm, így ingáztam falura, leginkább biciklivel, mert amikor szép idő volt, sokkal könnyebb volt, mint buszozni. Elég nehezen tudott abban az időben is egy fiatal nő elhelyezkedni. Akkoriban is ugyan azt kérdezték, amit mostanság: van családja? Férjnél van? Akar gyereket szülni az elkövetkezendő öt évben? És ehhez hasonlókat. Ha már volt gyereke, akkor ugyanúgy megkérdezték: van, aki vigyázzon rá, ha beteg? Vannak szülei? Dolgozik az anyukája? Közben tanultam és dolgoztam, végeztem azt a munkát, amit nagyon szerettem, és amit magam választottam, a szüleim ellenzésének ellenére. Feltétele volt a tanulás, persze én mindent megígértem, csak fodrász lehessek. Jó is volt, szerettem is, egy ideig. Minden szép és jó addig, amíg nem válik monotonná.
A kézműves mesterségek egy ideig rendkívül érdekesek tudnak lenni, de egy idő után az ember megreked, és aztán jön a megszokott rutin, ami már nem annyira kellemes. Mégis szívesen dolgoztam volna abban a szép szakmában, akár életem végéig is, de a sorosom mást diktált, így maradt a tanulás, és a teljesen más irányú munka. Nem tudom megítélni, melyik volt a jobb, de egy biztos, mára elmúlt minden, csak utána nézek, hiszen aktív életem után vagyok, és már csak azt teszem, amit én szeretnék. Isten hihetetlen kegye, amit megélhetek, imádok nyugdíjasnak lenni. Miért írom le emlékeimet? Nem tudom, csak mert úgy érzem, ezek az aprócska epizódok maradnak meg, ha már én nem leszek. Talán egy-egy hajszálgyökeret fognak képezni, a kivágott fa után, és, ha jó tápos talajban maradnak benne, még valamikor kihajthatnak…

– Ismered ezt a nótát? – kérdi, s csalogány hangjával adja is a kezdő hangot. Zengi a szép nótát, ősi magyar ének, kísérik vagy hatan, ez így tart már vagy két órája abban az aprócska, pesterzsébeti konyhában, ahol összetalálkozott a végzet két különböző pontja.
– Figyelj kicsit – mi lenne, ha eljönnétek egy városi sétára, szívesen elvinnélek titeket egy jó kis helyre táncolni – mondja szerényen a nagy darab szőke fiatalember. Szeme oly jóságos, megnyugtató minden szava, miért ne, gondolja az idősebbik lány, a hugi legalább kitáncolja magát, és én meglátom végre az éjszakai város fényeit, hallom annak zaját.
– Tényleg? – tapsikol a kamasz csitri, és már megy is át a szomszédba, ahol vendégeskednek, átöltözni.
– Elnézést kérek, köszönöm az uzsonnát, mennék megnézni, mit vesz fel a hugi, mindjárt jövök – mondja és higgadtan, megfontolva követi ő is.
– Nekem a te ruhád kell! – Szép akarok lenni! – húzza durcásan a szája szegletét a fiatal, kékszemű, gyönyörű fiatal lány. Haja ébenfekete, hullámzik a hátán lefelé, tekintete szúrós, mélykék szemétől lesz minden olyan gyönyörű. Bájosan, amikor megrántja aprócska száját, huncutkodik, ez egyértelmű.
– Ott a tűsarkúm, viheted, csak a bokád ki ne törd, te lány – mondja a garde’damnak készülő, húszon… évei közepét taposó csinos nő. – Akkor nekem add ide a vállpántos horgolt aranyruhádat.
– Tessék, vigyed, az már amúgy sem divat.
– Na, öltözz, várnak, mennünk kellene, ne sminkelj, gyerek vagy te még ahhoz, én sem teszem, nem vagyunk ahhoz elég öregek.
S már mennek is vidáman át, pedig, hej, de sajog annak a fiatalasszonynak a szíve. Egy hete sincsen, hogy kimondták a válását, ki sem pihenhette. Táncolni? Nincsen annak ilyenre kedve. Más a nótázás, abban ott volt minden bánata, benne volt a lelke, na de a tánc?
– Már itt is vagyok – perdül meg saját tengelye körül a szép lány – tetszem?
– Az anyját! – mondja a belevaló középkorú nő. – De szépek lettetek egyből.
– Mehetünk? – kérdi a kedves férfi, kövessetek, és már tartja is két oldalt a karját, hogy a lányok karoljanak bele. A fiatalabbik simán bele is karol, de a korosabb tudja, a férfi nehéz meccs, azzal játszani nem lehet, neki épp elege van belőle, már nem karolgat csak úgy, bárki karjába bele. Mellémegy, de nem érinti annak karját meg. Viháncol a drága gyermek, örül a felhőtlen boldogságnak, táncolni fognak, nekimennek a pesti nagy éjszakának, most senki se tiltja meg neki, azt tehet, amit csak akar. A buszon csak ők ülnek, hétköznap van, ilyenkor, késő este, már elpihen a dolgos kezű ember, nem számít, falun, vagy fővárosban él-e éppen. A belváros fényes, csupa ékes lámpa. A lányok egy másik, sötét világból jöttek, életükben nem láttak még ennyi pompát, ennyi fényt. Csillog minden, van a földön igazi mennyország? – fordul meg a fejében, s közben a válására gondol.
Így sétálnak immár gyalogosan végig a körúton, majd valahogyan elérnek a Duna-partra.
– Milyen csodás ez a híd? Hogy hívják?
– Margit hídnak, de meg is érkeztünk. Itt van egy nagyon jó hely, a Margit híd Pódium, ide hívtalak meg erre az estére benneteket.
Kifizeti a belépti díjat és belépnek. Nem túl nagy helyiség, zsúfolásig tele, angol, német meg pár magyar szó, füst, minden aljzati kocka más színben csillog-villog.
– Felfordul a gyomrom, ezt soha sem bírtam, mondja és beszalad a női mellékhelyiségbe.
A fiatalabbik máris táncol, talál magának erre alkalmas partnert egyből, vigyázni kell vele, mert még elmegy valamerre, amilyen kis tapasztalatlan butuska.
– Rosszul lettem, elnézést kérek, nem bírom ezt a borzalmas csillogást, soha sem bírtam, ez nem az én világom, meg a konyak sem.
– Iszol valamit?
– Igen, ásványvizet.
Letelepednek kettesben a pult előtti bárszékre, és beszélgetnek. Vége-hossza nincsen a sok mesének, ki hol járt iskolában, kinek mik a szülei, merre-hogyan, merről, minden téma járja, részletesen mutatkoznak be egymásnak. A kislány eközben ropja, járja a parketten, ami csillog-villog, a másik oda sem bír nézni, mert újra felfordulna a gyomra tőle.
– Fáradt vagyok – mondja végül, menjünk haza, kérlek.
S a férfi máris készséggel áll rendelkezésére, megy megkeresni az időközben az előtérbe vonult gyermeket, akinek egy német fiú csapta már elég vehemensen a szelet.
– Mennünk kell, kérlek, búcsúzz el.
– Ó ne még, kuncsorog gyerekesen – de nem könyörül a szigorú arc, hát elbúcsúzik, és elhagyják hármasban a szórakozóhelyet.
– Sétáljunk még… kéri őket a kislány, és már fut is le a rakpartra – látni akarom a Dunát.
Mennek mindhárman, végig a rakparton, sétálnak, majd megpillantják a Lánchidat.
– De szép – lelkendeznek egyszerre mind a ketten – sohasem láttam éjjel.
Hajnali egy óra, a közlekedés leállt, már semmi nem megy, csak gyalog lehetne hazamenni Pesterzsébetre vagy taxival, de pénzük erre nincsen.
Körbejárják a híd Pest felőli pillérét, megállapítják, hogy nagyon szép alkotás, csak kár, hogy nincsen nyelve az oroszlánnak.
– Van annak, csak a szájában – kacarássza a kislány vidáman – menjünk át rajta.
S már sétálnak is a hídon át, hiszen az éjszaka oly meleg, nem fáradtak, a csodás tavasz nyári meleget hozott ideje korán, szereti e két lányt az Isten nagyon. Meséssé tette márciusi nyaralásukat, 24 fokos meleg szellő leng a Duna felett. Pazar az éjszaka, és ők csak mennek a másik oldalra, oda abba az ismeretlenbe, amit még nem láttak. Irány az alagút.
– Félelmetes – jegyzi meg táncolva a gyermek, de szalad előre a kies, magányos alagútban, szépen van az kivilágítva, minden csupa csillogás, fényes álnokság, igaztalan varázs, de legalább itt mindennek megadják a módját, a villanyt nem kapcsolják ki, sőt! Mindent akarnak mutogatni, itt minden a turistákért van előkészítve, csak hozzák a nemes pénzt, így erősítik meg a magyar forintot vele.
– Menjünk fel a Várba!… – kuncsorog táncolva még mindig a mögötte egymástól tisztes távolságban sétáló párnak.
– Mehetünk – szól a férfi, és már el is indulnak egy utcán felfele, elég meredek az, de nem tűnik soknak, vagy hosszúnak megrövidíti a csillagos, különösen meleg éjszaka, és a hangulat, amit ez a két lány okoz a szívében.
– Na, mit szívod magad öregem – ugrándozik akár egy majom, egy vékonyka, túl fiatal gyerekszerű lény a nagy darab férfi előtt, miközben kihívón mutogatja annak ökleit – nem mersz megküzdeni velem? Azt hiszed, nagy vagy nyakkendőben, öltönyben, meg két nővel?
Nevetséges a helyzet, akár egy bohózatban. A férfi ironikusan egyetlen mozdulattal arrébb rakja a buta, részeg fiatalembert, barátai nyugtatják:
– Bolond vagy? – te semmi vagy, ez megesz egy perc alatt. És már mennek is szaporán az utcán lefelé, a lányok meg igyekeznek épp felfelé, sokáig nevetve a groteszk jeleneten.
– Jé, a budai Vár!– mondja a férfi – Hol? – kérdi folytatva a viccet. – Na, ott szemben, de csak hadd várjon, ráér.
Vidáman kacarásznak a lányok, és megindulnak a nyitott kapun be. Körbejárják a park minden zugát, majd találnak egy ösvényt a Vár alatt, a hegyen lefele.
– Menjünk itt le – hangzik a javaslat, és már indulnak is a lányok, meg sem várva a férfi válaszát.
– Vigyázzatok, veszélyes, nagyon meredek.
– Meredek? – kérdi hahotázva az eddig oly megfontol hölgy – nem láttál, te drága, még igazi hegyet.
És már mennek is szaporán lefele, cipőiket kezükbe véve, mezítláb.
– Nézd, egy hinta – veszi észre a hegy oldalában magányosan hagyott játszószert –, és már ül is bele, lábaira véve újra cipőjét. Hintázik, mert mindig erre támad kedve, ha csak egy ilyen alkalmatosságot lát.
– Képzeld – kacarássza, a fiatalabb lány – benne van a cipődben egy lei –, és már mutatja is zsákmányát. Ezzel jártam végig a várost és táncoltam, nem is tudtam, mi töri így a lábujjamat, csak szenvedtem, azt hittem a tűsarkúd ilyen kényelmetlen.
– Hatalmas vidámság kerekedik belőle, az asszony meg csak hajtja a hintát egyre magasabbra, egyre feljebb, repül a cipőcske, egyszer az egyik, utána a második is vágja ám mellbe a fiatalembert, aki lenyűgözve áll a látványtól. Sok szépet láttak már szemei, de ilyen álomszépet még életében sem. Ahogy kacag, de édes, megjelenik a szája szegletében egy aprócska gödröcske.
– Az enyém leszel? – kérdi, nem habozik, tartja kezében a cipőcskéket, és nézi áhítattal, amint a nő meghökken, mint aki rosszul hall.
– Ezt hogyan érted?
– Kérlek! Légy a feleségem! – mondja ki a jelentőségteljes szavakat a férfi, nem várva választ sem. – Mindig rád vártam, te vagy álmaim asszonya, kérlek, légy a feleségem!
– Bolond beszéd, hisz’ nem is ismersz, én biza’ soha többet nem megyek férjhez, van egy kisfiam, nekem ő a fontos, épp most váltam el.
– Hanyagoljuk a témát – jön a diplomatikus válasz –, majd megismersz.
– De én nem szeretlek – mondja ki őszintén a lány azt, ami a szívében van, pedig leginkább ki se mondaná, olyan nagyon sajog a múlt hege.
Szótlanul száll le a hintáról, elromlott a szép este, visszazökken a hétköznapi kedvtelenségébe, menjünk, már hajnalodik, csak lesz valami, amivel hazamenjünk végre. Elindulnak gyalogosan, át a hídon, majd a vége-hossza nincsen utcákon, a lányok kezükben a cipőikkel, a férfi vidáman fütyörészve.
– Éhes vagyok – nyafogja a kamasz lány – és már talál is egy éjszakai büfét, beáll annak ablakába.
– Mi tetszik, kisasszony? – kérdik bentről.
– Valamit enni – mondja ő, ropogósan nevetve.
– Kinyújtanak neki egy melegszendvicset, a fiatalember készséggel kifizeti – majd vesz a másik lánynak és magának is egyet.
– Halkan majszolgatják a szendvicset, ami szóba hozza a főzési tudományukat egyből.
– Tudsz vadast főzni? – kérdi az idősebbiktől, valamiféle párbeszédet kezdeményezve, sandán figyeli annak reakcióját.
– Krumpligombóccal vagy zsemlével?
– Mindegy – mondja a fiú –, a vadas mártása a lényeg.
– Hogyne tudnék, férjes asszony voltam én már elég fiatalon, megtanultam főzni, ez nem nagy ügy.
– Akkor mire felébredtek, ott vagyok egy jókora nyúllal, kérlek, főzd nekem meg.
S azzal mennek gyalogosan át a belvároson, egyenesen Pesterzsébetnek, mezítláb, cipőiket kezükben tartva, némán, hangtalanul, csak úgy, ahogyan ezt már megszokták. Nincsenek ők elkényeztetve, egyszerű teremtések.


– Jó reggelt, álomszuszékok! – ébreszti őket a középkorú asszonyság, akinél laknak. – Tán még mindig alszotok? Itt volt egy fiatalember és hozott valami nyúlfélét, kért, adjam át nektek, s mondta, ti tudjátok, hogy az miért, meg azt üzente, a szolgálata után benéz délután hozzátok.
– Úristen! – ez beléd szeretett – kacarászik a vidám kislány, és már potyognak a könnyei, úgy örül.
– Ne hülyéskedj velem! – Kell a rossebnek, nem kell nekem egy sem többet!– válaszolja durcásan az idősebbik, és azzal már rohan is a fürdőszobába mosakodni, öltözni.
– El kell mennem, ma is jönnek kávézni a munkások, főzzetek kávét nekik, a pénzt a dobozba rakjátok, mint mindig – mondja nekik az asszony, és már megy is otthonról el.
Gázt vezettek az utcában épp, a munkások jártak be hozzá kávét inni, megpihenni, talán épp azért fogadta be a lányokat három hétre, vagy talán azért szerezte a munkásokat magának kávéra, mert tudta, azzal is kereshet kevéske pénzt.
– Láttad milyen undorító? – kérdezte a kislány, furcsa fintorokat vágva.
– Tényleg az – hagyta jóvá az idősebbik, ő is fintorgott egyet – még nem is láttam vadnyulat soha életemben. Az apám tartott szelídeket mindig, de döglött állapotában még soha sem láttam, csak a ketrecben, meg a pecsenyéjét a lábasban – s ezen is kacagtak ismét ropogósan, mekkora nagy szamarak ők, egy éjszakai sétáért most főzhetnek vadast annak az idegen szőke fiúnak, aki tényleg betartotta, amit ígért. Elhozta kora reggel, munka előtt a nyulat. Undorodva nekiláttak felaprózni, majd bepácolni.
– Te főztél már krumpligombócot? – kérdi a lány unokanővérét.
– Nem én, azt sem tudom, hogyan kellene – s ez már megint ok a kacarászásra, amitől folyamatosan zeng éjjel-nappal az őket vendégül látó ház.


Ha most nálam, idehaza szállna meg két ilyen vidám, mindig nevető, fecsegő teremtés, bizony nem örülnék. De az asszony nem bánta, csak pénzt lásson a dologból, s bár az tény volt, hogy a szíve is jó, hiszen a lányok nem gazdagok, belőlük túl sok haszna nem lett, mégis befogadta őket is a házába. Ez legyen neki egy hatalmas piros pont ott fent a mennyeknek országában, hiszen már nagyon régen megtért atyjához, és megpihent. Nehéz sorsú volt, nem sokan szerették, egyedül egy hajóskapitány, de az nagyon, és tiszta szívéből, az járt titkon hozzá udvarolni éjjelente, hogy a felesége meg ne tudja. Hát így emlékszem, amikor elő nyaralt egy vidám és napos, meleg márciusban két Romániából, Budapestre tévedt lány. Azt, hogy a szőke fiatalember betartja szavát, és soha többet nem hagyja el, azt még a frissen elvált fiatalasszony akkor nem tudhatta. Pedig minden úgy történt, mint ahogyan akkor megkérte a kezét. Későbben is mindig azt mondta – nem baj, ha még nem szeretsz, majd belém szeretsz, mert annyira jó leszek, engemet nem lehet nem szeretni, hidd el– és valóban, igaza lett.

A boldogságmérésére, valamilyen skálarendszert kellene kitalálni. Az is hol mínuszban, hol pluszban mozdulna el. Sokszor lengene az erre-arra, de a lényeg, hogy az asszony soha sem volt elégedetlen vele. Hasában rítusosan mocorog egy áldott teremtés, ő a világ közepe. A férj épp a talpát masszírozza, a kiskamasz fiú, aki ősszel megy ötödikbe, az anyja hasára teszi aprócska fülét, hallgatja a tesóját, akit ő akart, de olyan hihetetlen erővel, hogy a szülőknek nem maradt más választásuk, csak a kötelességük teljesítése, és tették a dolgukat boldog egyetértésben. De jól tették, istenem, hiszen most ők a világ legboldogabb emberei. Ennél nagyobb boldogság nincsen. Ül egy szép várandós asszony a fotelben, és pocakját nézi, olyan bájos, olyan békés most minden és mindenki. Babát várnak, igazi babát. A kelengyét saját maga varrja, nehogy feltörje a durva gépi szegés a kis jövevény picinyke testét. Minden kivasalva a kis szekrényékében, a Mózes kosárba bepakolva a saját keze által kötött kis rékli, ingecske a legfinomabb pamutból, sapka és rugdalózó a legpuhább anyagból, majdnem minden a szorgos asszonyi kéz által kötve. Kibéleli a kosarat puha habos selyemmel – fiam lesz újra – mondogatja, – kék csipkével szegélyezem. Csak boldogságot ismerjen meg születése pillanatától fogva, mert akkor felhőtlen lesz az élete, a gyerekkor áldásosságát majd ők hárman, az ő kis családjuk igyekszik megadni neki. Csendet, békét, harmóniát, mindent, amire csak vágytak, most illő adni annak a drága gyermeknek, akit annyira akarnak, hogy legyen. Most minden úgy lesz, ahogy elhatározták, olyan volt ez a kilenc hónap is. Világi mennyország, bizalom, várakozás.
– Anya, miért nem akar rugdosni?– kérdi a csillogó sötétkék szemével az asszonyra tekintő gyönyörű kiskamasz, cérnahangocskáján.
– Mert lusta kicsim, nagyon lusta a kisöcséd. De várj, megcsiklandjuk egy kicsit, azt nem szereti…– mondja huncutul az asszony, megtámasztja magát és fél karjával elkezdi csiklandozni a hasát, és lám csoda történik, előbukik egy kis lábacska, szépen látszik a talpacska is a hason keresztül, amivel a csiklandozás ellen védekezik.
– De édi, de édi– sikong boldogan a gyermek, és már simogatja is a kisöccse lábikóját– anya ez a lábacskája neki, ugye?
– Igen az, hiszen látszik is, már nem sokáig lustálkodhat odabent, holnap megyünk korházba, ha addig meg nem születik. Még arra is lusta, hogy magától megszülessen a drága.
– Akarsz ott lenni, amikor megszületik?
– Eleinte akartam anya, de ne haragudj, most mégsem szeretnék, félek, nem tudom miért, de valami itt bent azt súgja, hogy sokkal nagyobb meglepetés lesz, ha nem leszek ott. Ugye nem haragszol érte, ha én nem fogom majd a kezedet? Szeretnék itthon lenni, jön a nagyi is, vele ki maradna? Tudod, milyen nagyon aggódik, szegényke majd itt fog sírni, inkább benne tartom a lelket, majd apa ott lesz veled és segít.
– Rendben, így helyes, csak nem akartam, hogy azt hidd, téged ebből ki akarlak hagyni. Olyan nincsen, hiszen együtt döntöttük el ezt, ott van a helyed mellettünk, mi vagyunk együtt egy család. Ugyanolyan nagyon szeretlek és szeretni foglak, és mi akkor is egy család leszünk, ha már nem hárman, hanem négyen leszünk.
– De anya, apa ugye veled lesz?– okoskodik tovább férfiasan, bátran a kisfiú.
– Drága kicsikém– szól az addig szótlan ember– a világ egy kincséért sem lennék máshol és mással. Ha a föld alá kergetnek, onnan is feltörök, még a jeget is kettétöröm, senki sem állíthat meg, csak az Isten. De ő nem fog, imádkozom hozzá, és ő szeret, ott leszek majd helyetted is, de idehaza is kell egy férfi, mert ha megszületik a kistesód, ki fogja körbehordani a lakótelepen az áldás üveget?
– Mi az apa?– kérdi tágra nyitott szemmel, de már ki is húzva magát, hiszen ő is férfi, igazi férfi, nem gyerek ő már, az ősszel felsős lesz.
– Hát ott van a hűtőben egy liter pálinka, majd nagyanyáddal szépen körbekínáljátok a felnőtteket, mert ez úgy szokás. Áldást kértek az új jövevényre, és az ő nevében kínáltok majd körbe mindenkit. Viszitek a jó hírt mindazoknak, akiket szeretünk és tisztelünk. De azokat is meg kell kínálni, akik csak szomszédjaink.
– Férfi leszek, apa, bízz bennem – húzza ki magát a 11 év körüli gyermek, és odahúzódik az apja kezéhez, mellé ül, nekidönti fejét, nyitott szemmel álmodozik. Istenem, de szép is lehet az, az álom, amit ő most épp megél.


Nem gondolta volna, hogy még egyszer belemegy egy szülésbe, most mégis szíve a torkában, annyira várja a pillanatot, hogy az új jövevényt megláthassa. Ismeri, hiszen itt van a szíve alatt, lusta, igazi férfinép, de az arcocskája… alig várja, hogy megsimogathassa bársonyos kis bőrét. Minden éjjel arról álmodik, vajon milyen lesz, vajon hogyan fog igazságos lenni, hogyan teremti meg az egyensúlyt a két gyermeke között, fogja-e szeretni ezt az apróságot úgy, mint a másik imádott gyermekét? – kérdések halmaza, szinte pánikba esik, ha csak arra gondol, hogy ez a kis idegen testecske el fogja venni a figyelmét a másikról, akinek az utóbbi 11 évét élte. Megborzad, hirtelen egy hangra eszmél:
– Ma szülünk, kedves – szól, a nővér – jöjjön be a vizsgálóba, a doktor Úr kéreti.
Felpattan az ágyról, mintha nem is cipelne ekkora terhet, de nem is, nem volt neki teher, boldog állapot volt, alátámasztja két kezével a hasát, nehogy baja essék a babának a nagy sietségben. Ideje nincsen gondolkodni, megy boldogon, hiszen érzi, ma valami nagy dolog fog történi, végre megláthatja azt a csodát, amit tiszta szívből akar és vár, még azt se bánná, ha ezért elevenen nyúznák is meg. Mit neki egy vizsgálat?!
– Jó napot doktor Úr – köszön illedelmesen, ahogy belép a vizsgálóba. Középkorú, bajszos emberke várja, neki is négy gyermeke van, épp válik, otthagyta a felesége a gyerekeivel együtt. Rajong a csecsemőkért. – Istenem, ilyen áldott embert, akinek sugárzik a szeme a jóságtól, és potyog a könnye még mindig, valahányszor egy-egy új életet tart a kezei között, hogyan lehet elhagyni? – S míg magában töpreng, meg sem hallja annak utasításait a nővérkének. Fekszik mozdulatlanul, nem érez, nem hall, nem lát, csak a gyermeke szívverését figyeli, kezét annak talpacskáján tartja a mája felett, és rúg is az hálából egy hatalmasat belé, hadd örüljön a mama.
– Készen vagyunk, felhelyeztem egy gyógyszeres tampont, ez meg fogja indítani a szülést, már jóval túl vagyunk a megengedett határon, nem kockáztathatunk, indítani kell, kevés az oxitocin a szervezetében, valószínű, magától meg sem szülne. Sajnos, van ilyen, ez egy rendellenesség magánál. Az első magától ment?
– Nem doktor úr, azt is indítani kellett, ugyanez volt, ráadásul befarolt szülés közben fogós volt.
– Juj! – ne ijesztgessen, ez a baba nem 32 hetes, ez a baba egy jól fejlet, normál méretű, egészséges kisfiú lesz.
– A másik is kisfiú és egészséges, csak indítani kellett korábban, felment a vérnyomásom és előlepényes voltam vele. Nem gond, bármi lesz, csak az lehet, amit Isten ad, válaszolja békével az arcán, félelemnek semmi jele, mostantól viselkedni kell, és ezt gyakorolta kilenc hónapon keresztül, ebben már van tapasztalata, kifelé mosoly, befelé kitartás.
– Bízom magában, de nem engedem a sebészt elmenni, megvárjuk, mi lesz, kérem, ne aggódjon, akkor is itt lehet a férje, megígértem, megteszem, már telefonáltam is érte, mindjárt jönni fog.
– Köszönöm doktor úr! – hálálkodik az asszony, és különös mosoly jelenik meg az arcán, olyan érdekes, olyan titokzatos, talán mostantól már nem is földi lény, csak egy angyal, aki Isten kezébe adja magát, hiszen ő most teremteni fog, ő most kiléphet az emberek kicsinyes voltából. Tudatosan teszi, odaadja magát Istenének, érzi, mélyen beleült annak tenyerében, és már nem aggódik, tudja, minden perce és pillanata ott fent a mennyországban fog történni, már semmi sem függ tőle, elégedetten imádkozik.
– Ne aggódjon, haza nem megyek, amíg magát nem hagyom rendben és biztonságban, a babája makkegészséges, ha ügyes lesz, segítek, hamar túl leszünk rajta.
– Sétálhatok doktor úr? – kérdi sugárzó arccal a kicsit idétlenül odább guruló nő.
– Egész nyugodtan, tessék lemenni a lépcsőn, feljönni, tessék a kertben szívni friss levegőt, csak vigyázzon, ebben az őrült kánikulában, a napra ne menjen, igyon sok folyadékot, sőt! – mondja neki – tessék bemenni a szobájába, és máris megenni az ebédjét, mind egy falatig, legyen ereje elég.
– Szabad ilyenkor enni? – kérdi elcsodálkozva.
– Nem szabad, kötelező, és inni legalább 2-3 liter folyadékot, hogy ki ne száradjon kedves.
S azzal már szalad is az orvos más beteghez, hiszen a szülőszobán épp szülni készül egy kismama, nagyon csendben, méltósággal, az apuka ott olvassa nyugodtan az újságot a helyiség előtt, nem akar bemenni.
Visszamegy a szobájába, nem mond senkinek semmit, csak jó ízűen elfogyasztja az ebédét, issza a vizet, amennyit csak bír, készül a nagy eseményre, nem látványosan, csak tudatosan, a lelkében. Várja a férjét, és imádkozik.
Lassan telik az idő, megunja a csendes pihenést, nem érez semmit sem, feláll, magára kapja kimonóját és lemegy a kertbe. Borzalmas meleg van, most elkapja a gyomorideg – de jó is lenne egy cigi. – De nem lehet, a gyerek egészsége fontosabb, mint egy önző emberi kívánalom, sétálgat, majd letelepszik egy padra az aprócska szökőkút elé. Nézi a csobogó vizet, milyen megnyugtató, milyen fenséges látvány. Feltör egy kis vízsugár, majd hírtelen lezuhan annak permetje, loccsan egyet a tálka fenekén, ami magába szippantja. Majd újult erővel nyomja fel a keringető a csövön, és köp egy nagyot újra felfelé, s majd újabb permet, visszazökken a megszokott helyére. E monoton ismétlődése ennek a nagyon egyszerű játéknak, ami hűs levegővel tölti el a környezetét, megnyugtatja, feláll, és mellé telepszik le a földre, az aprócska vízcsobogás alá, hallgatja, amint ütemesen szívja fel a motor a decinyi vizet, majd köp egyet, újra szív és újra köp. Behunyja a szemét… azt… a, hasít az agyáig egy őrült fájdalom, majd újabb. Nézni kellene az órát, de minek? – Csak fájjon jobban, és jobban, minél sűrűbb lesz, annál hamarabb láthatom meg a kisfiamat végre. – Már csak ez van az eszében, kezei összekulcsolva, folyamatosan imádkozik, kéri az erőt, és csak azt, hogy adjon neki az Isten kellő méltóságot, hogy bátran viselkedjen, mutathasson jó példát a férje előtt. Mutassa meg, hogy ő igenis tud intelligensen és hangtalanul szülni, az egy csodás, várt esemény, nem rondíthatja el óbégatással. Előtte való nap egy kis tanítónő vágott olyan cirkuszt, amit rossz volt hallgatni. Az egész korház az ő visításával meg átkozódásával telt meg. – Na, így nem szabad szülni, ő nem is akarhatta azt a drága gyermeket, hiszen szidta, pedig még nem is látta egyszer sem. Milyen anya az ilyen? – És már újra ott van az angyalok között, egy drága, elképzelt világban, ahol semmi sem fáj, ahol minden csodás, és édesapja fogja a kezét. Becsukja a szemét, nehogy elmúljon ez a kép, érzi a drága száj utolsó pusziját, amikor megérintette a bal szája alatti részen, az volt az utolsó alkalom, az még mindig sajog, ott a helye, de csodás érzés, most szorítja a kezét. – Ölelj apa– suttogja, behunyt szemmel– a drága kar átöleli finoman, akár egy szellő, érzi, csodálatosan szép, semmi mást nem érzékel az egészből, csak a drága ölelést, olyan nyugtató, olyan mélységesen csodás.
– Felébredtél – Kérdi az őt karoló férfi? – aludtál drágám, fáradt vagy? – Én meg össze-vissza kerestelek a kórházban, már megijedtem, hogy lekéstem a fiam születését, te meg itt alszol békésen a földön, nekidőlve ennek a kis kőszobrocskának. Még felfázol –, mondja aggódva, majd fel akarja segíteni az asszonyt a földről.
– Tényleg aludtam? – kérdi az asszony, nem árul el semmit sem, érzi az erős kezet a dereka körül, de érzi a lágy fuvallatott is, ami átöleli egész lényét, egyik az élő imádott ember, a másik a szellemi csoda, aki volt és marad az Alfa és az Ómega.
– Mi történt? – kérdi aggódva a gondterhelt szempárba nézve – Valami baj van? Kérlek, ne titkolózz, anyuval történt valami, vagy a gyerekkel? Mi a baj otthon?
– Semmi drágám, csak téged féltelek.
– Nem igaz, látom én, kérlek, ne beszélj mellé – és valóban, a szőke nagydarab ember úgy magába van roskadva, hiába akar hazudni, ez kegyes lenne, de helytelen, érzi, hát elmondja az igazat.
– Mikor szóltak a munkahelyemre, hogy mindjárt szülünk, repültem haza átöltözni, és már jöttem volna, amikor kaptam a táviratot… hallgat egy pillanatig, majd könnybe lábadt a szeme – meghalt a nagymama Szécsényben – és kitör rajta a zokogás egyből. A feleség átöleli, és ezt mondja:
– Kérlek, most ne, majd holnap gyászolunk, ez isteni jel, hidd el, ő elment, és ebben a drága kisgyermekben mindjárt vissza is fog jönni hozzád, hozzánk. Ma megszüljük a babánkat, holnap gyászolunk, de addig bár nagyon nehéz, de tegyünk úgy, mintha semmi se történt volna – majd összekulcsolja kezeit – drága mama, kérlek légy velünk, tisztelj meg jelenléteddel bennünket, drága Isten, add, hogy visszajöhessen miközénk ebben a mi kincsünk, gyermekünk testében, akit nem láthatott éltében meg.
– Tudom, benne volt a korban a drága, 85 év nem kis idő, és a papa halála óta nem akart élni, de hogy ilyen hamar fél éven belül kövesse, el sem hiszem. Valaminek történnie kellett, képzeld befeküdt az unokahúga osztályára a kórházba, és már csak akkor küldte el nekem ezt a táviratot a nénikém, amikor elküldték hamvasztani, tudod, ő is ott kíván pihenni a papa mellett a szülői sírban.
– Ne gondolj semmi másra most, csak arra, hogy szülünk, kellesz nekem, nélküled nem megy, együtt vállaltuk, most kérlek, igyál egy pohár vizet, ülj ide mellém, picit meditálunk, hallgatjuk a víz csobogását, utána sétálunk, ma a fiunk születése napja lesz, más nem számít, csak ez.
– Ne haragudj rám drágám, igazad van, minden úgy lesz, ahogyan te akarod –, mondja, majd lehajol és megmosakszik a hideg vízben, és leül a földre a felesége mellé. Egymásnak háttal, a kis szobrocskát maguk között hagyják, és hátulról fogják meg egymás kezét. Összekulcsolják, imádkoznak, és hallgatják, hogy csobban a víz…


– Drága Madám!– kérem, vizsgáljon meg, mert mindjárt szülni fogok – mondja mosolyogva a fiatalasszony, miközben belemarkol a folyosón a fűtőtestbe, férje előtt nem akarja mutatni, hogy már szinte elviselhetetlenek a fájdalmai.
– Ó kedves, nem úgy van az – kacag egyet a fehér köpenyes hölgy – majd, ha a csempét leszedi nekem a 10 ujjával kedves, akkor szóljon, és már menne is vissza a szülőszobába, de az asszony csak akadékoskodik:
– Ide azt a csempét Madám, máris leszedem magának – és tovább mosolyog.
Látja a bába, hogy ez nem vicc, jobban ránézz a fiatalasszonyra, és tényleg torz az arca, a mosoly csak álca – de bájos – gondolja –, majd belékarol, mert észleli, hogy az a radiátor mellől már mozdulni sem képes.
– Kérem picit tessék kint maradni, még bent a már megszült anyuka, máris rendezzük, utána be lehet jönni, szól oda a férjnek, miközben igyekszik besegíteni a már mozogni is alig bíró, még mindig fagyosan mosolygó nőt.
– Nem kell erőltetni a nevetés, az felesleges, tessék nyugodtan nyögni, vagy ha jólesik, engedje ki a hangját, úgy megkönnyebbedik kedves – cirógatja meg arcát a bába, de ő nemet int a fejével:
– Isten ments, megijedne a férjem. Ez öröm esemény, már alig várom, hogy lássam a picinyemet – válaszolja, alig hallható hangon, és már áll is meg, összeszorítja szája szegletét, és fanyarul mosolyog, olyan kényszeresen, mert a tartás ugye, az nagyon fontos erény. A méltóságát nem veszítheti el, az fontosabb most, bárminél.
Hívják az orvost, aki megvizsgálja – megrepesztem a burkot – néz rá a türelmes nőre – szívja be mélyen a levegőt, és már hallatszik is, amint hirtelen csobban a magzatvíz, egy szorítással kevesebb, nyugszik meg az asszony, de hirtelen őrült fájdalom hasít belé.
– Mi történt? – kérdi elhaló hangon, ez nem a méhem volt, mi történt? – kérdi egyre kétségbeesettebben.
– Máris hívom a sebészt, megfordult a babája, kényelmes ember lesz, beleült a méhszájába azzal a nagy fenekével, nem semmi egy emberke… mondja mosolyogva, de az aggodalomtól ráncok jönnek elő az orvos homlokán egyből.
– Hol a férjem? Nem akarok császárt, a férjemet akarom – kérleli az asszony, megszülöm, a másikat is megszültem fenékkel is.
– Csak az nem volt ekkora baba, ezt lehetetlen, sajnos segíteni kell, mese nincsen, a férje már mosakszik, mindjárt itt lesz, megyek megbeszélem a sebésszel, és máris megyünk a műtőbe, ne ijedjen meg, ott lesz magával a férje is, azt megígérem – és már szalad is kifelé.
A két öreg ápolónő, akik valamikor bábaként tevékenykedtek, ott sertepertélnek a Madámmal, majd ahogy az orvos elhagyja a helyiséget, azonnal körülállják a szülő nőt:
– Na ide figyeljen – mondja az egyik aranyosan, segítőkészen – ha szót fogad és képes velünk közreműködni, én megfordítom azt a rendetlen fiatalembert mire a doktor úr visszajön, de csitt! Csendben, meg ne tudja senki sem, mert vége a munkámnak, mehetek megint nyugdíjba, és azt nem viselném el.
– Mindent megteszek, bármit, csak a gyerekem legyen egészséges – válaszolja a nő, akinek majd kiesik a szíve a fájdalomtól, szünet nincsen, izzadás, és kín meg abban a pillanatban egy gondos kéz, aki hátulról átöleli, megtartja, a saját karjaival úgy segít neki.
– Na végre édes – nyugszik meg az asszony– már minden más, kezdhetjük, kérem segítsenek.
Az idős asszony adja is az utasításokat orsómozgásra, mondja mikor jobbra, mikor balra forogjon, miközben teszi a dolgát, csendben, szépen, türelmesen. A szülő nő azzal a furcsa mosollyal az arcán, teljesen némán követ minden utasítást, és segít, közreműködik, látszik rajta az elszántság, a férje az ölében tartva segíti. Tartja a lábait, mert ereje fogytán van, de egyszer újra végighasít a lábujja hegyéig az a rettenetes fájdalom… és…
– Sikerült– törli meg vizes homlokát az öreg nővér, most szépen beszívjuk a levegőt, és bent tartjuk, majd lassan engedjük ki, meg kell nyugodni kedves, újra, én gyorsan kimegyek, nehogy a doktor úr meglássa, hogy már megint belekontárkodtam a munkájába. – Valamit összesúgnak hármasban, majd kisomfordál a hátsó ajtón. Szerencsére, mert már szalad is befelé az orvos és a sebész:
– Itt a doktor Úr, máris toljuk a műtőbe kedves – mondja megkönnyebbülten – és már tolná is az ágyat, de ekkor a férj megszólal az asszony mögül:
– Nem kell doktor úr, már szülünk is.
– Pillanat, veszi fel a szemüvegét és vizsgálja az asszonyt – ezt hogyan csinálták?– Ki huncutkodott itt már megint?– látszik rajta az aggodalom, a ráncok a homlokán még mélyebbekké váltak, mint azelőtt.
– Jött egy újabb fájdalom és visszafordult – lihegi az asszonyka, de már szívja is mélyen befelé a levegőt és engedi ki lassan, érzi a pillanat közelségét.
– Egy kaposvárit kérek! – adja az utasítást a doktor – könnyítünk egy picit, ne szenvedjen annyit, mert még nem elég tág, de a baba már jönne is kifelé. Fogja a szérumot, és a nő karjában beültetett csövecskén keresztül már adagolja is be a könnyebbítőt, ahogy ő nevezte.
– Na, most amikor mondom, lehet tolni, szépen, egyenletesen, lassan… még egy picit, most álljon le… most megint… most lélegezzen mélyet… nagyon ügyes… na még egyszer… most… most ne… még… várjon…
Micsoda hangja van, üvölt, mélyen, férfiason, itt az új élet, világ ébredj! Ebben a pillanatban született meg egy ember, aki a tiéd…

– Tetszik? – kérdi nagy elégedettséggel, és fél szemével leselkedve nézi, hátha megdicsérik. Titkon tudja, minden tetszik, amit ő fest, neki minden kép jó, nem igazi tanácsadó, csak egy elfogult férj.
– Imádom, drágám – mondja, és megáll az állvány előtt, nézi, mintha valóban értene is hozzá, átélné, szeretet sugárzik odaadó, jóságos tekintetéből. Nagyon jó lett, ez már megint egy nagy kép.
– Jaj, ha tényleg jó lehetne… – írtam ma is, meghallgatod?
– Mindent, napsugaram, mindent, csak olvasd… – jön az egyértelmű válasz, és már ül is le, a hálószobából épp műteremmé átalakított helyiség kanapéjára, vele szemben, és várja a passzusokat. Reggel van, olyan 8 óra tájban, kint dühöng a tél, bent a melegség csodája zenél. Csodálva nejét nézi, ahogyan olvassa strófáit, és néha huncutul mosolyogva megáll, kémlel, tényleg figyelnek-e rá, de csak a pillái alól, ferdén.
– De szép – mondja a férfi, miközben kicsordul egy alázatos csillám a szeme sarkából… Hogyan lehet ennyire szeretni? Ez az ember mélyen és tiszta szívéből szereti ezt a boldogtalan, kissé félénk asszonyt, aki oly sok mindent élt meg élete folyamán, s ő mindig vele volt, mellette, próbálta segíteni, vigasztalni, ápolni, de tette ezt úgy, hogy el ne veszítse, mert azt nem élte volna túl, csak maradjon az övé mindörökké. A tulajdonjogok sokat tesznek, néha jót, sokszor rosszat, ebben az esetben majd a sors dönti el, cselekedete melyik kategóriába esik.
– Napocska, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdi kacéran az asszony, és jobb lábát felcsúsztatja férje combjára, aki mellette ül, és csodálva hallgatja az asszony csicsergését. Hallja is, meg nem is, amiket az olvas. Nem tudni, mert oly alázattal és csodával nézi annak bájosan, fiatalosan csillogó szemét… mint aki még nem látta, csak most először csodálhatja azt meg, és teszi mindezt szerelmesen, remegve, megkönnyezve valahányszor alkalmat ad erre a reggeli meghitt pillanatra társa.
– Rosszul van megszerkesztve a világ – csacsogja neki az asszony, és már simogatja is a férfit, aki csak belerándul végre a kényeztetésbe, és megadja magát az asszonyi vágynak. Istenem! Ha ezt tette volna húsz évvel ezelőtt is, milyen boldogok lehettek volna, de semmi sem ment ilyen flottul, sőt! Minden más volt, amikor az asszony csodaszép volt, fiatal, és szerette volna megérinteni a férjének testét, az nem engedte meg, elhúzódott, külön aludt, és olyan gátlásokkal bástyázta körbe magát, amilyen hatalmas falat nem építettek még a kínaiak sem maguk köré.
– Ugye szeretsz? – kérdi most asszonyát, és megcsókolná, de az nem hagyja, valamiért nem engedi meg neki.
– Kérlek, ezt ne… – suttogja fülébe – bármit, csak ezt ne, nem szeretném – s a férfi hagyja a szeszélyt kiteljesedni, belenyugszik a már megváltozhatatlan ténybe, hogy ez nem szerelem, csak testi kívánság, amit neki teljesítenie kell. S bár nem szereti, de mégis, mert a kalitka ajtaja a sok rázástól, egyébként kifordulna, és bármikor elszállna a madárka belőle, hisz’ nemrég, majdnem elveszítette őt, hát akkor legyen az, amit akar, teljesüljön kicsikét annak óhaja is.
– Miért nem kívántál fiatalon is? – kérdi az asszony könnybe lábadt szemmel – Miért hagytál annyit szenvedni? Nem is értem, pedig élhettünk volna, akár normálisan is, és akkor egészen biztos, nem lennék ennyire labilis és beteg. A lelkem beteg édes, a lelkem…
De a férfi némán tűri a szemrehányást, nem mond semmit, csak szorítja karjában a drága lényt, miközben kisimít szeméből egy hajtincset, megsimogatja annak arcát, és ezzel már ki is van fizetve, mára ennyi, a többi maradjon máskorra, mennie kell, ki az udvarra, ott ő van biztonságban, az asszony ott nem kér semmit sem. Hagyja tovább dolgozni, fessen, írjon kedvére, bármit tegyen, csak ne hagyja őt el, hiszen azt nem bírná ki. S már behallani a kinti szöszmötölést, valamit már megint barkácsol, majd a kapu csukódik, elment vásárolni. S a nő marad szobája fogságában ismét, mint minden napon amióta nyugdíjba mehettek, és ennek már több mint öt éve.

Szipogva ül az ágyon, előtte a kis gépe, épp a postáját nézi, és szorgalmasan keres valamit rajta.
– Már megint elfelejtette a házassági évfordulónkat – beszéli magában, magának, pedig rajta kívül senki más nincsen a szobában, csak ő egyedül.
– Húsz éve vagyunk együtt, és te már megint elfelejtetted, pedig két hete mondogattam neked mindennap – s fújj jó nagyot a zsebkendőjébe, ami már csepeg a sok sós víztől, amit szervezetéből hagyott kiáramlani.
Pillanatokig megáll az idő, majd eldobja az összegyűrt rongydarabot a kezéből, és keres, keres valamit, ami megvigasztalhatná, vagy csak tovább fokozná békétlenségét ott bent a lelkében. Magában és magával beszéli meg a dolgait, pedig azok egyre veszélyesebb játékba kezdenek vele:
– Miért nem jössz ki, olyan szép idő van? – kérdi férje, alig hallható, elhaló hangon, mert eszébe jut, amit elmulasztott, de már késő lenne megemlíteni.
– Csak – válaszolja vállát megrándítva a sértett asszony.
– Csak? Mi történt? Valamit már megint elrontottam? – huncut és veszélyes játékba kezd az ember, pedig jól tudja, ez nem kedvez helyzetének.
Szó, szót követ, és a csendesen éldegélő pár egyik pillanatról a másikra éktelen üvöltözésbe kezd, maguk sem tudják már, miért, az egyik talán védekezésből, a másik azért, mert ha támad, talán elfedheti hatalmas hibáját, amiről nagyon is jól tudja, hogy az asszony nem bocsátja többé meg neki. Egyik percről a másikra fajulnak el a szavak, melyek súlya megüti a falakat is, és azt mondja neki az asszony:
– Te disznó, tönkretetted az egész életemet – és már tudja is, hogy olyan aljas dolgot cselekedett, amit amaz nem fog elhallgatni neki.
– Mit mondtál? – kérdi amaz összeszorított ajakkal, gyűlölet fröcsög szájából, megvetés:
– Te ocsmány koca! – és már megy is kifelé a szobából, nehogy tettlegességgé fajuljon a helyzet, mert bár nagyon haragszik és megalázott, de tudja, a jó kutya is ráharap néha a farkára, menni kell tovább, nem emlékezni erre a szerencsétlen szóváltásra, mert ez megmételyezné az egész további életét.
Sokáig szipog, nem gondolkodik, csak előveszi utazótáskáját és dobálja bele innen-onnan elővett ruháit, egy fehérneműt, egy pizsamát, csak úgy, véletlenszerűen, hogy tudatosítsa emberében a tényt, hogy most elveszítheti. Jó hangosan pakolászik, csapkodja a szekrényajtókat, fiókokat és észre sem veszi, hogy egy drága gyermek füleit befogva szenvedi végig ezt a felelőtlen kiabálást, amit ő amúgy, nem is ért.
– Anya, kérlek, ne tedd! – könyörög neki, és puszilja annak kezét.
De az meg sem hallja, olyan mérhetetlen haraggal próbálja magára felhívni férje figyelmét, hogy csak csapkod tovább, dohog magában és hisztérikusan sír. Majd leakasztja a kocsija kulcsát, és bevágja a csomagot a csomagtartóba, magát az ülésre, és már tolat is kifelé, hátra nem néz, majdnem elüti vele a kamasz fiát.
– Anya kérlek, vigyél magaddal… anya, ne hagyj itt… kiállt utána a kétségbeesett fiú, de ő meg sem hallja, csak könyörtelenül hajt a kocsival kifelé. A visszapillantó tükör beleakad a dísz fűz egyik ágába, jól le is hajlítja, a festéket marja le róla, szerencsére a tükör túléli a vehemens mozdulatot. Majd az utcán hirtelen kettesbe teszi a sebességváltót, hármasba, négyesbe, és már megy is, maga sem tudja, merre, valamerre, amerre az orra vezeti. Sem pénze, sem célja, csak menni kell, ha már elkezdte, akkor végig is viszi. Kiér a falu szélén lévő temetőig, ott megáll, ráborul a kocsi kormányára, és úgy zokogja ki magából, elmúlt 46 éve minden kínját, baját, mint aki még soha sem sírt.
– Most hová? – kérdi halkan, de hangosan magától, hiszen tudja, nincs a Földnek olyan sarka, ahol őt várná bármilyen aprócska kis szoba, ahol meghúzhatná magát egy ideig. Vissza kell menni, súgja a higgadó agya, a belsője felülkerekedik, legyűri a nehéz Egóját, és visszafordul, majd sebességbe teszi a kocsit és elindul hazafelé.
Kiszolgáltatott rabszolgasors ez, gondolja, évődik cudarul, de tudja, a drága gyermek már kétségbeesve várja, őt nem hagyhatja cserben, haza gyorsan, mert meggondolatlanul, felelőtlenül cselekedett, ilyet egy normális anya nem tehet. Olyat sem mondhat a férjének, aki mégis csak felápolta őt, mint amilyet mondott, pedig nem is igaz, csak valami megmagyarázhatatlan ördögi erő adta azt a szájába, ami egy férfit a legmélyebben sérthet meg. Attól, mert nem olyan nyali-fali ő, még ilyet nem érdemelt. – Istenem!– gondolja, és már gyorsabbra veszi az utat, csak úgy tapossa a gázt, hogy minél hamarébb magához ölelhesse gyermekét. Ott találja a kapuban, leroskadva, sírva, sem az apja nincsen mellette, sem az anyja. Pedig nem volna szabad ilyet tenni, hiszen ezért a drága gyermek pár évvel ezelőtt jókora pofont kapott, hogy ne ijesztgesse elszökésével a szülőt, akkor most a szülő mit kap érte a gyerekétől? Megérdemelne ő is egy hatalmasat, csak ütné meg a gyerek, csak most az egyszer tenné meg, hiszen mindketten megérdemelnék. Beáll a kapuba, kiugrik a kocsiból, és magához öleli szorosan a földre rogyott gyermekét. Sírnak mind a ketten, és tudják, valami nagyon megváltozott a házban, valami véget ért, mától új pennával íródnak a sorok, mert nagyon sok mindent kell jóvátenni, bepótolni.
– Ne haragudj rám anya, kérlek, bocsáss meg, rossz voltam, ne hagyj el, tudom, minden miattam van – zokogja a gyerek, és az anya csak akkor döbben rá, mekkora kárt okozott az amúgy is sokat szenvedett gyermek lelkében.
– Buta vagy, nem a te hibád, apád felejtette el már huszadszor is azt a napot, amikor törvényesen is kimondtam az igent neki. Eszébe nem jutna csak egyszer ebben az életben, hogy megköszönje a vele megélt sok-sok évet és kínt. Nem te vagy a hibás, nagyon szeretlek kicsim, kérlek, te bocsáss meg nekem – kérleli a még mindig zokogó gyermeket.
– De anya, én vagyok a hibás, mert nem tudtam a szemedbe nézni, amikor beteg voltál, nagyon aggódtam, és féltem, hogy elbőgöm magamat, azért nem mertem bemenni – kérleli a gyermek, és látszik rajta, hogy végre kijön belőle az éveken át elfojtott fájdalom.
– Tudom, édesem, tudtam akkor is, nem fájt, csak az a fontos, hogy te nyugodj meg, meglátod, minden helyre jön, elmúlik egyszer ez a sok rossz is, és újra boldogok leszünk, mint régen voltunk. Csak ne sírj, kérlek, gyere, menjük be, megbeszéljük az egészet, kérdezz bármit, és ígérem, őszinte leszek, soha többé nem vétek ellened – kérleli az asszony, mert már majdnem meghasad a szíve az aggodalomban. Lassan előjön az ember is a kertből, alaposan kisírt szemekkel, és odasiet, amint észleli a helyzetet, átöleli mindkettőjüket, és sírnak a kapun belül, a földön ölelkezve, akár a gyermekek, amikor elveszik legkedvesebb cumijukat tőlük, és már nem marad számukra semmilyen kapaszkodó, csak meg kell tanulni a durva, könyörtelen oldalát az életnek.
– Ne tedd ezt velem soha többé – kérleli az asszony, miközben az ember csókolja rohamszerűen asszonyát és gyerekét –, soha többet… soha többet… – ismétli az asszony, és fogadja a becézgetést, már nem is haragszik, csak örül annak, hogy épségben hazatért.
Lassan felállnak, az ember besegíti őket a házba, leroskadnak a konyhaasztal köré, és némán várják, hogy valaki szólaljon végre meg. De senki sem töri meg a csendet, és így jobb is, mert ami most zajlott le a házban, ahhoz kommentár nem szükségeltetik, csak befogadó és békés szív.

Hűvösök már a reggelek, mindenki vállán ott leng egy kardigán, zakó, vagy csak hanyagul felvett, nagyobb méretű sál. Divatba jöttek újra a parasztkendőket utánzó sálak. Vézna, sápadt, csontsoványra fogyott nő szaporázza lépteit a hajnali csendben úti célja, a vasútállomás irányában. Munkába igyekszik. Tűsarkú cipője hangosan koppan a betonos járdán, minden egyes lépés a szívéig hatol. Hallja a föld göröngyöket, ugyan így gurultak azok pár hónappal korábban egy féltett testet záró koporsó fedelére is. – Csitt, bolondos cipő! Csitt! – szól rájuk, de azok engedetlenül még nagyobbat csapódnak egymás után ritmikus sorban, a hajnali csendben. Messziről hallani a közelgő vasmasinát, ólomsúllyal telepszik a sínek illata tüdejére. – Csak el ne késsek – gondolja, s még szaporábbra veszi lépteit, mert valamiért mindég siet.
Csak meg ne állítsa egyszer őt is valami…– Apám is mindég futott, mintha a sorsa elől menekült volna…– s már hessegeti is el gondolatait, menni kell, egy laktanyából nem lehet elkésni soha. Vidám társaság kuncogása hallatszik, mire futóra veszi lépteit. Köd van… ismét ködösek a reggelek. Az este homokviharral köszöntött be az ősz, pár napig hihetetlen meleg volt, s ezen a reggelen rátelepedett az amúgy is lehangolóan sík tájra a szürkeség. Épp időben ér társaihoz, a vonat már befutott, a peron mellett gyors léptekkel igyekszik mindenki az első vagon felé. Hátrébb nem lenne jó, a következő megálló már a laktanya lesz, s ott annál kevesebbet kell gyalogolniuk, minél előrébb helyezkednek el. Néha behúz a mozdony majdnem a kaszárnya bejáratáig is. Vidám, fiatal nők fecsegnek, s már nem is számít a szokatlanul zord reggel. Kinek-kinek felsejlik az éjszakai álmaik sora, reggeli civódások apró gyermekeikkel:
– Úgy húztam magam mögött az oviig, sehogyan sem akart felkelni a drágám. Annyira sajnáltam – sopánkodik az egyik, miközben meséli a friss kalandját kisfiával.
– Nálunk sem volt jobb helyzet. Azt sem tudja az ember mit vegyen fel, ha most kabátot vettem volna magamra, hazafelé cipelhetném azt is. Fázom… – s megdörgöli mindkét karját, mintha az segítene.
– Nekem be kell fejezni a benzintartályok kiemeltetését, be is kellene tömetni. Megígértem a fiuknak, ha hétvégére le lehet betonozni, mehetnek jutalom szabadságra pár napra.
– Lehetetlen vállalkozás, miért sietteted őket? Ráérnek, kitelik a szolgálati idejükből.
– Kell nekik az ösztönzés, picit felvillanyozom az unalmas, egyhangú napokat – válaszolja a gyászt hordó vékonyka teremtés.
– Ettél te ma?– kérdi tőle aggódva az egyik húszas évei vége felé járó fiatalasszony – már megint nagyon sápadt vagy. Jó lenne levetni végre ezt a fekete göncöt, nem tesz ez neked jót. Meg kell barátkozni a tudattal, hogy elment. Élned kell tovább, kérlek, vesd végre le ezt a gyászruhát, nem hozza vissza édesapádat. Rossz nézni, ahogy napról-napra egyre jobban lefogysz. Teljesen tönkrementél a szemem láttára.
– Nem bírom. Tudom, ezt kellene tenni, de nem megy.
S míg megvitatják reggeli történeteiket, a vonat már lassítani kezd, mint mindég ezen a napon is hirtelen, jót rángatva a szerelvényeken, nem kímélve az állva utazókat. Pillanatok alatt összepréselődnek, nekiesnek a szűk átjáró falának.
– A fenébe! Már megint kitörtem a cipőm sarkát – bosszankodik az egyik fiatal szőke nő – tudhatnám, hogy ennyire otromba az érkezésünk, hisz évek óta ez van…
Gyors leugrálás, a megállóban peron nincsen, csak a hegyes vasúti kö-vekre kell landolni, a gyászt viselőnek sikerül elesni.
– Jaj! – kiált fel kínjában.
– Segítsetek gyorsan, mindjárt indul a vonat.
– Megérkeztem – mosolyogja a földön közben ülő pozíciót felvett nő – ez vagyok én!
Erre hirtelen vidámság kerekedik, pedig nem nevetséges a helyzet. Hagyják elmenni a vonatot, majd segítenek felállni a földön fanyar hu-morral kacagó nőnek.
– Oda megint egy harisnya – s tényleg, jókora lyuk tátong a térde felett, apró horzsolás, picit vérzik is, de ez nem tartja vissza a jót derülő kis sereget.
– Báli belépő kedvesem, kezdődik a bál, táncoljuk keringőinket délután négyig – mondja egy kerekded nő.
Mire a beléptető kapuhoz érnek, még a köd is felszáll a nagy vigalom hatására. Két katona vigyázza a kaput, gyorsan kihúzzák magukat, bár nem volna szabad, mégis tetszelegni akarnak az asszonynépnek. A nő ott is nő, pláne, ha mind fiatal, jól meg kell azokat nézni. Mustrálják is naponta, mindég jól kibeszélik minden egyes ruhaneműjüket, amit csak lehet rajtuk látni. Néha fogadást is kötnek, melyiknek milyen színű lehet az alsóneműje alatta. Dög unalom a homokos tájban, sem jobbra, sem balra nem látható más semmi, mint szántóföld és egy kis erdősáv az északnyugati részen, hogy ne lássanak a falu széléről a laktanyába be. Bár a település és laktanya közötti erdőben számtalan tanya van, a távolság rövidsége miatt, el lehet látni tiszta időben egészen a vasúti sorompón túlra is. A tanyák kedvesek, takarosak, jól el vannak azok rejtve az akácosban, még télen sem nagyon látni őket az útról, úgy benőtte a fák sűrűn meghagyott hajtása. Valahogyan megmenekültek a kommunista tanyarombolástól. Nem tudni, hogyan sikeredett nekik, villany és minden egyéb civilizációs hívság nélkül ugyan, de túlélték a kemény időket, mára virágzó kis gazdasági egységeket képeznek sorban. Mennyire megváltozott azokban is minden… lakóik ma már nem szegény parasztemberek, hanem jobb módú városiak, akik ide menekülnek ki hétvégeken, meg nyugdíjas éveikben.
Ahogy áthaladnak a főkapun, olyan 30 méternyire, balra lekanyarodnak a hadtáp iroda épületei irányában hárman, ketten a felső parancsnoki épületbe igyekszenek, ami legalább 600 méterre van a kaputól. Jól széjjelszórták az épületeket egymástól. A gyászt hordó nő bemegy irodájába, már ott várja egy sorállományú katona, az írnok. Kezelhetetlen fővárosi gyerek, többet ül az fogdán, mint a körletben.
– Hogy állunk a tartályok kiemelésével?
– Remekül, jelentem ma már be is temetjük. Holnapra le lesz döngölve, gondoskodnak róla a tűzoltóink.
– Helyes.
Leül, majd megkéri a fiatal honvédet, hagyja magára. Az szó nélkül kimegy, látszik, nem is csodálkozik az asszony kérésén, hisz látta annak szakadt harisnyáját, csak nem merte megkérdezni, mi történt. Annyira még nem közvetlenek egymással. Kinyitja íróasztalának fiókját, s előveszi belőle a pótharisnyáját, majd kimegy a mosdóba. Lemossa egy papír zsebkendővel a sérült térdét, és átöltözik. Mire végez a szertartással, már hallja is jönni a konyha felől ablaka alá igyekvő szakácsot. Gyorsan bemegy az irodába, és kinyitja az ablakot.
– Csókolom… csókolom… itt a finom reggeli – s már nyújtja is be a tálcát két szeletke pirítóssal, meg egy pohár tejjel.
– Ha meglátja a hadtápfőnök, lefenyít, engem meg kirúgat – szól oda kedvesen az őt kiszolgálónak a nő.
– Ne aggódj, nem lát meg, most épp a pincében ossza a fiúkat, nem jól rakták be tegnap az almát, a krumpli elé kellett volna, s ők mögé tették.
– Bent van a nagyfőnök is?
– Mi az hogy, nem csak bent, de ő is lent van a pincében, iparkodj, tuti benéz hozzád, na, megyek is, kapd le a kaját, egyél nekem, olyan vagy akár egy árnyék.
Leemeli a tárcáról a kínált ételt, majd becsukja az ablakot, gyorsan kipakolja a szekrényből az aznapi munkáját, leül megírni a gépkocsik menetleveleit, hiszen hamarosan be kell azokat aláírásra mutatni a parancsnoknak. Mindennek meg van a maga ideje és rendje, nem lehet oda csak úgy bejutni. Halk, ismerős léptek hallatszanak a folyosóról. Szinte ösztönösen ugrik fel helyéről és a pirítóst, meg a tejet gyorsan elrejti a páncélszekrénybe, majd becsukja.
Finom kopogás, egy tessék, és már bent is van a kedves, piros arcú kö-zépkorú ember az irodában.
– Jó reggelt?! Már dolgozik ily korán?
– Köszönöm az aggodalmát, már épp ideje.
– Gondoltam segítek átnézni a megtakarítási okmányokat, ha igényli.
– Megköszönném – válaszolja a nő, aki amúgy szívesen venné a férfi segítségét, de a reggeli már a szekrényben, illata egészen biztos átjárta minden okmányát. Nem tud mit tenni, ki kell nyitni, hiszen elő kell venni a takarékosságról összeállított paksamétát. A férfi érzi a pirítós illatát, de még akkor sem törné meg a kínos csendet, ha az élete múlna tőle. Türelmes, illedelmes úriember, egy nőt nem bántana, csak védelmezne. Őt még arra tanították, hogy a tiszt, az figyelmes a nőkkel, büszke az egyenruhájára, és olyan helyzetbe nem megy bele, ami őt, vagy bajtársát megalázná. Groteszk a jelenet, nincs mit tenni, csak elő kell azt venni. Óvatos mozdulattal nyitja ki a szekrényajtót, majd ahogy kiemeli a mappát, kiesik az egyik darab kenyér is.
– Jé, itt meg kenyeret termet a benzin megtakarítás? – tör ki a kacagás belőle önkéntelenül, bár látszik rajta, nagyon igyekszik jókedvét leplezni. Nem sikerül neki – Csak a hadtápparancsnok meg ne lássa. Egye meg kedves, magára fér.
A megszégyenült asszony nekilát, egy falat, egy mondat, mire a végé-re ér, a parancsnok már el is hagyja az irodát.
– Itt volt a főnök?– dugja be az egyik nő fejét az ajtón.
– Hát igen, már megint lebuktam, épp beadták a reggelimet az ablakon, de ahogy eldugtam a szekrénybe már bent is volt az irodámban. Mit gondolsz mit akart azon percen? A benzin megtakarításról a jelentésemet. Mondjam neked tovább is mi történt? Ki kellett nyitni a páncélt, és a pirítósom egyből kiesett a lábai elé. Rám szólt egyem meg, mire felkaptam és megettem.
Erre jókora derültség támad, a nő hangos hahotázással megy a folyosón és szól be sorban az irodákba elmesélve mit hallott az imént.
Mire végez az aznapi számításokkal, már jócskán kisüt a nap. Kimegy területre, ideje leellenőrizni a nagy tartályokat, felbárcázni a vagonokat, az élet nem áll meg, gyorsan végezni kell a délelőtti teendőivel. Majd ebéd, utána aláíratás, a délutánját a fiúkkal akarja tölteni, hogy vezetni tudja a munkálatokat. Minden rendben megy, de csak fel kell mászni az egyik tartály tetejére, mert gyanúsan lebeg a plomba annak úgynevezett dóm tetején. Felmászni nem is nehéz még akkor sem, ha épp tűsarkú cipőt visel, már megszokta, úgy tud felkapaszkodni a hideg vaslétrán, akár egy macska. Ám amikor lefelé jönne, valami csúszós anyagra lép, leesik. – Már megint oda egy harisnya. Ilyen nincsen – mondja ki hangosan, majd visszamászik megnézni mi volt a megcsúszásának oka – harckocsi olaj –, kenegeti el ujjai között a ragacsos anyagot. Vajon melyiknek juthatott ilyen veszé-lyes dolog az eszébe? Nem tudja eldönteni, szóljon, avagy sem az incidensről. Megigazgatja ruháit, leveri magáról a port, igen sajog az oldala, hatalmasat esett, s ma már másodszor. Vigyázni kellene. Az első figyelmetlensége miatt történt, de ezt bizony szándékosan kenték a vaslétrára, magától nem tudott oda kerülni. Valaki egészen biztos meg akarta viccelni. Csakhogy ez nem vicc, jelzés értékű, aki ezt tette, valamiért nagyon haragudhat erre a törékeny nőre. Jó lesz vigyázni vele, érzi ő, de csak úgy dönt, nem mondja el senkinek sem a történteket. Mire visszamegy az irodába, épp annyi ideje marad, hogy levegye szakadt harisnyáját. Csere nincsen, ami volt elhasználta, kettőt nem tart a fiókjában senki sem. Bár vonakodik elmesélni, mégis szólnia kell az egyik bizalmas könyvelőnek, az kisegíti a saját pótharisnyájával. Katonásdi ez a javából, illik mindenről gondoskodni, még a pótharisnyáról is. Nagyon szeretné tudni ki viccelte meg, de most érzi, a legnagyobb bosszú a hallgatás, hadd higgye az illető, hogy nem sikerült merénylete. Bátor cselekedet volt, de felettébb veszélyes, könnyelmű, gyermeteg gondolkodásra vall. Mi van, ha a távolból kileste? Az nem lehet, villan át az agyán, hadi riadó volt közben, egyik sem lehetett ott a vasúti sínek között. A laktanya hátsó részében hatalmas kerítéssel, kapuval ellátott udvarrészen mini-állomás van berendezve. Jönnek-mennek ott az üzemanyagot hozó, majd továbbvivő vagonok. Ha-talmas felelősség súlya nyomja ennek a soványka nőnek a vállát. Pontossága miatt elnézik minden hóbortját. Mert van ám neki abból is bőven. Anyáskodik a katonák felett, amikor az épp tilos lenne. Parancsnoka jóindulatú tekintetével jutalmazza, hagyja, hadd babusgassa élő babáit. S ő megteszi ezt nap, mint nap. Vajon lesz olyan, aki erre emlékezni is fog? Vagy elmerül a feledés tengerében? Míg így gondolkodik, s töri a fejét ki tehette azt a kenő anyagot a létra felső fokára, elérkezik az ebéd ideje. Összeszedi minden erejét, kihúzza magát, úgy megy az ebédlőbe. Az emberséges bánásmód ott is meglátszik. Együtt eszik sorállomány és tiszti kar, polgári alkalmazott és raktáros karbantartó személyzet. Nincs kivétel, a különbséget csak az asztalokat borító terítő minősége mutatja. Egyik felén fehér damaszt abroszok, az ebédlő másik felében fehér viaszkos vásznak mosolyognak a terembe érkező éhes emberekre. Együtt ebédelnek, kivételezés nincsen. Ugyanazt kapja mindenki. A konyhában együtt sürög-forog a civil szakácsnő konyhalányaival, s a sorállományú szakács, segédeivel. A tiszti állományt pincérnők szolgálják ki, a katonák szépen sorban járulnak az ételt kiadó ablak elé. De a vizet nekik is rendre odarakják a felszolgálók csak úgy, emberségből asztalaikra. Mindegyiknek van már odahaza családja, ők is fiakat nevelnek, újabb katonákat a hazának. Bemegy, óvatosan körülnéz, sandán válaszolnak rá a fiatal férfi tekintetek. Egyik sem nézi őt különösebben meg, meggyőződik róla, hogy nem ők tették, valamelyik civil munkás viccelhette meg. Ostoba tréfa, mi lett volna, ha eltöri a kezét? Szerencséje volt, nem történt semmi baja. Leül megszokott helyére a parancsnoki asztalhoz. Nagy étvágya nincsen, nemrégen ette meg a pirítós maradékát, s itta meg vele a tejet. Titkon figyeli, ki nézi őt jobban meg, de senkiben sem látja az esetleges elkövetőt. Turkálja szokásosan az ételt, pedig nagyon finom az, kedvencét főzték ma ebédre, Stíriai metélt. Olyan finoman készítik a szakácsok, mint sehol máshol. Kezd megnyugodni, sikerül úrrá lenni érzésein, nem mutatja ki kudarcát, nem tudhatja meg senki sem, hogy mi történt vele hátul a sínek között. Lassan, halk morajlással telik el az ebéd ideje, csak nagyon fegyelmezetten beszélgetnek odabent egymással. Mindenki az étele elfogyasztásával van elfoglalva, ahogy befejezte, visszaviszi az üres edényeket, isznak egy pohár vizet és mennek dolgukra. Az ebéd utáni órában lehet aláíratni a parancsnoki épületben. Minden nap megteszi ezt a hosszú utat nem is egy alkalommal. Az út, nyárfasor között vezet, balra a laktanya technikai része, műhelyek, őrkutyák bódéja, az udvaron legel pár birka, meg egy kos. Van kis háztáji is, benne disznókat nevelnek, igyekszenek a maradék moslékot hasznosítva maguk javítani az élelmezésen. Egészen bevált módszer. Néha birkát is vágnak, amikor engedi azt a szaporulat, de leginkább csak ünnepekre. Az egyemeletes épület földszinti részén vannak elhelyezve az őrszázad és hadtápos katonák körletei. Különálló helyen a sarokban a tűzoltók. Az emeleten orvosi rendelő, betegellátó helyiségek, és tágas, egyszerű irodák, minden puritán, kivéve a parancsnoki szobát. Hatalmas süppedő perzsasző-nyegen vezet az út a nagyhatalmú úr íróasztalához. Modern szekrénysor, fotelek, tárgyalósarok képezik a berendezését. A titkárnő itt mindenes, mint mindenfelé, okoskodó, fiatal kislány. Korával ellentétben nagyon komoly, beosztásához illő egyéniség. Elosztja a bebocsátási rendet, közben kávét főz, ilyenkor ebéd után mindenki, aki ott megfordul, kér belőle egy adaggal. Mikor belép a menetlevelekkel, hirtelen megfagy a levegő, érzi, valami történni fog.
– Nincsen semmi mondandója? – néz fel a papírkupacról a máskor oly kedves arc.
– Nincsen, parancsnok elvtárs – vágja oda nagy elhatározással az asz-szony.
– Pedig illene szólni a landolásáról nekem…
– Nem illene –, válaszol szemtelenül.
– Megnéztem a létrát, maga nem véletlenül esett le róla.
– Ha látta, akkor minek mondjam?
– Mert kötelessége, mert jelentenie kell minden rendkívüli eseményt.
– Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy leestem – válaszolja a nő. Bátorságán maga is elámul. A férfi nem tudja mire vélni, eddig feltétel nélkül bízott benne, nem voltak egymás előtt titkaik. Most mi ütött eb-be az asszonyba? - Ugye tudja, hogy nem szeretem, amikor füllent.
– Mi a csodának mászott oda fel? Maga miatt nem tudtam megfogni a tolvajt. A csodába azzal az örökké nyüzsgő természetével… Hát nem érti? Nem vette eddig észre, hogy valaki lopja a 86-t naponta?
– Azért másztam fel, mert mindég megnézem a plombát mielőtt felbárcázom a vagont.
– Megőrjít, belehaltam volna, ha baja esik… Miért hazudik nekem?
– Nem hazudtam, csak nem tartozik másra a megszégyenítésem, úgy érzem jogomban áll elfelejteni az esetet – ezzel kifordul a szobából, könnyes szemmel szalad végig a hosszú úton a saját irodája felé.
Ahogy beér, bezárja magára az ajtót, alaposan kisírja magát. Megalázottnak, ostobának érzi magát. Lehet, hogy a főnöke kente be a létrát, s ő tényleg megzavart valami fontos dolgot? Vagy talán nem is olyan tisztességes ember, mint amilyennek eddig hitte? Abban a pillanatban összeomlik benne egy addig szépnek vélt világ. Most mi lesz?
Halk léptek, kopogtatás. Muszáj kinyitni, nem lehet kizárni a helyőrség parancsnokát. Kinyitja hát az ajtót. A férfi lassan, vontatottan beszél:
– Ne tessék ebbe beleavatkozni, tessék rám bízni. Nem tudhatjuk kikkel vagy mivel állunk szemben. Megértett?
– Igen, értettem. Soha többet nem mászok fel a dóm tetőhöz.
– El is várom magától, hogy ekkora butaságot többet ne tegyen.
– Most mihez kezd?
– Nem tudom, ígérem, leleplezem őket, ha addig élek is.
– Vigyázzon magára, én csak a könyvelést tudom egyenesben tartani, hiány nincsen, mérni nem tudok, arra ott vannak a szakemberek.
– Nem is kell magának mást csinálni, végezze a dolgát, majd én tudom mit kell tenni. Egy dolgot kérek csak, ne mondja ezt el senkinek sem. Veszélyeztetné a leleplezést, érti?
– Akkor sem értem, miért kente be a létrát.
– Nem én kentem be, hanem az, aki észrevette, hogy figyelem. Csak nem feltételezett ilyet rólam?
– De igen, elnézést kérek érte.
– Maga butuska ám! – tört ki belőle az atyai aggodalom, majd megöleli a vézna nőt, aki igen csak egyidős lehet annak nagyobb gyermekével. A nő hagyja, torkát fojtogatja a sírás, de minden erejével igyekszik azt leküzdeni. Pár másodpercig mozdulatlanul állnak, majd a főtiszt elengedi, kihúzza magát és kimegy a szobából.
Soha többet nem került szóba az eset. Lehet leleplezte az elkövetőket? Nem tudni, a nő pár hónappal későbben, más munka után nézett. Sok kudarca ellenére, életének legszebb időszakát élte meg. Ott vált igazán felnőtté.

A fürdőkád lassan megtelik. Vézna nő vetkőzik meztelenre, szemei dagadtra sírva, beül a kádba, lehúzódik nyakig a forró habos selyembe. Lágyan simogatja szikár testét az illatos víz. A falakról folyik a kicsapódott pára. A fűtetlen fürdőszoba hideg falainak ütközik a forró gőz, majd hideg cseppekben csordogál vissza a kádba, csuklik, ma is sokat sírt, ma sem bírta megállni.
Gyászol. Máris gyászol… pedig még él a legféltettebb kincs, s ő mégis gyászolja már jó előre. Hétfőn megmondta az orvos, semmi esély a túlélésre, csupán életben tartó kezeléseket kap, amíg befogadja szervezete a naponta egyre több vért kívánó átömlesztéseket. Istenem, csak annyi lenne még, hogy sikerüljön teljesíteni a kérését. Férje épp ügyeletes, nem tudta a szol-gálatát elcserélni. Vele akarna beszélni, neki volna közölnivalója, senki mást nem óhajt, csak őt. Ám annak az utóbbi időben meglehetősen sokat kellett átütemeztetnie szolgálati idejét. A katona nem rendelkezik saját idejével, azt nem lehet csak úgy elcserélgetni. Amikor rajta a sor, akkor tennie kell a dolgát. Olyat, hogy haldokló após nem ismer kivételként a szabályzat, csak az elöljárók jóindulatából kísérheti feleségét kéthetente el. Alig két hónapja tart ez a pokol, de csak tarthatna így éveken át is, még akkor sem jelentene terhet egyik résztvevőjének sem. Este van, a lakásban az éjjeli sötétség játszik egy huncut fénycsóvával, el akarja kapni. De a kintről beáramló lámpa fénye hirtelen hol előbukik, hol eltűnik. Érintkezési hibája lehet, még mindég nem javították meg, s e furcsa játékában hol fénynek, hol sötétnek a gyermek már rég alszik. A vézna nő, élvezi a víz simogatását, a melegséget. Nagy hiány ez mostanában, oly régen volt már, hogy őt megsimogatták volna, s most ez a finom víz, ahogy mozgatja, finoman lóbálja testét, valami külön ősi ösztönszerű ritmikus mozgásba kezd. A meggyötört lélek nem lázong, nem inti le, bentről jön a bíztatást, öleld meg magadat te gyermek, hiszen már soha többet nem fognak gyermekként megölelni. Szeresd magadat te lány!... S akár valami zavart parancs, jön a biztatás az agyából. A szívéből csapong a kérdés, forr a félelem. S mégis, elindul a jobb kéz, mily jó megsírogatnia testének gyönyörét, mily ismeretlen, s mégis mágikus érzés, mi az egyre hidegülő vízben elönti a testét, s lelke csapodár módon boldog, ujjong az átélt csodában. Pedig csak simogatja, babusgatja magát, mást nem tesz, nem is tenne soha sem olyat, amit bűnnek vélne. Istent félő ember ő, nem enged a kísértésnek. Ó, de kedves, de mámoros ez a forró víz, a puha kéz, a becsukott szem, aprócska boldogság, mi álomba ringatja, s mindennek a csodának hatására olyasmi történik vele, ami már legalább hat hete nem, elalszik. Csendesen, egyenletesen veszi a levegőt, majd egy hirtelen félelemre ébred, kiugrik a kádból. Reszket, a hideg vízben alaposan kihűlt a teste. Begöngyöli magát a hatalmas fürdőköpenyébe, s érzi, tudja, valaki nézi. Gondosan, remegő térddel járja körbe a lakást. Megnéz minden helyiséget, ablakot, hol jöhetett be a kíváncsiskodó tekintet. Idegesen nyitja a szekrények ajtaját, nincsen egyedül. Olyan erős benne az érzés, s félelem egyben, majd hirtelen megvilágosodik előtte minden: - Apám!? Fájdalmában összegörnyed, térdre esik, az óra pontosan éjfélt üt, szépen behallik a templom tornyából a kongatás. Hajnali egy van odaát, az ő hazájában, egy órával több. A féltő szem, a rosszalló tekintet, a szégyen mind, egyetlen pillanat alatt elszáll. Egy ideig még a földre roskadva imádkozik, majd elhessegeti a gondolatot. Csak megfáradt elméjének képzelgése volt csupán, s mellé fekszik a drága gyermeknek. Egy ideig féltőn karolja, s átéli a pillanat csodáját, amikor újra magában érzi a puha testet, része ez az apróság az ő testének, belőle nőtt… mily nagy Isten kegyelme… gondolja, s elalszik ismét. Valaki nagyon vigyázz rá, ki kell pihennie magát, mert nagy megpróbáltatás vár rá a következő napokban.

- Édesem – rázza a drága kéz – kérlek ne ijedj meg, ébredj, táviratunk érkezett.
- Meghalt apám?!- esik kétségbe egyből.
- Nem, azt írja benne anyád, hogy azonnal menjünk, mert apuka rosszul van.
- Meghalt apám – s becsukott szemmel, azonnal tudja, hogy bár nem lehetett mellette, mert nem tudott elutazni, de az édesapja mégis meglátogatta, hogy el tudjon tőle búcsúzni. S vigyázta álmát egész éjjen át.

S bár kipihenten, de a nagy fájdalomtól összetörten, összepakolja a gyászhoz előkészített ruháit, óvatosan ébreszti a gyermeket. Finoman öltözteti, nehogy az megijedjen, s közben próbálja felkészíteni halk szavaival a történtekre. Férje mindenben segíti, gyorsan, csendben csomagolnak, mindent, ami a fagyasztóban van, húst, zöldséget s egyebek, amik ilyen esetben az ottani helyi szokáshoz híven a halotti torhoz majd kellenek. Gondosan, méltóságteljesen, hangtalanul bepakolnak a csomagtartóba, beülnek a kocsiba és elindulnak. Útra kelnek, utolsó útra, mert ahhoz az emberhez mennek, akit már soha többet nem látogathatnak ezután meg. Ez az utolsó ilyen eset, de az már nem várja őket tárt karokkal, hanem egy hideg test lesz csupán, egy annál is ridegebb koporsóban.

Ha emlékekből lehetne táplálkozni, és ez a táplálék fenn tudna tartani, a világmindenség végezetéig élni tudnék, hiszen olyan világba születtem bele, ahol nem dívott az individualitás, és ahol egymásnak tudtak örülni az emberek. Az aprócska örömök hatalmas boldogsággal, a kudarcok mély gyásszal tudták olykor-olykor eltölteni azt a maroknyi közösséget, melynek gyermekként tagja lehettem. A mindég szerény alsóbbrendűség hite és helyenként megléte tartott bennünket össze, valamerre a Parti-umban, olyan időkben, amikor magyarnak lenni nem volt túl jó és fennkölt érzés. Abban az időben mi voltunk a lebecsülendő, a szégyenteljes kisebbség, és ezt békével, a harmónia égisze alatt igyekeztek már ideje korán belénk nevelni. Mekkora bűn! Hány életet nyomorítottak ilyesfajtaképpen meg? Talán egyszer lesz bátorsága valakinek, és készít egy felmérést mindarról a testi és lelki kárról, amit a mai napig hordozunk magunkban mi, kik még élő tanúi vagyunk azoknak az időknek. Ennek ellenére jól éreztük magunkat, mosollyal keltünk, de volt, amikor könnyekkel feküdtünk abban a sötétben, melyet elviselni voltunk kénytele-nek. Úgy éltük végig iskolai éveinket, hogy a fűtésnek a legap-róbb jelét sem érzékelhettük. Egyenruhában, cérna harisnyában, vékony tergálköténykében, olcsó, pamut égszínkék ingecskében, ujjunkon levágott kesztyűben, titkon a harisnya alá ránk cibált meleg alsókban, meleg pulóverek tömkelegében az ingblúz alatt - mindenki kövérnek látszva - jártunk iskolába. Volt modern, szép épület, de a magyar iskola a régi, ódon néhai férfi internátus helyén működött, még felsőben is. Nálunk cserépkályhák voltak, de fa vagy szén hozzá sohasem. Volt szülő, aki a maga szegény-sége ellenére is cipelte már hajnalok hajnalán kis szatyrokban a tűzifát, hogy befűthesse a tantermet. Ám azt rendre, olyankor még nem nyitották ki, csak hét órakor. De nyolcig nem sikerült felfűteni a hatalmas, minden csempéjénél füstölgő monstrumot, így haszna a nagy szorgalomnak nem volt. Kis idő múltával fel is adták.
Sokszor összedugtuk a fejünket, ugyan mit lehetne itt tenni? Volt ám közöttünk egy bátrabb gyerek, ő kifundálta, hogy a román órán, ként teszünk az ódon kályhába, majd csak kiveri a tetejét, és akkor kénytelenek lesznek újra rakni azt. Helyeseltünk min-dannyian, a beavatottak, tudniillik mindenkit nem lehetett be-avatni tervünkbe, túl gyors lett volna a lebukás. Már a gyerekek is úgy lehettek rangsorolva és osztályozva, ahogyan a besúgó rendszer ezt megengedte a szintén besúgó tanáraiknak. Szeren-csére mindég akadtak kivételek, a tanulók és a tanárok között is, bőséggel. Így történt aztán, hogy az egyik szülő, kinek gyermeke készült e cselekedetre, azon a reggelen befűtött. Recsegett, ropo-gott az ódon nagy építmény, füstölt, akár egy indián pipa, csak az volt a különbség, ez nem a békét szolgálta, hanem a közelgő hatalmas háborút. Szünetben, gyöngécske öltözékben, papírvé-kony talpú csizmácskáinkban, melyben szüleink kapcába és nylonzacskóba bugyolálták lábainkat, nehogy elfagyjon, kizavar-tak bennünket a süppedő, puha hóba. A hatalmas hógolyócsata közepette, szerencsére senki sem vette észre, amikor az említett fiú besomfordált az osztályterembe, és belecsempészte a boroshordók fertőtlenítésére, szagtalanítására és egyéb nemes célokra azon a vidéken sűrűn használatos kénrudat. Zsupsz, egy hirtelen mozdulattal bedobta a tűzbe, és már szaladt is kifelé. Még időben, mert az ócska kiégett tákolmány szinte azonnal, hatalmas robajjal, füsttel, szikrázó parazsak tömkelegével szórta széjjel cserepeit, darabokra hulló samott-tégláit. Mindent beborított a tapasztásból szétfröccsent sár és a hamu. Hirtelen csend lett, mintha az ég is megdermedt volna, nem csak a testünk, a csípős, hideg decemberi reggeli szünetben. Elhallgatott a gyerekzsivaj, a lármából, halálos csönd támadt és félelem. A tanárok mozdulni sem mertek, majd egyik krákogott valamit, és őrült káromkodásba fogott, elkezdte szidni a rendszert, az embertelenséget, a másik román tanár leborult a hóba és halk imába fogott. Ugye milyen furcsa az élet? Egy román tanár mondott imát a magyar gyerekek megmeneküléséért, ő, akit annyira gyűlöltünk. Végül jött az utasítás, osztályfőnökünk katonás sorba állított mindenkit, és már szaporán járt is a vizes vödör kézről kézre, mire kiértek a tűzoltók, híre sem maradt az éktelen robbanással járó tűznek.

Másnap kezdődött a karácsonyi szünet, égett bennem a félelem, nehogy kiderüljön, tudtam a dologról előre. Féltve őriztem tit-komat, a szüleimnek sem mondtam el a történteket. Karácsony estéjét mindegyik nemzetiség a maga szokásai szerint élte meg. Abban a világban volt Jézus, így szabad volt annak megszületnie, és meghalni, feltámadni is. Furcsa szocializmusban éltünk, ahol pópák serege temette a főtitkár szüleit, ahol a pártitkárok gyermekei is nagy csindarattával esküdtek az ortodox templom-ban örök hűséget egymásnak. Ebben a kommunistásdit játszó tömbben, voltak hívő kommunisták is. Karácsonyeste rendre a katolikusok a református templomba vitték szerepelni gyerekei-ket, persze a református apukákkal együtt. Ahonnan én jöttem, ott az édesanyák szorgalmasan maguk főztek, helyén volt az asszony és ember feladatköre, viszonya, válás nem volt jellemző, különben kihalt volna a magyar szó már régen. A templomban, míg a gyerekek szerepeltek, megkapták érte az egyetlen szem szaloncukrukat, amit a helybéli mézeskalácsos bácsi készített el nekik. Ha jobb év volt, még egy csavaros cukorkát is kaphattunk mellé. Mire az apák és nagyapák hazavitték a gyerekeket, addigra az anyuka, általában a nagymama segítségével feldíszítette nagy sietve a szegényes fenyőfát, de az anyám kezében a csengőcske mindég éberen szólalt meg, pont akkor, amikor kellett, amikor beléptünk. A nagyanyám kicsavarta a biztosítékot, mert az csak olyan volt, nem automata, hirtelen sötét lett, apám sziszegte fü-lünkbe: „pszt… most születik az úr Jézus, itt van annak angyala…” Tágra nyitott szemekkel vártuk a csodát még akkor is, amikor már gyermekemet tartottam magam mellett. Szép volt a játék és jó is talán. Hirtelen fény támadt és előttünk állt a leg-nagyobb fenyő, amit apám haza bírt cipelni az erdőről, ahol az erdész azt vágta neki ki, amit az ő szeme épp megkívánt. Dísz csak pár volt rajta, már lehetett kapni üveggömböket is, de azok drágák voltak, az öregek meg idegenkedtek még tőle. Volt ám rajta rengeteg ezüsttel, arannyal, kézzel festett dió, apám hor-gászkészletéből csillámporral bekent úszó, alma színes papírokba csomagolva, nagyanyám mézeskalács figuráinak finom fahéjillata átjárta a szobát, és az anyám által készített házi csoki, meg szaloncukor csak tűvel átszúrva, és cérnával felaggatva, a mi fánkra. Alatta a szokásos ajándék, az új pizsama és két pár zokni mindenkinek egyformán. Nem volt különbség gyermek és felnőtt között, sem fiatal és időst nem különböztettek akkortájt meg egymástól. Szűkös anyagi körülményeink ennyit engedtek meg, a fontos dolgokat meg kellett venni, akár volt rávaló, akár nem. De a pizsama nem tartozott a fontos dolgok közé, az esetenként egy-egy kopottabb mackónadrággal és atlétával is megoldható volt, de a Karácsony szentsége ezt rendezte minden évben. Visítva csomagoltuk ki a már előre tudott és várt ruhadarabokat. Könnyes szemmel örültünk a gőzölgő húsleves és töltött káposzta illatának. Kalács, foszlós kalács járta, nem bejgli, nem voltak különösebb elvárások. Kemencében sütötte a falusi és városi ember egyaránt a karácsonyi kalácsát. A mi kis városunkban is tiszteletben tartotta a helybéli román hatóság a szokást, a kenyérgyár akkor nap megsütötte mindenkinek ingyen az előre bedagasztott, és tálkákban megkelesztett édességcsodáját. Egyforma volt az majd mind, hiszen ugyanazzal kedveskedett magyar, román, tót, sváb az otthonában. Éjjel tizenegykor felöltözött mindenki, és elindultunk látogatóba a katolikus testvéreinkhez. A román templom előtt haladt utunk, ott már javában folyt a kosarak megszentelése a templom udvarában, minden alkalommal keresztet vetettünk, fordítottat jobbról balra, ahogyan ők szokták, ha elmentünk előttük. A pap is válaszolt rá, az ő papjuk felénk szórta áldását, csodás érzés volt. Ropogott a hó a talpunk alatt, ünnep volt, már megkaptuk új pizsamánkat, melegebb zoknit vettünk fel, az új melegebb volt, még nem volt kitaposva, és to-longtunk aprócska katolikus templomunkba befelé. Mindenki ott volt, hívő és nem hívő, mindenféle hitű magyar ember. A pap rossz magyarsággal, tót ember lévén, elmotyogta a liturgiát, majd csodás hangon énekeltünk végig testvéreinkkel. A szertartás végeztével, mindenki, mindenkinek megfogta a kezét ottani liturgikus szokás szerint, köszöntötték egymást az emberek, kifelé menet már a templomkertben elkezdődött a télikabát zsebéből előkerülő lapos pálinkásüvegek kinyitása. Kínálták egymást a boros gazdák, ki törköllyel, ki a kint hagyott demizson tartalmá-val tukmálva a kifelé sietőket. Az utcát végig énekeltük, min-denkinek megálltunk az ablaka előtt, aki útba esett és megkántál-tuk. Öregebbek, kik már nem bírtak eljönni a nagy hóesésben az éjféli misére, behívták a népes társaságot. Ők jártak jobban, pár szelet kalácsért, vagy csak pár szem almáért cserében, eljátszottuk nekik ismételten a betlehemest, az idősebbek utána csodásan megénekelték a házat, a papok, kik szintén velünk jártak kántálni, megszentelték házaikat, majd meneteltünk tovább. Mire ha-zaértünk, általában már világosodott, de kit érdekelt? Az össze-tartás, az együvé tartozás öröme hajtott minket. „Jézus megszü-letett!”– köszöntek át a román testvérek, kik ugyanilyen népes sereggel mentek a maguk fajtáját köszönteni, ugyanúgy már a templomból elindulva. „Legyen áldott érte Isten neve!” – köszönt vissza nekik apám a nyelvükön a maga bariton, csodásan zengő hangján, majd énekelte tovább a szólóját, egy balladát, aminek a szövegét soha sem jegyeztük le, így meghalt az vele együtt. Egy lányról énekelt, aki karácsony hajnalán megfagyott, mert az emberek nem törődtek a kirekesztettekkel. De szép is lenne, ma újra elénekelni vele együtt, de sem a dallama, sem a szövege nem jut már az eszembe. Hát ez hiányzik nekem innen, a nagyon szabad Magyarország magyarságának világából. Már senki sem tudja és nem is ismeri, sőt tagadja, hogy hol a helye. Mindenki csak a másét akarja, és azt utánozná, pedig tudva-tudja, hogy neki azt nem lehetne. Mindég voltak szegények és gazdagok, csak amíg az emberek tisztában voltak azzal, hogy minden helyzetben lehet felhőtlenül boldognak lenni, és az elégedettség boldogságot szül, addig el is kerülték az irigykedéseket.
A kályha újjá lett építve, az új esztendőben már úgy kezdtük el a tanévet, hiszen a karácsonyi szünetnek nagyon hamar lett vége, hogy új kályhába rakhattak a szülők tüzet. Kapott az osztály kul-csot is az igazgatótól, mert azért ők sem hitték azt el, hogy az magától robbant volna fel… csak nem kívánták kideríteni az iga-zságot. Elfogadták, a robbanás nekik tükör volt, meglátták hát magukat benne. Amelyik szülő tisztességes volt, ment és megrakta a tüzet, mire iskolába értünk, már nem fagypont alatti hőmérséklet várt bennünket. Meleg ugyan attól az egy tűzrakástól nem volt, de kabátban egészen barátságos lett a hőmérséklet. Ám akkoriban is voltak tisztességtelen, potyaleső emberek, akik soha sem állták a szavukat, így többször vacogtunk, mint nem. Miért kerültünk oly sokan tolószékbe ideje-korán? Talán azért, mert abban az időben mindég fáztunk, átfagytak a csontjaink már gyermekfejjel, majd fiatalon sem voltunk elkényeztetve. Velünk együtt fagytak betegre többi nemzetbéli társaink is, de megbékéltünk sorsunkkal, és nem gyűlölködtünk. Volt elfogadás, volt tisztelet. Apáink elmentek mind rendre, és maradtunk mi, utódok, kik már csak hazajárunk néha, temetni az otthon rekedteket. Úgy tudják életben tartani a magyar oktatást, hogy iskolabusszal hordják a városba, a már alig születendő magyar gyerekeket a környező falvakból. Ki rontotta el ennyire? A jólét? Nem hiszem, csak az, hogy megszűnt az együvé tartozás karácsonyi üzenete. Jöjjetek hát, karácsonyeste lesz újra, a Messiás megszületett, adjátok kezeiteket, és járjuk együtt, legalább lélekben a betlehemes ugróst, egy-egy templomot lelkeinkkel körülölelve.

Nagy gonddal, aggodalommal, kerítést építettünk, mert kellett. A szomszéd felől a kutyám, naponta a régit, mindig kikezdte, ledöngölte és átment, megállt egy helyen, a szomszédos telken. Haza nem akart jönni, hiába is kértem.
Osztott szorzott kis családom, s a végén arra döntött, hogy a régit, az ősi mezsgyét, mit a kutyám könnyűszerrel, minden napon ledöntött, lesz, ami lesz, és bármi áron kicseréli. Pénz rá semmi, de már ennyivel vagy annyival, több-kevesebb hitellel, se előbbre, se hátrébb. Aminek meg kell lenni, hát meg kell lenni. Gondolatot, döntést, cselekvés követett, és vasárnap a munkásbrigád, az első kapavágást megejtette, a régi korhadt oszlopokat, ami már háborúkat szolgált, kiszedte. Elkezdődött egy új kerítés, egy új világ megépítése. Mennyi kínt láthatott a régi… Kertben verejtékező kapást, a termést hányszor vert a jég ki. Látta gazdáját megöregedni, de hányat és hányszor, gyermekeit felnevelni, s látta, amint azok öregszenek mind ki.
Látta a gondos kezet, mi drótjait fonogatta, s látott ezernyi esőcseppet, amint szivárványát ontogatta. Fogta fel karabély ólomgolyóját, s mikor záporozott a sok vas, akkor is ő ott állt, és felfogta azokat. Nem kiabált, vért nem buggyant teste, állt és várt, és küzdött, akár egy Isten. Eltelt egy évszázad, s a fa megadta magát, nem kellett hozzá taposógránát. Jött egy szende kutyus, ki párt talált magának, szerelmes dalt óbégatott a szomszéd, kedves szép kutyalánynak. S mikor a mesterek bevégezték az új műt, jött ki a szomszéd, feledni a régi bút, megszemlélni az új művet, mit a kertjeink közé a mester egyetlen nap alatt felemelt. Kutyám árván figyelt, nesztelen fekvéssel. Nem ugrott neki, nem foglalkozott az új kerítéssel. Mert amiért ő átjárt a szomszéd kertjébe, azt már rég, nem szerelemből tette, csak egy halott kutyalány emléke hívta őt oda, oly nemes oly tiszta az eb szíve. Mutatja a szomszéd, kár volt újat tenni, hisz az ő kedvence, már nem fog semmit sem letaposni. Az enyém sem vőlegénynek törte át az utat, csak azt a pillanatot várta, mikor kegyeletét leróhatja egy kedves szomszéd sírjánál, mit a sarokba ástak.
Mert ebben a faluban a kertben van a helye minden családban, a kimúlt ház-pásztorának. Itt még egy kutyáért is helye van a gyásznak. S az én nagy csafla kutyám azért törte át a kerítést, hogy szájában egy gallyal, virág helyett, befejezze ő maga is a kutyatemetést. Leült a sírhant mellé, óbégatta nótáját, nem gondoltam, hogy egy kutyát is meg tud törni a halál. Hogy átéli az elmúlást, és a szeretet benne is öl árnyat. De most megtanultam egy életre talán, a kutya is érez, és lát, nem csak fekete-fehéret, mert amit ő odahordott, az volt az igaz, színes szeretet. S hogy látja a színt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy számtalan süni gumijátékai közül, tudja melyik a Sün-Balázs, mert az az egy sárga. A többi is a sárgának egy másik árnyalata, de azok nem a Balázs, egyik sem. S ha szőrét keféli a gazda, a sárga kesztyűben, azt is tudja, és azt mindig letépni akarja. S nem lehet fekete-fehérben, csak színesben, az ág helyett, hisz’ a szívét vitte, s kedvenceit oda tette le. S azért tettük mi tönkre a régit, mert nem értettük meg. S emeltünk helyette dicső új falakat, elfeledve az igazit, a lényeget, mit már csak az ódon adhat. Megtanította az embert egy kutya fiú, hogyan érez, s hogyan élte meg a gyászát, egy barátot miként veszt el: és a gyászát méltón viselve, csak egy gallyat vitt szájában, sűrű lépteivel döngölve, taposva, sírját barátjának. S mi, emberek, mi gyarló lények, elzártuk a gyásznak útját… Észre sem vettük, mit dúdolt, mit siratott kedvenc kutyánk.

Hol volt, hol nem volt, mert ha nem így kezdeném a történetet, nem is mese volna, valahol az Óperenciás tengeren innen, semmiképp sem túl, volt egy csodafalu, ami sokkal messzebb volt, mint a világ vége, mert még azon is túl volt egy faluval éppen. Szóval, abba a kis faluba beköltözött egy rendőr és a felsége. Volt nekik két gyermekük, egy nagyobbacska fiú és egy picike, aprócska legényke, aki még járni sem tudott. Az anyuka fiatal volt és szép, és mint minden mesében, ő is azt tette, akár minden más anyuka, élt, éldegélt és nevelgette a gyerekeit, míg a férje kemény munkával kereste a mindennapi kenyeret. Olyan falu ám az, amiről én mesélek, amilyen nincsen másik sehol a világon. Itt minden tele csodával, bing-bangot játszik a templomóra az idővel, elkondítja a felet éjjel, nappal, s valahányszor halad előre, mindig kongatja a telt órát is rendre, szépen. De még az… Képzeljétek el, hogy olyan csoda annak a tornya, egyenes, magas, látni azt a hetedhét ország határán is túl. Oly jó abba a kis faluba hazatérni, mert annak a templomtornya, senki fiát nem engedi eltévedni, már igencsak messziről mutatja az odavágyó szívnek az utat. Hát még a teteje mily nagy csuda? Egy rézkakas pörög-forog rajta, és figyeli a falu apraját-nagyját minden irányban, nehogy történhessen olyan, amit ő meg nem lát, és hírül nem adja. Ebben a csodafaluban él hát egy kedves kis család, a sok-sok másik kedves családok között. Olyan világban mentek oda, amikor az emberek még olyat, hogy a rendőr első útja a templomba vezetett volna, sohasem láttak annak előtte. Volt olyan, amikor beszegezték annak ajtaját, csak ki ne hallatsszék belőle az imádság. S ma visszhangzik bele a falu régi tere, mert nyitott ajtajai néznek délre, keletre, és a kakas forog, körbe-körbe, minden irányba híva a népeket az imádság szavára. Ennek a csendes kis családnak nagy fia akkorára nőtt, hogy már tanúbizonyságot is tehetett az ő hitéről, mit két éven át tanult szorgalmas szívvel. El is határozták a szülők, hogy ebben a világ vége után egy faluval lévő templomocskában lesz konfirmálás újra. Lettek is páran a gyerekek közül, s tudjátok-e, hogy ők a mai napig is mind igaz hitben járnak. Sőt, némelyek pásztorai is lettek annak a drága háznak. Mielőtt elérkezett volna a nagy nap, a sok szülő, példátlanul összefogva, leszedte a falu összes virágát, még a csipkebokor sem úszta azt meg a régi fürdő bejáratánál. Amúgy is olyanná vált az, de pontos hasonmásként, mint egy vár, amit benőhetett a pusztulás virága. Körbe rakták vele a szószéket, annak feljáratát és minden ablakát a templomnak, hogy abba rakhassák bele a mező és kiskertek összes virágát, hírül adván a világnak, hogy azon a napon ismét szabadon szólhat az ima, minden ember számára. Csak volt egy kis baj. Mert ennek a drága családnak, akik szépen igyekeztek példát mutatni az ottani embereknek, volt egy csoda kutyájuk, egy aranyos vizsla lány, akit a gazdasszony együtt nevelt fel az aprócska fiával, és aki mindig ott ült annak szoknyája mellett. Megkötni nem lehetett, a házban bent hagyni sem, hiszen ott vendégeknek lett megterítve egy hosszú asztal mellett. Mind leszedte volna a tányérokat is dühében, ha nem mehet imádott asszonya vagy annak fia lába mellett a templomban. Így hát világ csúfjára, kutyánk nagy szomorúságára, meg kellett azt életében először kötni. Szelíd volt a drága, mindig hűséges és szót fogadó, de, hogy őt ily nagy csúfság érje, azt nem tűrhette el. Alig ért a kis család a templom hűvösébe és kezdte el a nép a csodálatos hangos imádságot, amikor a kutya, máris ott volt a konfirmálók lába alatt, és befeküdt szépen kis gazdája széke alá. A gazda szégyenkezve, hogy megtöri az óhajtott csendet, fogta ebét, ölbe vette és hazavitte. Ráparancsolt nagyon, bezárta a lakás egyik olyan szobájába, ahol nem volt épp megterítve. Alig ért a gazda vissza a templomba, a drága pára, máris ott kúszott befele a másik bejáraton, hason, csendben, araszolva és egyenesen a kis gazda lába alá. Akkor már az asszonyság ment kedvenc állatáért, és lába mellett vezetve vitte azt haza. Kérlelte, rimánkodott neki, nézett is az nagyokat az okos nagy szemével. Vitte is volna a gazdasszony ugyanabba a szobába, ahová előtte a párja zárta be éppen, de akkor látta, hogy biza’ az eb ott a szúnyoghálót kirágta, azon ugrott kifele. Hát bezárta az ablakot, és a kutyust is ismételten. Szépen rendben vége lett az istentiszteletnek, és elérkezett a számot adás pillanata. Felálltak a gyerekek, oly szépek voltak, hiszen mindegyik kezét egy-egy angyal fogta. A lelkipásztor csodálatos hanggal közelített feléjük, és áradt abból a páratlan szempárból az igaz csoda, az isteni szeretet. Alig kezdődött el a gyerekek fogadalma, a kutyus máris araszolt be, egyenesen a pap lába elé. És ott megpihenve békésen elfeküdve, nézte a gyerekeket és bólogatott egy-egy helyes választ követve. Amikor vége lett a konfirmálásnak, a népek szép éneklésbe kezdtek, és a kutya is rázendített, ritmusosan, finoman, csak halkan, aprócska nyüszítés szerű hangokkal az Isten áldását kérve a fogadalmakra. S talán nem is lenne mese, ha nem lenne jó a vége, mert így történt meg ezen a világ vége után egy faluval lévő kis településen, hogy annak lakói között olyan hívő ember a rendnek őre, akinek még a kutyája is jár a templomba, és ott énekelget együtt a hívekkel. Igaz, ma már csak a szelleme, de mondja is a kis gazdája néha, hogy látni véli az ő vizsláját, amint bólogat és helyesel, ha ő jót kér éppen a fenséges Istentől. Ám akkor, amikor tele szívvel megy oda, akkor az elkezd neki nyüszíteni. Sokszor keresem azóta is, de valamiért nekem nem mutatja meg magát, bár nagyon vágynék az okos, bölcs tekintetére. Ha nem hiszed, járj utána, de vigyázz, mert még téged is megénekel majd, a világ vége után lévő kis falucska rend őrének a kutyája.

Hol van a régi hegy? Hol van, hol lelkem tudott imádkozni… mert ma minden más, minden másképpen van, mint ahogyan az akkortájt szokás volt.
Nem tudja utolérni apró lábaival, a szikár, egyenletesen hegyet taposó lábakat. Már majd het-ven éves, mégis oly gyorsan tud felfelé menni, ugyan azt a tempót diktálja, mint lefelé menet. S a gyermek unottan, bosszúsan követi, összeszorított szájjal próbál menetelni mögötte. Apja is ilyen, nem hiába hasonlít az anyjára. Akár fölfelé, akár lefelé megy a lejtőn, a sebessége mindég ugyan annyi, de az is jócskán több, mint amit a lánya tempója kibírna.

- Lassíts Ilon… lassíts kérlek, nem bírok utánad szaladni…
- De gyenge vagy te gyermek, tanulj meg kitartani - válaszolja a ránc-hátán ránc arcú kemény asszony.
- Nem bírok, már annyira szorít a mellkasom, kérlek álljunk meg egy pillanatra…
- Nem lehet, ha megállunk, értékes időt veszítünk el, nem állhatunk meg, naponta többször is feljövök, még sem érzem ezt tehernek. Tanulj meg együtt élni a terheddel, későbben nagy szükséged lesz még erre. Ne felejtsd el egyetlen szavamat sem, vedd válladra a terhed és ci-peld, a hegy kicsi, a szív hatalmas, a hegynek van teteje, ott majd megpihenünk. A szőlőt fel-felé menet kötözzük, lefelé soha sem. Szedni is lentről felfelé szoktuk, kapálni úgyszintén, lefelé elég magunkat cipelni meg a szerszámokat, olyan meredek az oldal, hogy lefelé épp elég egyensúlyozni, sokkal nagyobbat kellene hajlongani, a természet rendje és törvényei szerint élünk, ellene nem.

Felérve, picit megpihennek, megmutatja neki a Polynár féle kutat, valami forrásféle lehetett az valamikor, amit szépen kiraktak a hegyen talált terméskövekkel.

-Ne feledd a kút helyét, még jöhetnek olyan idők, amikor eltűnnek a szőlők, eltűnnek a fák, megszűnnek a földek és kertek közötti határok, nem fogsz tudni tájékozódni, de a kút itt lesz, a kút olthatja szomjadat, azt meg kell találnod. Mindég itt lesz, s én is a szívedben élek majd, ha már a kút vizét táplálom. Mert a hegy örök, a víz is az, csak mi vagyunk mulandók.

Tágra nyílt szemmel bámulja a gyermek, nem érti, mit akar ez a sovány öregasszony mondani neki. Aszott bőre felismerhetetlenségig lebarnult az arcán, ahogy kendőjét lazítja s leveszi, fölötte szinte habos a bőre. Megcserzette a nap, a levegő, az élet, de alatta selymes, fehér, oda nem ér el az égető sugár, csak amit mutat magából, azt húzza oly csúfosan össze s barnítja le. Legyez egyet-kettőt magán, majd a friss, hűs vízzel megmossa nyakát, s keszkenőjét bele-mártva törli meg arcát is. Kicsavarja, s azon módon visszaköti fejére. Kezében a nagyzsebes kötény, máris ügyesen teszi azt maga elé. Zsebeit telenyomja minden ócska rongyból előre gondosan széjjelszaggatott darabbal és elindul az első soron lefelé. Leérve megáll és elkezdi a munkát. Gondosan kötözi meg a tőkéket, a karóhoz erősített, megzabolázott ágakat szépen megszabadítja közben a fölösleges levelektől, óvatosan vigyázva a már mutatkozó fürtökre.

- Látod, így kell ezt. Nézd meg jól melyik a termő ág, arra ügyelj, de a hitványakat tépd le, ami nem terem édes gyümölcsöt, azt kár hagyni, csak szíja a hasznos nedvét, elveszi a táplá-lékot tőle. Olyan az, akár az ember. Azt az egy hasznosat, csomó haszontalan veszi körbe, szívva vérét, megélve annak munkájából. De a jó gazda nem hagyja ennyiben, megfossza az ingyenélőtől. Gyere tanuld meg, hadd legyen belőled is egyszer majd jó gazda. S azzal már a második tökéhez áll, az elsővel végzett is. A gyermek beáll melléje, ügyesen emelgeti a vesz-szőt, nehogy gyenge szára eltörjön, tele van az terméssel, róla a haszontalant letördeli, a leve-leket is letépdesi, csak annyit hagy, amennyit épp kell, hogy a napot átalakíthassa azzá, amivé a teremtő teremtette, élelemmé.
- Nem tudom elmagyarázni a fotoszintést neked - folytatja az öreg bölcs asszony - majd az iskolában megtanulod, ha kell, de azt el tudom mesélni, hogy miért hagyom párosan a levele-ket – s elkezd mesélni, lassan tagoltan, miközben a keze meg nem áll, s mondja vége-hossza nincs meséit, a gyermek, észre sem veszi, hogy közben már újra felértek a tetőre, végeztek az első sorral. Ott megállnak, pihennek egyet, majd visszafordulnak ismételten a hegynek lefelé menet.
- Miért nem kötözzük lefelé menet is? Sokkal hamarébb befejezhetnénk, és nem kellene feles-legesen ennyit sétálni közben- méltatlankodik a kislány.
- Mert mindennek meg van a rendje fiam. Na, azért.

Jócskán elharangozzák a delet, mire megállnak, s akkor az öregasszony, int a gyermeknek. S bár még volna pár sor, mégis így szól:

- Majd holnap folytatjuk, most megyünk, anyád már megfőzte az ebédet, nem szabad tisztelet-lennek lenni a másik teremtménnyel szemben. Bár sokkal kellemesebb itt a fák árnyékában hűsölni, s inni abból a finom forrás vizéből, most mégis haza kell menni le a völgybe, mert a másik munkáját is meg kell tisztelni azzal, hogy jóízűen költjük azt el.
- Fuj - undorodva vonja meg száját a gyermek - csipetke levest készített fánkkal, nem szeretem egyiket sem, együnk inkább itt fent a hegyen, süssünk szalonnát, azt jobban szeretem.
- Nem lehet - olyan nincsen, ha megdolgozott vele, mi szépen leülünk az asztala mellé, és soha sem mondjuk Isten ajándékára a meleg eledelre, hogy fuj! Milyen illetlen dolog. Isten azt nekünk jó szándékkal adta, a paszulyért, hej de sokat hajlongtam. Hát nem tudod, hogy azt is magam vetettem el a tengerivel együtt a tavaly? A csipetke abból a búzalisztből lett gyúrva, amit magam arattam le a sarlómmal onnan, ni - s mutat le a völgybe egy darabka apró föld-szalagra, ami most épp zöldell a kukorica frissen kikelt szárától - A tavaly abban a földben búza volt, s abból őrt a sarki malomban a molnár lisztet. A csipetke levesbe paszuly került, amit anyáddal együtt vertünk szárából ki a télen. Az szépen felfutott a tengerire, amit magunk törtünk be amonnan, né - s mutat egy távolabbi részre, ami olyannyira félreesik már a látókör-ből, hogy még szalagnyinak sem tűnik, csak cérnaszál vékonynak, az most nem színes, csak saccolni lehet merre van. Hát úgy fintorogj, hogy az idén már te is velem jössz, amikor betör-jük a termést, mert már elég nagy vagy hozzá, hogy végre megérezd milyen az, ha megcsípi a levele a testedet, megkóstol éles széleivel amiért leszakajtod a csöveket róla.
- Akkor sem szeretem a csipetke levest, a fánk meg csupa zsír, azt sem szeretem - s azért sem fogok megtanulni sarlózni. Amúgy is, minek kell nekünk még mindég kézzel csinálni ezeket? Már mások helyet dolgozik a traktor, mi meg olyanok vagyunk, mint az ősember, kézzel ve-tünk.
- Azért lelkem, mert nekünk a kevésen kell hűnek lennünk, mások a sokan sem tudnak azok maradni. Majd meglátod, még eljön az idő, amikor hiába lesz a sok gép, becsülete akkor sem lesz semminek. De aki hű tud maradni azon a kevesen ami neki adatott, az majd örülni fog akkor is a saját keze munkájának. Nekünk nincsen gépünk, nem is kell, csak annyit vetünk, mert csak annyi földecskénk van, amit magunk fogyasztunk el. Örülj te ártatlan buta gyermek, hogy van mit ennünk, majd megérted magad is, amikor nagy leszel.

Igen, már értem, bár jobb lenne, ha nem így lenne. Fáj a hátam, majd beszakad a mázsányi súlytól, amit nem tanultam meg letenni soha. Elvették a földemet a traktoros gazdák, alaposan ott ragadtam a völgyben, de a súlya annak a hegynek rám nehezedett. Most felmennék szíve-sen, és csak fentről lefelé kötözném a tőkéket, hogy ne hajlongjak feleslegesen, de eltűntek azok mind. A kút sincsen meg, nem volt igaza a nagyanyámnak, betömték. Tönkretették a gépek, az elgépiesedett ember, az emlékek is egyre halványabbak, fakulnak már a drága régi munkáskezek. Elmentek a bölcs öregek, s várnak bennünket odafent, hogy számot adjunk arról, amit utánuk itt lent a völgyben cselekedtünk. Már nem utálom a csipetke levest, sőt, nagyon szeretem. Csak az ízét nem tudom megadni úgy, mint annak idején azt anyám tette. Nem olyan a liszt sem, mint annak előtte volt, ahhoz már nem a nagyanyám sarlózza a búzát, s nem mi gyerekek ugráljuk ki belőle a szemeket, de a legnagyobb baj a malom, mert olyan lisztet, mint a sarki malomban a molnár, már nem őr senki sem. S hagytuk, hogy így legyen. A gépeknek adtuk át a helyet, elfeledtük a régi, drága ráncos kezeket. A fánkot ma sem szere-tem, az csak zsíros nekem, túl zsíros, mert azóta sem tudtam olyanra sütni, mint anyám szokta régebben. Még él, de már nem süt, már nem érti mi történik velünk, miért nincsenek meg a szőlőskertek, és hová lettek a nagy kötények, miért nincsenek meg a zsörtölődő anyósok, s hová lettek a remények?! A hegyek állnak, csupaszon, kevélyen, s mi emberek lent a völgyben sóhajtozunk, nézünk felfelé, s nem látjuk ott a kerteket… a szőlőskerteket. Összekulcsolt kezeinkkel, behunyt szemmel képzeljük magunkat fel a hegyre, s közben imádkozunk kétség-beesetten...

Eszembe jut egy régi aranyos történet, a gyermekkorom féltett emlékei közül egy, a cseresz-nyeszüret, amiért oly sokáig szégyenkeztem:


„Aranylóan süt a nap a kisváros feletti domboldalon. A május végi meleg izzó gömbként ül a szőlőtőkékre, álmosan dúdol párjának a pacsirta. A lankásabb részen itt-ott kivillan egy-egy kamaszgyerek feje az irtásból kinőtt bokrok tövében. A felhő is megmosolyogja őket, oly ko-molyan bujkálnak egymás elől, ilyenre még ő sem lenne képes, pedig hej, de sokszor rákény-szerülne… Majd hangos zsivaj, már megint lelőttek valakit, épp számháborút játszik egy csa-pat kamasz gyerek:

– Dezső Ili, megvagy! – ki vagy lőve! – kiabálja az egyik nagyhangú fiú.
– Miért mindég én? – kérdi durcásan, de már csak feláll az egyik bokor mögül.

Annyira összekuporodott, szinte beleolvadt a tájba, barna kockás nadrágjában, haja lófarokba felkötve. Nyurga kislány, a nőiességét titkolandó púpot tettető, görnyedt háttal.

– Ipi-apacs, te is meg vagy – kiabálja vissza, de tudja, ezt már teljesen feleslegesen mondta, ismét kiesett a játékból.
– Nem fogócskát játszunk… vagy lelősz, vagy lelőlek – kacarászik vidáman egy kedves arcú, mosolygós fiú, és nem átallja meghúzni alaposan mellette elszaladva a copfját.
– Sohasem férsz a bőrödben? – kérdi a lány durcásan, és már el is indulna hazafelé, de ekkor feláll másik két gyerek is, és kérlelik szépen:
– Na ne már, minek sértődsz meg?

Picit kéreti magát, majd leül és megvárja, míg a többiek alaposan kijátsszák magukat. Kezébe vesz egy aprócska virágot, de hirtelen elborítja szemeit a könny, megsiratja, hiszen azzal, hogy leszakította, elvette annak életét. Aprócska hangya cirógatja a bokáját, ami kilátszik a már rég kinőtt nadrágjából.

– Már vége van? – kérdi a közeledő csapatot, vannak vagy húszan, vegyesen lányok, fiúk. – Most merre megyünk? Nekem még van több mint másfél órám, hatig maradhatok, holnapra nem kell tanulni.
– Jó neked – válaszolja az egyik duci gyerek – nekem már rég otthon kellene lennem –, és már el is indul neki az útnak, egyenesen át a dombon, le a városka felé.
– Menjünk, lopjunk cseresznyét – hangzik a figyelmet keltő mondat az egyik rövid hajú lány szájából.
– Lopni? – hurrognak többen is, de csak megbeszélik, hogy a nem messze lévő szőlőskertben épp érik az egyik korai, ropogós fajtából.

Pici ellenkezés, majd jó nagyokat kacarászva elindulnak rézsűtősen a hegyoldalon. Se szeri, se száma a sok aprócska történetnek, egy osztályba járnak, még sem fogy el a téma még így délutánra sem, pedig óvodás koruktól együtt vannak minden napon. Kis egyezkedés követi az ötlet felvetését, majd egy emberként haladnak a kiszemelt cél irányában. De csak nehezükre esik a dolog, valahogyan egyiknek sem akaródzik lopni menni.

– Mi lesz, ha megfog a csősz? – kérdi az egyik kis növésű fiú.
– Agyonvernek otthon, ha ezt megtudják… – sopánkodik egy másik legényke.
– Te már megint zrinyálsz? – kacarászik a mosolygós, aranyos arcú gyerek. – Mindég így van, nagy a szájatok, de ha egyszer tényleg véghez akarunk valamit vinni, mindjárt találtok kifogásokat.
– Ki, én? – háborodik fel az imént még aggódó – mit képzelsz, érek én annyit, mint te! – és már megy is hatalmas lendülettel elöl.

Bár csak másban is ilyen nagy lenne az egyetértés, a korábbi párbeszédet követően, már senki sem mer ellenkezni, mennek mindannyian egyenesen a szőlőskert széléig. Ott csak megtor-pannak, körülnéznek, nincs-e ott a csősz a présház árnyékában, majd tanácsot ülnek, hogyan lehetne az amúgy csak kapával kijelölt mezsgyén túljutni, és bemenni a cseresznyefáig.

– Azt nem mondtad, hogy a közepében van a fa! – méltatlankodik egy kis cserfes kislány.
– Már nem emlékeztem pontosan – sutyorog az észt osztó, majd leguggol, és szinte hallhatat-lan módon sunnyog befelé a fa közelébe megnézni, van-e csősz, vagy sem. A többek is leülnek a kerten kívül a gyepre, és sandán nézik, merre mászkál épp a felderítőútra indult társuk.
– Gyertek, nincs itt senki sem – szól kis idő elteltével, de cseresznye sincsen, már leszedték. – Hatalmas derültség támad egyből, szinte érezni mekkorát koppan a földön a megkönnyebbülés köve, mely addig valamennyi gyerek mellét nyomta.
– Nekünk még meg van a cseresznyénk – válaszolja a kislány, akit mindjárt elsőnek ejtettek ki a mai játék folyamán – de csak akkor mehetünk oda, ha nem zabáljuk le az egészet, mert holnapra hívta anyukám össze a szüretelőket.
– Több se kellett a zajos társaságnak, azonnal elindulnak át a másik dombtetőre, társuk nagy-szüleinek szőlőskertjébe. Jól ismerték az utat, sokat voltak már arrafelé a korábbi évek folya-mán is, igaz, nem cseresznyét, hanem mandulát enni ősszel. Az úton végig kérleli őket a kis-lány, nehogy mind megegyék, nehogy összetapossák a tőkéket, mert ki fog kapni miatta, de már senki sem hallja, csak mennek vidáman cseresznyét enni. Majd mindenkinek van hasonló szőleje, benne cseresznyéje is, igaz, azok majd mind későbben érnek, nem újdonság arrafelé a gyümölcs, egyik sincsen igazán kiéhezve rá, de remek időtöltés, ha már korábban fejezték be a számháborút és ilyen szép az idő. Ki szeretne hazamenni ilyenkor? Senki sem, ők is inkább célozzák meg a másik hegyet ott szemben, mint odahaza görnyedni valamelyik könyv felett. Már messziről látni a hatalmasra nőtt, öreg fát, ahogy észlelik piros gyöngysorát, elkezdenek futni, keresztül a szőlőskerten, annak végébe, a fát megtámadják. Mint a sáskák, úgy csüngnek a fán, fél órán belül csak kopasz ágai árulkodnak a csúf vereségről, mit elszenvedni volt kénytelen a matuzsálem, ekkora siserahad megszállását követően. Mindegyik alaposan tele-tömi magát a finom, zamatos, korai csemegével, majd szédelegnek lefelé a hegyről egyenként, hiszen a nagy lopási kísérletbe bizony elfáradt mind.
– Most itt hagytok? Mit mondjak otthon? Nem erről volt szó… – méltatlankodik szipogva a copfos kislány, de hiába, ami megtörtént, az már visszafordíthatatlan, a kérdés már csak az, most odahaza hogyan is mondja el a szüleinek a történteket.

Csak haza kell menni, így besomfordál a konyhába, tölt a sparhelt melletti hokedlin tárolt lavórba egy kis csuporral a mindég tele forró vízzel lévő fazékból, majd megmosakszik, és bemegy a szobába. Szülei már tévéznek, apja is nemrégen ért haza, épp, hogy lemosakodott, vacsorázott és ledőlt a nappaliban tévét nézni. Anyja az esti horgolásával van elfoglalva. Amint meglátják, egyből hangoskodás tör ki, hiszen jócskán elkésett, már majdnem besötéte-dett, mire kisírt szemekkel hazatért.

– Büntetésből, holnap nem jöhetsz velünk a szüretre! – mondja ellenkezést nem tűrő hangon az édesapja. Nem meri elmondani a történteket, hiszen a hangulat parázs, rosszat tett, elkésett, eljátszotta az adott szavát. Ha most még azt is elmondaná, hogy nincsen már cseresznye a fán, akkor egészen biztos, hogy nagy szégyenbe kerülne, és magára haragítaná az egész családját.
– Kik jönnek? – kérdi meg bátortalanul, válasz nem érkezik, így szemlesütve vonul át a szülei hálószobájába, hiszen még mindég velük alszik a francia ágy végében elhelyezett kis hencse-ren. Gyorsan leveti ruháit, felveszi a pizsamáját, és lefekszik. Még szipog egy darabig, majd valami hatalmas csodában bízva, nagy nehezen elalszik. Álmában ott áll a fa alatt, és csodálja a szép, vörösen csillogó cseresznyeszemeket, miközben azok egyenként mosolyognak vissza rá – megmondunk, elárultál – riad fel álmából, de már észleli egyből, hogy egyedül van a házban, a többiek rég elmentek cseresznyét szüretelni fel a hegyre.
– Na, most mi lesz? – kérdi magától, szégyenében a legszívesebben a föld alá bújna el. De ebben a helyzetben, még az sem fogadná be. Étvágytalanul majszolja el a konyhaasztalon hagyott tányérról a vajas kenyeret, megissza a csésze teát, majd kimegy a lépcsőre, leül és várja, hogy megérkezzenek a szülei hatalmas csalódással az arcukon. – Hogyan mondom el nekik? – kérdi, majd válaszolja is rá egy belső hang – sehogyan –, és erre megnyugszik. Hallja a nagy beszélgetést a kapuban, hazaértek, de hamar, még tíz óra sincsen, na most vajon mi lesz? – húzza meg magát a felső lépcsőfokon nekidőlve a falnak.
– Te piszok! – szól rá egyből mosolyogva a nagyanyja, és kacag, ahogy kifér a torkán.
– Nos kisasszony? – kérdi komoly arcot mímelve az apja – nem akarsz nekünk valamit elme-sélni? – és várja a gyermek meséjét. Jönnek sorban befelé a nagymamája testvérei is, minden-kinek derültség az arcán, lassan körülállják a lépcsőn ülő kislányt, aki minél többen kérdik, annál kisebbre zsugorodik, akár egy kisegér. Nem bír megszólalni, csak megszeppenve nézi a rokonok áradatát, hisz az mind azért jött, hogy egy jókora adag cseresznyés rétest készítsenek a korai gyümölcsből estére. Minden évben ezt teszik, a cseresznye beérik, ők kosarakkal kar-jukon felmennek a hegyre, óvatosan megszedik annak gyümölcsét, nehogy megsérüljön az öreg fa, addig édesanyja főzi a nagy üstben a gulyáslevest, és kínálgatja közben az előző na-pon már kisütött pogácsáit. Mindenki agyon dicséri, mint minden évben, elvégre annál fino-mabb nem lehet semmi sem a világon, mint az a pogácsa, amit a hegyoldalban tavasszal ehet-nek meg egy kedves fa árnyékában, a kellemes napos időben. A tél mindenkit megvisel, az első közös ünnepe a családnak, minden évben a cseresznyeszüret, ki nem hagyná azt egyik sem, semmi kincsért. Összetartó család, a sok gyermek árván nőtt fel, a nagyanyját tekintik édesanyjuknak, pedig csak a nővérük. Valójában hányan is voltak annak idején, ki tudhatja ma már, a szüretekre öten jönnek el és családjaik, de ők minden szezonban ugyanazon a hétvégén. Legközelebb akkor gyűlnek majd össze, amikor a szilva érik be a völgyben található gyümölcsös kertben, addig mindenki végzi a maga munkáját, esetleg még egyszer nyáron megfőznek egy ekkora adag gulyást a Körös partján, egy közös családi fürdőzés alkalmával. Az nincsen minden évben, de a cseresznyeszedés igen, még akkor is, ha teljesen elfagy a ter-més. Nem a gyümölcs a lényeg, csak az együtt eltöltött idő.
– Na asszony – mosolyogja el magát a szigorú ember, és a feleségének szegezve mondatát folytatja – menj, és kavard meg azt a levest, mert még odaég. Itt ma már csak egy fogás lesz, mert a desszert sütése elmarad, a kisasszonyka a tegnap beszüreteltette.

Hatalmas kacagás tör ki, mindenki nevet, és már mennek is befelé a házba. Előkerül a nagyfa-zék, és ebben az évben kivételesen nem üstben fog megfőni az ünnepi étek, hanem fazékban, nem fent a hegyen, csak a konyhában, de ez nem gond, jól érzik magukat, nevetnek is ropogó-san a történteken. Csak a kislány nem mer bemenni, szégyenében a világ végére menne legin-kább. Meg sem mozdul, sírni sem tud, csak néz maga elé. Nem érti, mit tett, mi történt, csak azt tudja, ezt már senki sem fogja neki elfelejteni.

– Hát te? – kérdi az egyik, már férfikorba cseperedet unokatestvére.
– Lebőgtem – válaszolja alig hallható hangon –, csak azt nem tudom, ki mondta el apunak, hogy én voltam.
– Na, mit gondoltál, ki? A csősz. Látott az benneteket, amint más kertjéből akartatok lopni, jót kacagott is rajtatok, hiszen előtte vagy fél órával szedték a gazdáék le a cseresznyét mind, mire odamentetek. Azt is látta, hogy egyesesen átmentek a nagyanyádék szőlejébe, csak szólni nem bírt, mert nem tudott utolérni benneteket. Mire odaért, már a cseresznyét mind meget-tétek, akkor már feleslegesen keserített volna el, így odébb állt, majd ma reggel szólt apádnak, hogy ne verjék fel a lábukat a hegyre, mert már nincsen miért.
– Nem is voltatok fent? – kérdi szemét kerekítve a lány.
– De azért felmentünk és rendbe raktuk az összetaposott tőkéket. Hatalmas csatát vívhattatok meg azért a kis cseresznyéért, hányan voltatok? Mind ott volt, az egész kis csapat?
– Igen. Számháborúzni voltunk, csak hamar befejeztük. Valaki mondta, hogy menjünk lopni, de már leszedték akkorra, de be se mertünk volna menni, szerintem. Az egész egy nagy buta-ság volt. Hihetetlenül szégyellem, és akkor is, mint mindég, nem jó időben járt a szám. Ki-mondtam azt, amit nem kellett volna, hogy van nekünk cseresznyénk a nagyanyámnál a he-gyen. Ennyi kellett, több nem, és máris megindult mindenki át a dombon, egyenesen a fánk-hoz. Ott már hiába szóltam rájuk, hiába kérleltem őket.
– Miért nem mondtad el este? – kérdi az, de már nagyon sajnálja a megszeppent gyermeket, gyorsan magához öleli, mellé ül, megsimogatja a fejét, és igyekszik jó rokonhoz méltó módon megvigasztalni.

Ilyen volt nálunk egy cseresznyeszüret, amikor még voltak fák, meg szőlőskertek fent a he-gyen. Nagymamám sokáig mosolygott a történteken, az apám, bár igyekezett titkolni a derült-ségét, és tekintélyt parancsoló tekintetet erőltetni magára, a huncutul mosolygó szemeire csak nem bírta nevetés nélkül megállni, amikor rám kellett néznie. Akkor nap, igencsak vidám társaság főzte meg a gulyáslevest, gyorsan bedagasztottak egy szakajtó kosárra való kalácsot, kifűtötték az eresz alatt lévő kemencét, és estig megsütötték azt. Igaz, rétes volt betervezve, szépen keményített, vasalt damaszt abroszok voltak annak kihúzásához kikészítve, de hiába várakoztak, a lágy tészta nem nedvesítette be azok szegélyét. Bár csak még egyszer érezhet-ném meg annak a finom rétesnek az ízét, amit a nagyanyám édesanyámmal, meg húgaival együtt húzott annak idején ki a nagy ebédlőasztalon, de sajnos, már soha többet nem ízlelget-hetem, oda van a sok szeretteimmel együtt az. Megnyugodtak a dolgos kezek, már nem moso-lyognak azok a csodálatos kék szemek, pedig mindegyik rokonnak ugyanolyan volt, kivételt képezett a testvérem és én. Mára csend van a hegyen, kietlen pusztává tették, a gyümölcsös-kertet telepíteni akaró szövetkezeti tagok. Kiirtották az életet a domboldalból, teraszokat vág-tak a palába, hamarosan megcsúszott az, ledobva magáról azt a kevéske termőtalajt, amit fog-tak az ősi tőkék és fák gyökerei. Az édenből pokol lett, s mára csak kopár vajszínű domboldal hirdeti, hogy a természet lett az úr, ott már soha többet nem lehet cseresznyét szedni, így lopni sem. Életemben egyszer mentem el lopni, akkor is a sajátunkban okoztam kárt vele. Lassan megvigasztaltak a felnőttek, és jó nagyokat derültek rajtam, mert természetesen elmeséltem nekik is mindent, úgy ahogyan volt, nem hagytam ki a mesémből még egy egérfarknyit sem. Most ugyan miért tenném?”


Ott ülök ismét nagyanyám nagy köténye tövében, ráhajtom fáradt fejem, s ő a hűs kezét hom-lokomra teszi, ismét csörgedezik a víz a forrásból, tudom, érzem, őszire már magam vetek, magam aratok, s már csak magam leszek…no meg ők odafent és az Isten, aki vigyázza lépte-imet. De imádkozni most is, bárhol, akár itt is lehet, olyankor képzeletben odamegyek a Polynár féle kút mellé, ledőlök, hallom újra nagyanyám csendes, egyenletes szuszogását. Ő ott van, s közben átölel az Isteni szeretet.

Keservesen telnek a percek. Ólomsúlya van az időnek. Még mindég bent van a műtőben a gyermek.
– Ó, csak egy mandulaműtét –, jár agyamban a gondolat, ugyan mi baja is történne? Bezzeg a nyáron… mennyire megijesztett bennünket, amikor hajnalban keltet a sógornőm, hogy jön a mentő az unokaöcsénkért, és viszi a kórháza, nem bír lábra állni, bevérzett mindkét lábszára. Egyből az apám esete jutott az eszembe.


Tél volt, Karácsonyra készülődtünk haza, de valami mindég közbejön, így már csak a Szilveszter maradt, ünnep másnapjára érhettünk csak oda. Boldogok voltak a szüleim. Estére apám behívott a fürdőszobába:
– Nézd fiam, nem is tudom mit csináltam, horgászni voltam, s a csizma annyira feltörte a lábamat, teljesen bevérzett végig a lábam szára. Mit gondolsz, miért nem múlik el? – s felhúzva a nadrágját, borzalmas látvány tárult elém. Apám mindkét lába térdtől lefelé, egészen a bokájáig, lila-kék-zöld színben éktelenkedett. Furcsán szederjes lett a szája széle, ezt addig nem vettem észre. Tudtam, egyből éreztem, hogy nagy a baj, válaszút elé értünk. S az addig oly biztonságosnak hitt életünk ettől a pillanattól fogva megváltozik.
– Apa, azonnal orvoshoz megyünk – válaszoltam higgadtan, amennyire szenvtelen bír ilyen esetben bárki is maradni. A máját tippeltem, leállt a májműködése. Talán nem is álltam messzire a valóságtól, nem vagyok orvos, nem tudhattam az igazságot.
– Eszem ágában sincsen kórházba menni – vágta rá makacsul – olyan nincsen, hogy egy évet vártam rátok, itt a lányom, az unokám, a vőmről már nem is beszélve, s nekem most orvoshoz kelljen menni. Ó nem, majd ünnepek után – mondta, ám látszott szemében a bizonytalanság.
– Mennünk kell apa, ez nem játék, ezt nem a csizma törte fel. Azért te is tudod, s húztam le lába szárára nadrágját, mert ösztönösen cselekszik ilyenkor az ember. Azt hittem, ha nem látom, nem igaz, vagy mit tudom én mit is hittem abban a pillanatban, csak eltakarni akartam, borzalommal töltött el a látvány. Megszorítottam az alkarját, s az is kékülni kezdett. Pillanatok alatt bugyogott pórusain keresztül vékonyka csíkokban a vér, de nem piros volt, csak valami rózsaszín vízszerű anyag. Azonnal orvoshoz kell fordulni. Igen ám, de Karácsony harmadnapja van, a románok vallásos emberek, nem két napig ünnepelnek, hanem van harmad, illetve nap szerint negyed nap is. Talán van ügyelet, talán sikerül megnyugtatni magunkat, s talán nem történik majd semmi baj… Hiszen, édesapám fiatal, még alig töltötte be az 56 évet december 21.-én, ugyan mi rossz történhetne vele? Már annyi minden érte a családot, az én válásom, majd házassági cirkuszom határon túlra, s most, amikor elérkezettnek tűnik a békesség, a csend ideje, már semmi rossz nem történhet velünk. Mindent kibírtunk, ami ezentúl jönne, az csak szép lehet. Felöltözünk, s bár nehezen, de jön velünk az orvosi rendelőbe. Szerencsénk van, egy fiatal ismerős orvosnő ad ügyeletet, ő nem kényeskedik, rendel, kiszolgálja ünnepek alatt is a betegeket. Várni sem kell, érkezésünkkel egy időben behívnak. Vizsgálja apámat, majd int, hogy öltözzön fel. Elhúzza a vizsgáló függönyét, előre lép, és némán, hangtalanul emeli félig fel a jobb kezét, mutat egy keresztet, arca együttérzésről tanúskodik. Mutatja a szemével is, hogy vége, ennyi volt, segítség nincsen. Az erő kimegy lábamból, olyan furcsa remegés veszi át térdemben korábbi magabiztosságom helyét. Meg kellene támaszkodni, de nem tehetem, el kell indulni, segíteni drága jó apámnak. Végigpereg egyetlen pillanat alatt a múlt, itt van az apám, még megérinthetem, s lehet, már holnapra elmegy tőlem, itt hagy, magamra maradok örökre. Hol az igazság? Úgy érzik, földbe gyökerezik a lábam, de pár másodperc és megindulok felé. Mire mellé érek, katonásan felveszi ingét, mosolyog, fürkészi tekintetemet, erős vagyok. Félek, fázom, de ő ezt nem tudhatja meg. S valahogyan a lelkünk mégis kommunikál, legyint:
– Ennyi volt fiam! Nehogy sirassál, elfogadtad a jót, akkor most egy kis rossz következik. Ne búsuljál, még van időnk, még megbeszélhetünk mindent – s ezzel türelmesen hagyja felhúzni lábára a cipőt. Feláll, kihúzza magát.
– Nem szédül? – kérdi az orvos
– Nem, köszönök mindent. Ugye nem felejt el? Hiszen régről ismerjük egymást?
– Ugyan Dezső bácsi, miért temeti máris magát? – kérdi, de nem túl meggyőzően, az okos ember megért mindent, amit a szavak közé ágyaznak be, nem lehet hazudni neki, minden pillantáson átlát.
– Doktornő maga eddig még soha sem hazudott, most miért tenné?
– Nem hazudok most sem. Nagy a baj, bár még ezt meg kell vizsgálni, fogadjon nekem szót, most innen már nem engedem haza, be kell menni a kórházba, aplasztikus anémiára tippelek, de ez gyógyítható is akár.
– Akár – ismétli az orvos után – olyan az én életemben, hogy lehetőség, még nem volt. Most miért lenne? Akár… – s egy aprócska remegést vélek felfedezni a jobb kezén, az én apám, az én drága jó apám…
A mentő szinte azonnal megérkezik, nem messziről startol, ég rajta a kék lámpa, anyám idegesen toporzékol a vizsgáló ajtajában:
– Mi van? Mi van? Mondjad már… miért nem engedtél bemenni?
– Jobb ez így – vágja rá apám, mindkettőnknek így lesz jó – s átöleli, megveregeti a vállát – nyugi, ne idegeskedj már megint, nem lesz semmi baj. Most pár nap kórház, túlhajtottam magamat, vérszegény vagyok nagyon, kapok egy kis friss vért, utána folytatunk mindent onnan, ahol abbahagytam.
– Kórház?! – képed el naivan anyám.
– Igen kicsim kórház. Csak pár nap, nyugodj meg. Menj haza, főzz a gyerekeknek, a lányom elég, ha bekísér. Nem megyek messzire, csak a patak partjára, a belgyógyászatra. Délben hozd be az ebédet, főzz valami nagyon finomat nekem… – s megcsókolja a homlokát.
– Mit főzzek neked? Mit kívánnál? – kérdi, de érzi, itt most nem egyszerű nátháról van szó, valami szörnyűség közeleg, elkezd sírni, s csak nem engedi el a férje kezét. Kapaszkodik, markolássza, egyre jobban sír, míg zokogásba nem torkollik az egész. Apám, a haldokló vigasztalja:
– Ne sírj édes, ne sírj, nem halok meg… most picit megrogytam, de te nagyon fontos vagy nekem…– s megsimogatja az arcát. Két kezébe veszi, magához húzza, fájdalmasan megcsókolja: – tudod, te vagy az életem – mondja, s csak kiesik szeméből, egy icike-picike könnycsepp. Állok, bénultan, ostobán, remegő térdekkel, a lábam, a lábamat nem érzem… Mitől ez a furcsa közöny, lebegés, miért történik mindez velem? – Isten! – imádkozom magamban, – segíts! Ne vedd el az apámat! – s hirtelen elsötétül minden, már csak arra eszmélek, hogy a mentőben fekszem. Apám a vendégszéken ül. Ő haldoklik, s engem pátyolgatnak a nővérek. Ketten dolgoznak rajtam:
– Na, végre – mondja ki egy aranyos középkorú hölgy – hát visszatért hozzánk?
– Hol vagyok? – nyöszörgöm kényszeredetten.
– Mentőben, elviekben az apja helyét foglalja el épp, de ő erős ember, kibírja ülve is. Mindjárt odaérünk a kórházba, ne kelljen fel, hatalmasat esett, picit össze kell varrni azt a dudort a tarkóján, beverte magát.
– Jól vagy apa? – kérdem, de csak elszégyellem magamat, s ő oly kedvesen kacsint egyet…
– Na-ná – mondja –, tudod apád birkingi ember, igazi szittya vagyok, a tegnap még elmostam a 180 kilós préskereket, helyén minden, a bor forr, el ne szúrjátok nekem… Majd szólok, amikor át kell fejteni, majd a bátyád megcsinálja. Kár lenne érte, nagyon finom az idei karcos, jó magas a cukor foka.
– Nehogy testáljék már itt nekem!?– szól rá a fiatalabbik nővér.
– Dehogy kedves, én most haldoklom, lehet holnapra már az Úristen hajlékában ébredek.
– Ugyan… – válaszolja a nővérke – miből állapíthatná meg a doktornő ezt a betegséget, még vért sem vett magától, majd odébb van az, meglátja…
– Nem kellett ehhez neki vért venni – mondja apám, s felhúzza a nadrágja szárát, meg a jobb kezén is az inget, amit én szorítottam neki el, ugyan olyan véraláfutások festetik azt is színesre, mint a lábát. A nővér elképed, nem bírja eltagadni érzéseit, de már nem tud mit tenni, hogyan is kelthetné fel a sérültet a hordágyról, s fektetné le a halálos kórban vergődött a helyébe? Látszik tekintetében a pánik, apám megfogja a kezét, megsimogatja, s megnyugtatja:
– Ne ijedjen meg, nekem nem kell lefeküdni, a lányomra vigyázzanak, nagyon beverte a fejét szegénykém.
S mire kimondja, megérkezünk, a mentő befordul a hatalmas bádogkapus bejáraton, amit mindig nyitva felejtenek, s felhajt a sürgősségi feljáróra. A hordágyat leemelik, apám is ugrana lefelé, de visszatartják, megérti, kivárja a kerekes széket, beleül, lányával együtt viszik a vizsgálóba.
– Hát veletek mi történt? – kérdi elképedve az orvos.
– Haldoklom Gyurikám! – vágja rá édesapám, s e percben picit elhúzza a száját, tudatosul benne a megfordíthatatlan – úgy néz ki a helyzet, ennyi volt…
– Na de Károly… miből gondolod ezt, gyere, megvizsgállak – mondja, s látszik a szemében, hogy ő is rosszul viseli a látványt.
– Milyen a vércsoportod? – kérdi, miközben összeráncolja a homlokát.
– Kettes vagyok, A-s.
– Még szerencse, abból van készleten, máris szólok a vérközpontba, ide sok kell belőle. Nem nyilatkozom, ne haragudj, csak majd, ha már kezemben lesz a vérvizsgálat eredménye. Arra készülj fel, hogy vennem kell egy kis csontvelő próbát, az nem lesz túl kellemes, meg kell ejteni azonnal. Ne aggódj feleslegesen, nem eszik olyan forrón a kását… – s a végére csak megvigasztalja.
– Tedd a dolgodat – válaszolja kurtán apám –, ne törődj velem, kibírok sok mindent. Na, de egyet ígérj meg, bármi is a végeredmény, nekem elmondod, nincs kegyes hazugság, tudni akarom, mennyi időm van hátra, még sok a rendezetlen ügyem.
– Megígérem Károly. Ne aggódj, messze még a vég, de ha úgy lenne szólok – s azzal máris mellém lép, s megvizsgál tüzetesen.
– Hát ez, hogy sikeredett?
– Nem tudom, kiment az erő a lábamból, de magam sem értem miért.
– Na, akkor veled kezdek, addig apádat bekísérik a kórterembe, átöltözik steril ruhába. Kérlek, ne zavarjátok ma.
– Nem lehetek vele?
– Most nem, ha lehet, csak holnap gyertek. Összevarrom a fejedet, szólok a mentősnek vigyen haza. Ne gyalogolj, még újra összeesel nekem, s varrhatlak egész délután.
Közben apa megpuszil, saját lábán, nem engedve a nővérnek, hogy karon fogja, kimegy a kezelőből. Le sem veszem szememet az ajtóról… ilyen a halál is? Itt van közöttünk, s egyszer kimegy majd azon az ajtót, s többet nincsen? Fájdalmas sírásba kezdek. Az orvos megveregeti a hátam, érti, átérzi bánatomat, nem szólunk egyetlen szót sem, nem titok, mindketten tudjuk, hogy nemsokára meg kell erősödni, mert anyu nem vehet ebből észre semmit sem. Még nem jött helyre az utolsó idegösszeroppanásából, neki nem lehet az igazat megmondani. Behozatja a steril tárcát a nővérrel, bead egy injekciót s pár kapoccsal rögzíti a felhasadt bőrt.
– Hazaengedlek, bár van egy kis agyrázkódásod, azzal a feltétellel, hogy ma nem kelsz fel, kipihened.
– Hogyan kérhetsz tőlem ilyet? Vele akarok lenni, vele, amíg csak lehet – válaszolom, s csak elkap ismét a sírás.
– Most ezzel nem segítesz, leveszem tőle a csontvelőt, elküldöm laborba. Ma semmit sem fogunk megtudni pontosat, de készülj fel a legrosszabbra is
– Meddig élhet ezzel a betegséggel? – kérdem felnőtt módra, összeszedve magamat.
– Talán egy nap, talán egy hét, de hat-hétnél semmiképpen sem több. Ez sok mindentől függ. Eleinte elég lesz napi egy vérátömlesztés, de ahogy telnek a napok, ez egyre kevesebb lesz, több vérre lesz szüksége. Végül, ahogy kapja, úgy megy majd át rajta, erre mondják köznyelven, vízzé válik a vére, nem tudok pontos időt mondani, erős ember, kibír talán öthetet is.
– És nem lehet tenni ellene? Nincs rá gyógymód? Mitől lett beteg?
– Nem tudom. Ne kérdezd az okát, fogalmam sincsen, senkinek sincsen, a jelenlegi állás és ismeretek alapján, vagy mérgezés, vagy valamilyen rákos betegség utolsó fázisa, de csak úgy is jöhet. Van, aki egy egyszerű lelki traumától kapja. Még nem tudom, van egy rosszabb formája is, genetikai eredetű is lehet.
– S ennyi idős koráig magában hordta?
– Igen, van ilyen. Ritkábban, de van. Jó lenne megvizsgálni közben tégedet is, fiad van, te nem leszel beteg, de tovább adhatod a fiadnak. Talán még ezt hagyjuk is, majd meglátjuk az eredményeket.
– Drága Gyuri! Ha csak fele igaz mindennek, én nem bírom ki – s csak elsírom ismételten magamat.
– Azt el kell mondanom, hogy két út áll előttünk. Az egyik, hogy hagyjátok szépen, csendben itthon elaludni. A másik, tovább küldöm, mert ha itt marad, még egy hetet sem élhet, ha beküldöm a központiba, akkor esélye lehet arra az öt hétre.
– Akkor küld be – vágok a szavába, s bele se gondolva, hogy az ide 38 km-re van.
– Majd, ha édesapád is ezt akarja. Most ne haragudj, mennem kell, várnak a betegek, s az apád – búcsúzóul megszorítja a kezemet, majd kiviharzik a vizsgálóból. Bejön a mentőtiszt, felsegít, átültet abba a kerekes székbe, melyben az imént még az apám ült. Meleg a helye, megnyugtató érzés, hiszen él, s amíg él, addig csak boldogok lehetek, ezt a kevés időt nem szabad könnyekkel elrontani.


Lassan vége a mandulaműtétnek, nyikorog a kocsi, hozzák a gyermeket, sír, az altatásból még nem tért teljesen magához. Nádszáll vékony műtőssegéd cipeli az ágyba. Ügyesen teszi le a nyöszörgő, frissen műtött srácot. Közben átöleli, vigasztalni, nyugtatni próbálja:
– Meséljek neked valami szépet? – kérdi, bár tudja a kérdése groteszk, egy tizenöt éves kamasznak, ugyan mit mesélhetne ő, aki csak anyapótló, amíg az be nem fejezi a munkáját. Nem régen cserélt munkahelyet, az új munkát nem adhatja fel, a műtét sorsszerű reumás láz miatt, egész nyáron a kórházi ágyat nyomta.
– Csicsíja… – simogatja a hátát, tartja kezében annak hatalmas kézfejét. S a nyöszörgő kamasz lassan megnyugszik, elpihen, alszik tovább, mint akivel semmi sem történt. Visszaül laptopjához, tovább írja történetét, írni kell, mindent megírni, úgy ahogyan volt. Elérkezett az ideje ennek is. 23 évet várt rá, mostanáig nem volt ereje beszélni róla, de most itt, a kórház falai között felszakadtak a régi sebek.


Otthon mindenki kíváncsi tekintettel vár:
– Na, mi van? – kérdi aggódó édesanyám.
– Anyu, kérlek ne sírj. Apuka most nagyon beteg, de meg fog gyógyulni. Gyuri azt mondta, most elvégeznek rajta néhány vizsgálatot, addig steril körülmények között kell lennie, csak reggel látogathatjuk meg. Nyugi, neked nem szabad most gyengének lenni, hosszan kell kitartani, ő mindég mellettünk volt, most nekünk kell mellette lenni – válaszolom őszintén, egy pillanatig elszeretnék mondani mindent, de csak meggondolom magamat anyuka kétségbeesett tekintetét meglátva:
– Nem hal meg, ne aggódj, viszont a gyógyulásig még hosszú út áll előtte. Apuka vérszegény, megerősítik, csak időközönként vért kell kapnia.
– Vért? ¬– képed el anyám –, vért? – ismétli önmagát, s látszik, nem kell mondani semmit sem, mindent ért.
– Itt akar hagyni engemet? Ilyen gyenge embert egyedül? – s összeroskadva leül a konyhai hokedlire – Nem bírom ki, nem akarom – mondja, de nem sír, valahogyan megedződött az elmúlt évek alatt, olyan sokat siratta már magát, a betegsége, a sok műtét, a felépülésének hosszadalmas folyamata, s a sok megpróbáltatás mind megerősítette.
A délután szótlan csendben telik. A kisfiam aranyos, elvégre már első osztályos, nagyfiú, megértette a szomorú hangulatunk okát, ez a vakáció nem úgy zajlik, mint a többi. Lassan bemegyek a szobába, gyönyörűen feldíszített fenyővel vártak, anyám mögém lép:
– Mintha érezte volna, összevesztünk a fa miatt. Akkorát hozott haza, csak úgy cibálta maga mögött. Azt hittem megbolondult, veszekedtem vele, s ő csak annyit mondott, jönnek a gyerekek, most mindennek szépnek kell lennie, ilyen Karácsonyunk még soha sem volt. Ennek a legszebbnek kell lennie. S ti nem értetek haza gyertyagyújtásra. El volt keseredve, de hamar megemésztette a történteket, a katonák élete már csak ilyen, nem lehetnek ott, ahol várják őket, a haza attól sokkal fontosabb.
– No igen, a haza – mondom kelletlenül, s ösztönösen ölelem a szúrós tüskékkel éktelenkedő fát magamhoz. Nekem díszítette, nekem hozta, nagyot, mert mindég ilyet szerettem volna. – Emlékszel? Volt, hogy csalódottan sírtam, amiért nem ért a plafonig a fa. Ennek most még be is hajlik a teteje, hogy hozta be, elfoglalja a fél szobát…
– Megszenvedett vele, de nem érdekelte, csak hozta. Örömet akart okozni vele, az hajtotta, s valamit talán megérzett, mert folyamatosan mondogatta, ennek szebbnek kell lennie, mint valaha is volt…
Leülök a földre, anyám mellém ül. Vállamra hajtja fejét, s úgy állunk ott, a félig már sötét szobában megbénultan, mint aki többet soha sem szeretne onnan kijönni, ott akarna maradni mindörökké. Borzalmas volt az éjszaka, hol egyik szobának, hol a másiknak nyílott az ajtaja. Ki- s bejárogattunk felváltva. Senki sem bírt aludni. Reggel korán asztalhoz ültünk, furcsa az ember, ilyen nagy bánatban is éhes, enni kér. Anyuka rendesen felszolgál az asztalra mindent, mint mindég, megsimogatja unokája buksiját, megpuszilgatja, pillanatokig visszatér arcára az öröm, majd hirtelen elszomorodik… még mindig olyan szép zöld a szeme… Istenem, gondolom magamban, csak 53 éves, sem öreg, sem fiatal, mit kezd majd magával? S erre olyan keserves sírógörcs fog el, amit visszanyelni már lehetetlen, csak nem tartom be a fogadalmamat, hangos zokogásba kezdek. A férjem mellém ugrik, átölel. Pár évvel ezelőtt egymás után veszítette el anyját, apját, átérzi, amit most nekem kell megélni. Anyu beszalad a kamrába, ott ordítja a keservét fel a padlásfeljárónak, veszekedve Istennel, akit imád. Majd összekapjuk magunkat. Mindenki megmosakodik, s álságos hallgatásba burkolózva elindulunk a kocsi felé. Férjem lassan nyitja a kaput, itt minden apám keze nyoma, egyedül készítette a míves szerkezetet, a házat is egymaga építette, még villanyszerelőt sem fogadott, s mire kifizette a sok kölcsönt, máris itt kell hagynia. Pedig de sok teendő volna még… A testvérem nem tud e borzalomból még semmit sem, falun él családjával, karácsonyi szünet van, telefonja nincsen. Majd délelőtt elmegy hozzá a férjem és elmeséli a történteket, előtte beszélni kell az orvossal. Gyuri már az orvosi szoba ajtajában vár, látom kemény, feszes a tartása, nem jó hírt készül közölni velünk. Anyám megy egyből a kórterembe, én az orvosi szobáig követem hangtalanul. Becsukja mögöttünk az ajtót, majd kínos csend. Nem bírok megszólalni. Kis idő elteltével, kihúz egy széket, hellyel kínál. Most nem a régi ismerősök ülnek egymással szemben, hanem az orvos és a hozzátartozó.
– Nem fáj a fejed? – Köszörüli meg torkát, nagy nehezen tér rá a lényegre – az a helyzet, hogy komolyabb a baj még annál is, mint amit a tegnap gondoltam. Egyetlen élő sejtet sem találtam. Elküldtem vizsgálatra a mintát, megkínoztam sajnos. Nem sikerült élő szövetet venni a combnyak-csontból, a mellkasi próbát is levettem. Semmi. Hamu és por. Még ilyet nem láttam. Olyan, mintha sugárfertőzött lenne, ám mifelénk nincsen honnan, ugye… s kínos csendben gondolja csak tovább, hogy dehogynem, nem ő lesz az első, akit valamilyen titkos ok miatt megfertőznek, s életveszélyes állapotba kerül.
– Nem tudok róla, hogy bárkinek is érdekébe állt volna – mondom ki amilyen halkan csak lehetséges. Már hallottam olyat, hogy ebben a hamis világban, elég sok embertől szabadultak meg ily módon. Miért épp az apámtól? Olyan kis ember ő, nem ártott egy légynek sem életében, miért? A diktátor, ahogy hatalomra került, szinte az elsők között vitték apámat is vizsgálati fogságba. Nyolc hónapig nem tudtunk róla, anyám akkor betegedett meg, majd hazaengedték, de ő nem beszélt róla. Hiába kérdeztük, nem mondta el, csak azt mondta, fogalma sincsen ki jelentette fel névtelenül, ártatlanul tartották fogva. Politikai huliganizmus volt a vád, leülte, ne foglalkozzunk vele. Akkor még csak két éves voltam, nem emlékszem rá pontosan. Hallottam nagyapámtól, majd nagyanyám is elmesélte. Anyuka egyből ideges lesz, ha csak érintjük a témát, előtte ez még mindég tabu, el akarja felejteni. Csak akkor van gond, ha farkaskutyát lát, akkor egyből megijed, és visszaesik a pánikhangulatba. Egyszer régen, egyik éjszaka arra ébredt, hogy az ágyában, az arcába szagol egy hatalmas kutya, pórázát idegen csendőr tartotta, halálfélelmében bevizelt. Ordított az akár egy állat, s úgy verte ki az ágyból mellőle apámat. Elvitték, anyám szeme-láttára rúgott hatalmasat belé a csendőr, utána nem látta hónapokon keresztül. Ment bíróságra, ügyészségre, rendőrségre, de csak ködösített mindenki, míg végül egy rendes fegyőr, a börtön kapujában megsúgta neki, hogy a férje jól van. Börtönben van, ne aggódjon, semmi baja. Ne idegeskedjen, nem tudnak rábizonyítani semmit sem. Megkérte ne keresse, rosszat tesz vele az ügynek. Milyen ügy volt, senki sem tudta, vagy csak a gyerekeknek nem mondták el, máig sem tudom. S most itt van ennyi évvel a történtek után, s már megint kísérti a múlt árnyéka? Nem lehet, ez nem lehet, csakis valami betegség okozhatja a bajt, gondolom, de igazán semmi sem tudna most megnyugtatni. Nézem Gyurit, ő is megöregedett, egy társaságba jártunk egy ideig, fiatal felesége hozzám áll kórban közelebb, mint hozzá. Apám lehetne, s most szemlesütve várja, emésszem a hallottakat, s szólaljak végre meg.
–Mennyi van hátra?
– Nem tudhatjuk, ha itt marad, talán megéri az Újévet, ha bevisszük, pár nappal biztosán tovább él.
– Nem lehetne kicsit több – kuncsorgok, de csak akaratlanul, hiszen nem akarom elhinni, ezen változtatni már nem lehet, itt kopogtat ajtónkon már a halál.
Felállok, kikísér, s a térdremegés újra felerősödik, alig teszem-veszem lábamat, olyan rút lehetek, akár egy pók. Nehezen sikerül csak tartani magamat, nekidőlök háttal az ajtó melletti falnak, a kórteremből kiszivárog anyám csilingelő hangja, ahogy babusgatja még élő kincsét, apámat. Végre elszánom magamat és bemegyek, beszélgetnek, minden butaságról, télről, tavaszról, ami még sok fog érkezni, az újesztendőről, amit az hozhat… Hja… a legrosszabbat, az elvállást. Elveszi tőlünk apámat, akkor meg minek siettetni? Csak húzni az időt, most beletörődve a megváltozhatatlanba, azért imádkozom, hogy lassabban teljenek a percek, a pillanatok csússzanak egyre mélyebbre s nyúljanak egyre hosszabbra. Jobb lenne, ha eltűnne az idő, minek az? Ha nem lenne, akkor nem kapkodnám idegesen a fejemet, amikor óránként üt egyet-egyet a templomtoronyban a harang. Te átkozott! – szidom magamban, minek figyelmeztetsz, ne feleselj velem, nekem most nem kellesz. Nem Isten hangja jön belőled, most az a sátáné épp, a halál nem Istentől jön, Jézus megváltotta az embert… s oly sok keserűség tör fel belőlem, magam sem hiszem el, de mégis megtörténik. Állok a haldokló apám ágyánál, annak az embernek az ágyánál, aki a tegnap reggel még türelmetlenül toporzékolt a fürdőszobában, és orvoshoz sem akart menni. Csöpög az infúziós csövön keresztül testébe az idegen vér. Vörösen izzik a tejfehéren fénylő csőben, ami egy üveget köt össze a karjában lévő véredénnyel. Lassan, kimérten csöpög az, s ahogy életet ad testébe, úgy jön vissza arcára a derű, s ajkára a mosoly.
– Véremben a lelkem – mondja kaján vigyorral – ti meg mindenféle Istenben hisztek.
S erre döbbent csend lesz, haldoklik, s most veszíti el hitét?! Döbbenetes, anyám hirtelen magához tér, s két ujját apám ajkára teszi:
– Szívd vissza, ó nem is, mondjunk el közösen egy imát – s egyből elkapja apám kezét, együtt összekulcsolják, s egymásnak döntve homlokukat mondják hangosan a „Mi atyánkat”. Azonnal imádkozni kezdünk mindannyian, a pillanat hatalmas jelentőséggel bír, megbékélés, beletörődés, nem is tudom mi, de olyan magasztos szellő lengi be a szüleimet, érzem, amint megsuhintja a széle. Így akarom megőrizni emlékezetemben őket. Két egymást nagyon szerető ember, férfi s nő, ahogyan a Teremtő rendelte egymásnak őket, csodálva nézve egymást, valami idegen felsőbbrendű erőtől várják a szabadítást. Pedig mindketten tudják, ennek az útnak az egyikőjük már a végére ért, s hamarosan el kell válni egymástól, de most ez mit sem számít.
– Ne félj kicsim – vigasztalja anyámat apám – nem megyek messzire tőled, mindég fogom majd a kezedet – s az ima végeztével összeölelkeznek, szinte egybeolvad testük, apám barna csíkos pizsamája, anyám egyszínű szoknyaruhájával, kis gombóc teste a szikár szálkás férfiéval kiegészítik egymást.
– Vigyetek haza – néz könyörgően ránk – nem akarok kórházban meghalni.
– Apuka! – kiáltok fel fájdalmamban – hogyan mondhatsz ilyet…
– Ne hazudjunk egymásnak! Most ne, itt ne, már az az idő elmúlt.
S alig mondja ki, máris nyílik az ajtó, testvérbátyám jön be rajta a sógornőmmel. Fehér az arca, annyira elsápadt a rossz hír hallatán, a sógornőm szeme kisírva, fehér bőrén egyből látni a sós folyadék útjának maradványait.
– Apám! – fog kezet a két férfi, csak keményen, ahogyan azt illik.
– Fiam! – mondja neki apám, s egyből rátér a lényegre – te vagy mostantól a család feje, kérlek, vigyázz rájuk. Egy kérésem van, ne hagyj a kórházban meghalni.
– Na de apám! – próbálja menteni testvérem is a helyzetet, de azonnal el is hallgat, ő is tudja, most még kegyességből sem illene hazudni, jobb, ha meg sem szólalunk, a hallgatásnak érkezett el az ideje.
A következő napok ugyan azzal telnek, Szilveszterig. Már másnap megfogadtuk, hogy úgy megyünk látogatni, amint kivirradt azonnal, mint ha csak náthás lenne. Sokat beszélgetünk, már nem esik szó a közös ellenségünkről, az elmúlásról, tervezzük a bizonytalan s képtelen jövőt. Rendre megvárjuk, míg lefolyik a friss vér, majd maga kísér ki a kapuig. Mesél, tervezi, hogy nyugdíjba jön, nyulakat tart, anyuval járnak a patak partjára füvet vágni a kis sarlóval, annyi talán még nem árthat meg. S érezvén feléledt életkedvét, bennem is ég a remény, hiszen napról, napra jobban van, ilyen épp és egészséges embert nem vehet el tőlünk a csúf halál! Élni akar, erős, ugyan olyan erőben van, mint amikor elvittük az orvoshoz. Semmi különbség. Éjfélkor viccelünk egy hatalmasat, csak összejött a család, bevittük magunkkal az otthon elkészített ünnepi salátákat, rántott disznókaraj, friss füstölt kolbász főzve, apám által már egy hete előkészített ecetes tormával. Vidáman fecsegünk, s a jó kedvű apám feje egyszer csak hátra csuklik. Rémület, anyám hatalmasat sikolt, futás az orvos után. Jön is egy fiatal ügyeletes, zavar ki mindenkit azonnal, tolják a műszereket, hirtelen hatalmas nyüzsgés a kórteremben, honnan ennyi orvos és nővér? Magam sem értem, eddig Gyurin kívül senkivel sem találkoztam. Ideges, feszült le-s följárkálás a folyóson, már egy óra is eltelt, s még mindég semmi hír, míg vére kinyílik az ajtó, s kijön az orvos:
– Maguk a hozzátartozói?
– Igen, válaszolja testvérem, anyám félig halva a férjem karjába csimpaszkodva, én gyermekem fejét temetve ölembe.
– Visszahoztuk, nehéz volt, most még visszajött, azonnal be kell vinni a központiba, különben nem éri meg a reggelt.
Pont azt mondja, amit nem akarunk hallani, most mi tévők legyünk, tőlünk várja a választ, s ki az a bölcs ember, aki akár egyetlen óráért is kimondhatná saját szerette halálos ítéletét, hogy ne küldjék be, hadd haljon meg itthon.
– Azonnal vigyük – mondja ki anyám azt, amit mi nem merünk.
– Akkor tessék csomagolni, még nagyon gyenge, de már magánál van.
S betódulunk mindnyájan a szobába, a férjem összepakolja az ünnepi vacsora maradékait, gyorsan kiviszi a kocsiba, anyám az apám kórházi életének szükséges kellékeit egy kis kézi táskába pakolja. Ennyi egy emberi élet, pár zsebkendő, papucs, egy háziköntös, neszesszer, borotválkozáshoz használt eszközökkel, fogkefe, fogkrém, egy kézi és egy fürdő törölköző… milyen cudar az élet.
– Ne hagyjatok ott meghalni idegenben, miért nem akartok idehaza elbúcsúzni tőlem? – kérdi alig hallhatóan.
– Apám – válaszolja bátyám férfiasan, szigorúan, hiszen már ő dönt családi kérdésekben, a felelősség is át lett rá ruházva – még van esély, s míg van esély, addig nem adhatod fel, addig küzdened kell, talán már nem is magadért, de értünk feltétlen –. S ezzel megnyugszik a súlyos beteg, gyorsan rendezik a hordágyon, mellette a már állandósult életet adó pótnedű. Hol rásüt, hol elsötétedik a lámba, ahogyan haladunk a mentő irányában, meg-megcsillan. Beteszik a mentőbe, anyám mellé ül, s mi a kocsinkba a férjem mellé. Előbb hazamegyünk, kipakolunk, a gyermekemet rábízom apám édesanyjára, aki odahaza tördeli öreg, de még magabiztos kezeit:
– Na, mi van?
– Be kell vinni a központiba, rosszul lett – válaszolom csendes – kérlek, Ilon fektesd le a gyermekemet.
– Ne maradjatok sokáig – mondja gépiesen – ugye nem halálos?– s csak ekkor tudatosul bennem, hogy neki meg sem mondtuk még az igazat. Egyetlen fia az apám, rajtunk kívül nincsen már senkije sem. Gondoskodtam anyámról, de erre a védtelen öregasszonyra, nem gondolt egyikünk sem. Épp elmével kellene kibírnia, a kibírhatatlant, s mi még csak szóba sem állunk vele. Jövünk, megyünk, s ő reszkető kezeit tördeli, nem akar zavarni senkit sem a jelenlétével.
– Remélem, hogy nem, de nem hazudok neked, a helyzet súlyos, még nincsen eredmény, még nem érkezett meg a velővizsgálat eredménye, amíg azt nem kapják kézhez az orvosok, addig semmi biztosat nem tudunk.
– Akkor miért viszitek be? – kérdi értetlenkedve.
– Mert itt nincsen vér annyi, amennyi kellene. Ott közel a vérközpont, ott van, ide ki többet már nem hozhatnak, hiány van belőle – s e percben érzem csak át, milyen komoly dolgot mondtam ki. Vér nélkül nincsen élet, „véremben a lelkem”, mondta apám, s mily igaza volt, amint vízzé vált az ereiben, ment ki belőle az élet. – Elfogyott a vér, nincs több, a lehetetlent is megmozgatta Gyuri érte, de vidékre többet már nem hoznak, be kell vinni a hematológiára, ott ez nem gond.
Dehogy nem. Holnap már intézkedni kell, a testvérem aláírta a véradók mozgósítását, apám csak annyit kap, amennyit adnak, többet egyetlen cseppel sem. Gyógyulás nem várható, csak életben tarthatja még egy ideig a kapott vér. Azt mondják a szakorvosok, a mai világban ez már pocséklás. S mi mégis ragaszkodunk hozzá. Na, csak tessék pocsékolni, elvégre az apámról van szó, s nekünk minden perc számít, amit még együtt lehetünk vele!
A férjem nem ismeri a féket csak a gázt, úgy száguldunk a mentő után, mint a megveszekedettek, egyikünk sem érzi a veszélyt, gyorsan be is érünk a központi kórházba. Hatalmas, hatemeletes épület, bár ne kellett volna megismerkedni vele, de most ott kóválygunk kacskaringós folyosóin. Szilveszter hajnalában, amikor mindenhol máshol épp a pezsgőt durrogtatják. A szegénység ott is rányomta mindenre a bélyegjét, se gyógyszer, se vér, úgy kell könyörögni érte, míg nagy nehezen csak bekötik az infúziót apám karjába ismételten. Megkönnyebbülünk, pár órás haladék, addig egészen biztos bejön az osztályos főorvos. Elképedünk, még az első pár csepp után megérkezik, nézi a papírokat, vizsgálja a beteget, szárazon közli, hogy itt nem lehet éjszaka bent maradni, apámat steril kórterembe viszik át. Kitessékelnek mellőle, halkan méltósággal búcsúzunk el, haza kell menni, az orvos azt ígérte, hetekig lehet ilyen körülmények között még életben tartani. Külön megkérjük, adjon esélyt nekünk, megyünk a szomszédos országba intézkedni, talán onnan ki tudjuk csempészni Bécsbe, ott már hajtottak végre velőátültetést, azzal megmenthetnénk az életét. Őszintén megkér, tegyünk le róla, nem bírná ki, s egyben felír egy hosszú gyógyszerlistát. Kéri, szerezzem meg, mert itt nem lehet ezekhez az amúgy filléres, de nélkülözhetetlen gyógyszerekhez hozzájutni.
Reggelre érünk csak haza, le sem pihenünk, azonnal indulunk haza, nekem intézni kell a munkámat, szólni a főnökömnek, katonák vagyunk, a férjem hivatásos határőr, nem lehet egyetlen percet sem késni. Azon a helyen nem ismernek kivételt, ki kell venni a szabadságunkat, vagy el kel kérezkedni, másként nem maradhatok apámmal. Az új esztendő elkezdése hétvégére esik, talán hétfőn mindent sikerül elintézni, és hazamehetünk az apámhoz már a hét közepére, s amíg él, már el nem mozdíthat mellőle senki sem. Hétfőn munka, szomorúan veszem tudomásul, hogy a gyógyszerekre, s a férjemre, aki ért a vezetés tudományához, várni kell, nem engedik el csak vasárnap, a gyógyszerek péntekre lesznek hozzáférhetőek. Mindenki készséggel segítene, de nem lehet, az országban ehhez hasonló hormontartalmú gyógyszerek nincsenek, Bécsből kell hozatni, a gyógyszerfutár pénteken érkezik, addig minden képen várni kell. Egész héten megállj nélkül dolgozom, estéinket a telefonfülkében töltjük, ilyen ocsmány a világ, és a politika, a hazám haragban szülőhazámmal, órákon át kell várakozni egy perces beszélgetésre, nem lehet vonalhoz jutni, a román hatóságok ellehetetlenítik a kapcsolattartást. Minden este megnyugtató hírek érkeznek otthonról, míg végre pénteken délelőtt sikerül beszélni apámmal is. Kéri, ne aggódjam, jól van, egészen megerősödött a steril szobában, ne féljek, anyuka minden nap bemegy, már engedik egymással érintkezni őket, egészen biztos túl van az életveszélyen, hiszen már azt is megengedik, hogy azt egye, amit bevisznek neki. Eleinte nem hagyták.
Szombaton furcsa nyugtalanság lesz rajtam úrrá. Órákon át próbálom hívni az anyámat, míg egyszer végre enged a vonal, s kicseng odahaza a készülék. Nagy nehezen felveszi, izgatott, meséli semmi baj, csak még nem érkezett meg a bátyám, dolgozik. Apám egy kis sóskafőzeléket kért ebédre krumplival, nehezen viseli a teljesen sótlan ételeket, ezt megenné, sütött pár szem májat hozzá. Beszélgetésünket követően elcsendesedem, hiszen él, már csak pár óra, és ismételten megölelhetem, reggel hatig dolgozik a férjem, utána irány haza.


A műtét jól sikerült. Lassan szundikál a gyermek, már túl vagyunk az első megrázkódtatáson, megitattam pár korty gyógyteával, szót fogad, katonásan tűr mindent. Elernyedt teste megpihen, már nem reszket, és nem is sír, kiment az altatás mellékhatása. Olyan bájos, amint alszik, vér, a férjem véréből, hiszen a testvére gyermeke. S olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz… Milyen kegyetlen az élet… Ez a kórterem ugyan olyan, mint az, amiben apám feküdt, tiszta, minden ágy felett oxigénes maszkok, műszerek. Az ápolónő percenként benéz, mosolyog, minden a betegről szól. Szerencsére, itt a gyógyulás lesz a végső állomás, akkor ott az elmúlásról szólt minden.
Sokszor feküdtem kórházban az elmúlt években, egyszer sem szakadt fel bennem az eltemetett emlék. S most, hogy egy édesanyát kell pár órára pótolnom, minden egyből más lett. Itt nem rólam szól a történet. Egy gyermek viszontagságos küzdelmét látom a betegséggel. Minek is kell ilyen fiatalon ennyi borzalmat átélnie? Nem hiszek a véletlenekben, ezzel is célja van az Istennek. S alig gondolom ki mindezeket, megérkezik a sógornőm, megfogja gyermekének kezét, s az ösztönösen megérzi, hogy most már minden rendben van. Holnapra már egészen jól lesz, nyoma sem marad egy héten belül a mai műtétnek, újra egészségesen mehet az iskolába, s ezzel lezárul a sok kellemetlenség, amit ez az apró húsgombóc a torkában okozott.
¬– Ma odaadom nekik – mondta műtét előtt – odaadom nekik reggelire – s beletörődve a megváltoztathatatlanba, ment be a műtőbe férfiként, rezzenéstelen arccal.


– Hajtsd azt a kocsit! – Sírok a férjem mellett ülve, miközben odakint akkora köd van, hogy a lámpa fénye sem világol. Szerencsére az utak közepe végig felfestve, így lámpásként vezetik a megtört szíveket. A határon sem állunk be a sorba, arra nekünk most nincsen időnk, pofátlanul hajtunk be egyenesen a határőrök elé, s magyarázzuk a kialakult helyzetet. Mutatom a táviratot a kezemben a borzalmas papír, apám haldoklik, rosszul van, kérem, engedjenek be soron kívül. Csak most az egyszer, s hihetetlen szívélyességet tapasztalok, a sorompót felnyitják, intenek, menjek. Megyünk, száguldunk, a köd a hegyek között kezd felszállni, nem tudjuk eldönteni a kórházba, vagy haza menjük. Férjem érzi, már késő, így rábeszél, először haza menjünk, majd anyámat felvéve visszajövünk együtt a kórházba. Tudom, érzem, már nem él. S mikor berontok a házba, ott fekete ruhás asszonyok ülnek a konyhában, anyám szalad elém, szemei kisírva, aggódva néz rám, félt, most sem magával törődik. S én otthagyom a társaságot, szaladok a szobába, a volt szobámba, ami azóta, hogy elmentem a szülői háztól használatok kívül van. A földön kiterítve fekszik az apám. Vasárnap van, koporsót venni ebben a világban hétvégén lehetetlen lenne, a városban halottas ház nincsen, mindenkit háztól temetnek. Itthon maradhat a drága teste velünk még kedd délutánig, de harmadnapon a testet eltemetik. S ráborulva nyöszörgök, akár egy kutya, amelyik épp elveszítette kölykét. Alig tudnak elszakítani tőle, s mikor felállok, tudatosul bennem, hogy az már nem is Ő. „Véremben a lelkem”… S a vér, már nincs többé